Két leeresztett csapat igyekezett nagyon tisztességesen a hatszáznegyvennegyedik FA Kupa-döntőn. Mindkettő mögött ott a nagy csalódás, a BL-kiesés, a MU mögött persze a bajnoki ünneplés is. A Wembley meg felépült stb., stb.

A középkezdés után, amikor a manchesteri középpályások a saját térfelükön passzolgattak egymásnak, gyakorlatilag azonnal kiderült, hogy ebből a meccsből nemigen lesz klasszikus. Unalmas azért nem volt, ahogy például Rooney egy ízben elment Essien mellett, azt öröm volt nézni, elvégre erre jelenleg valószínűleg csak ő képes a világon.

Illetve nyilván Drogba is képes lenne. Lehetne boncolgatni, hogy a 116. percben Van der Sar későn jött-e ki, Ferdinand rossz helyen állt vagy lassan fordult-e, meg minden ilyesmi. De az egész Mikel-Drogba-Lampard-Drogba-gól folyamat olyan gyorsan, olyan művészi és mérnöki tökéllyel zajlott le, hogy nem igazán kell bűnbakot keresni. Ha Rooneynak két vagy három ilyen értelmű próbálkozása közül egyszer sikerül a gólvonal mögé cseleznie magát - vagy ha húsz centivel meredekebb az a beadása, amire Giggs érkezett, de csak Czechbe tudta piszkálni a labdát -, akkor, nyilván, másképp alakul a meccs. Óriási tanulság nincs, bár Mourinho barátunk nem fogja elmulasztani, hogy felhívja a világközvélemény figyelmét: a nemzetközi futball nagycsapatai közül egyedül az ő sérülésektől és összeesküvésektől gyötört Chelsea-je nyert idén két valamit. (Persze a Sevilla még duplázhat, akár triplázhat is.)

És ez nagyon az ő Chelsea-je volt: Sevcsenko a lelátón zakóban, kezdéskor egy csatár, totális védekezés, pressing, és, igen, hosszú labdák, de véletlenül sem csak azok. Fegyelmezett és rugalmas játék, kétségtelenül kevés kockázatvállalás. A MU láthatóan nem akart úgy járni, mint Milánóban, aztán mégis úgy járt, letaktikázták őket a pályáról. Rooneynak és Giggsnek nem volt szerencséje (utóbbi nem is volt igazán jó), C. Ronaldo legrosszabb önmagát hozta (eleve reménytelen helyzetből leadott közönséghergelő lövések, értelmetlen cselezgetés), Carrick meg bármilyen szorgalmas, nem tud meccseket eldönteni. (O'Shea, aki ilyenkor a megmentő szokott lenni, későn jött be, haha.) Nem voltak elég gyorsak a manchesteriek, zavarta őket, hogy a Chelsea az ő térfelükön kezd védekezni, nem tudtak erős nyomást kifejteni - pedig ők akkor nyernek, amikor igen.

A Chelsea kupagyőzelme minden bizonnyal azt jelenti, hogy a különleges José jövőre ismét nekifuthat a BL-nek. Én ennek örülök, mert ritka szórakoztató alak. Ahogy ment fel átvenni a kupát, két keze hat ujját mutogatta elszánt-fontoskodó arccal a szurkolóinak. Gondolom arra akarta ráirányítani a figyelmet, hogy ez volt a hatodik cím, amit három év alatt megnyert nekik.