Már a második napon két komoly meccsnek örvendhetünk, kiderül, hogy Maradona zsenije egyszerű jobbágyok számára nem értelmezhető, vagy tényleg megsütötte a kubai nap. A sléger persze az esti Anglia-USA, mégis könnyen előfordulhat, hogy a reggeli kávéjukat is nitroglicerinnel fogyasztó dél-koreaiak hozzák majd a legjobb meccset. Nyolc év gyalázkodás után megérdemlik, hogy továbblépjünk 2002 rémén, és nyomon kövessük pattogós gumifocijukat. 

Görögország 2001 óta ugyanazt a portékát árulja: egyszerű, igénytelen, de minden körülmények között működő védekező futballt, mintha nem is Rehhaggel, hanem egy orosz mérnök állna a háttérben. A védekezésre huszonöt formációjuk is van,  sőt Rehakles, a testet öltött őskonzervatizmus, a 3-4-3-as klasszikus követő emberfogástól sem riad vissza.  Annyi hasznot húzhatunk az egészből, hogy a görögök meccsein érdemes alacsony gólátlagra, vagy különböző rögzített játékhelyzetek után eső gólra fogadni. 

Érdekes elegy, hogy mindkét csapat gyengéje pontosan az ellenfél erényével találkozik; a görögök pontrúgások után erősek és marha stabilan védekeznek, a koreaiak pedig még véletlenül sem képesek eltalálni, hogyan kell felállni egy pontrúgáshoz és ezekből menetrendszerű gólokat kapnak, viszont mindenük megvan (gyorsaság, dinamika, lapos összjáték), hogy megverjenek egy felállt védelmet is.

Dél-Korea a hagyományos távol-keleti erényekkel demózik, összpontosítás, fegyelem, alázat, csapatmunka, miegymás. A görögök ellen azonban mindegyiknél fontosabb lesz a dinamika. Céltalannak tűnik kézilabdás módon körbeadogatni a görög falat, érdemes a megszerzett labdákkal azonnal a kapu felé fordulni, lehetőség szerint minél több lövőhelyzetet kialakítani. Főleg a meccs elején kellene áldozatokat hozni, és olyan labdákat is kapura lőni, melyek esetében talán lenne jobb megoldás. A cél: rávenni a görögök középső védőit, hogy rendszeresen kilépjenek a labdás játékosra, a legjobb, ha be is csúsznak. Így csak egy labdányi rés kell a falon, ráadásul feltárja egy-egy gyors kényszerítő vagy váratlan lövőcsel esélyét.

Ennél a tervnél elsősorban Li Csong Jongra számítok, aki minden bizalmunkat élvezi. Okos, technikás, gyors, pofátlan – erős alap egy szélsőnek, a Liverpoolnak már a vb előtt le kellett volna csapnia rá. Kimondottan csípem Parkot is, akiről elsőre azt gondoltam, hogy a MU csak a távol-keleti piacok komolyabb kiaknázása miatt vette, de ha így is volt, az áru kifogástalan.

Amellett, hogy mindig ekézzük a görögöket, egy ilyen Eb-t csak tökös gyerekek tudnak megcsinálni, akikben van egy adag a pireuszi kikötők kártyabarlangjaiból, így most sem fogunk nagyon meglepődni a 0-1-en, de azért a 2-1-re és Dél-Koreára teszünk.

Az argentinokkal kapcsolatban semmiféle objektivitásra nem tudom rávenni magam, egy szem Diego Milito áll szemben a két évtizedes gyakorlattal: vesszenek az Argentinok. Ennek ráadásul Maradona az oka, gyerekként feldolgozhatatlan traumát jelentette a kezesgólja, és a focijukról sem tudom eldönteni, hogy akkor ők most brazilok vagy olaszok szeretnének lenni.

Furcsa mód, ez a mostani válogatotton is tökéletesen tükröződik, durván leegyszerűsítve 5+5-öt játszanak. A két bekk állóbekk, jellemzően nem fognak átmenni az ellenfél térfelére, mint ahogy Mascerano sem. Az ő feladatuk kimerül abban, hogy felaprítsanak minden mozgásban lévő testet, a megszerzett labdát pedig eljuttassák az egy passznyi távolságban ácsingózó Veronhoz. Di Maria, Higany és Messi áll rendelkezésére, és ha hozzátesszük, hogy eközben Tevez és Milito a padon ül (ez utóbbi szarvashiba), akkor bátran mondhatjuk, szerénytelen a kínálat.

A jobb oldalukról szinte semmit sem tudok, nincs ötletem, hogy a Championshipből érkező J. Gutierrez mit tud igazából, de Maradona vakon hisz benne. Feladatát tekintve védekező vonalszélső, ami elég paradox.

Újabban egyébként amiatt kezdtem aggódni, hogy Maradona nem tesz mást, mint a Mourinho-showt másolja. Abból a szempontból feltétlenül sikeres, hogy a játékosokról a világon senki nem beszél, el nem hangzott velük kapcsolatban, hogy vb-esélyesek. Maradona mutogat, káromkodik, ostobán válogat, bajszot növeszt, kapura rugdos, ezek mennek. Tulajdonképpen a kitalált rendszer is működőképesnek tűnik, Messi ráadásul híresen nagy patrióta, és annyit csesztették már, hogy a válogatottban gyenge, hogy szét fogja szakítani magát. Ha ez a csapat – akár csak véletlenül is – kifog egy jó napot, úgy megvernek bárkit gólokkal, hogy csak kondul.

Nigéria világbajnok alulteljesítésben, a csoda-generációjukból sem tudták kihozni a maximumot, ennek ellenére és tetejébe, a mai keretet még – az általunk tökéletesen ismert – Aranycsapat-szindróma sújtja. A hazai sajtó rendszeresen irreális elvárásokat fogalmaz meg, pedig a Szupersasok már egy jó ideje csak Grillcsirkék – ezt persze nem azért mondom, mert a Szaud-Arábia elleni töketlenkedésükkel elvitték a szelvényemet.

Amíg védekezni kell, addig nincs gond, Lagerback az afrikai felfogás írmagját is kiirtotta, négy kőkemény védő előtt a még kőkeményebb Etuhu, Ayila, Obi Mikel pajzsot játszatja, meccsenként kéttucat 30m+ átlövéssel, de ezeket irgalmatlanul el kell találni, hogy egy európai kapus bezabálja – mázli, hogy az ellenfeleknek klasszikus értelemben véve nincs ilyenjük.

Az elöl játszók közül csak a hoffenheimes Obasit ismerem, elég technikás, jól indul be az üres területekre, erőszakos, de valahogy következetesen passzol, ha lőni kéne és persze fordítva. Ha mégsem, akkor elcselezi, a lényeg, hogy pocsék a helyzetkihasználása, amúgy egyáltalán nem rossz játékos.

Rugdosódós, kínlódós meccsre lehet számítani, mondjuk egy jobb fajta kiállítással, meg két szép argentin sakk-mattal. Argentína – Nigéria 2-0

Elég sok variálás után úgy tűnik, alaptaktikaként egy aszimmetrikus 4-4-1-1 mellett döntött Capello.

Aszimmetrikus, mert a két szélső középpályás feladata teljesen más; bal oldalon Gerrard a labdakihozatalokat segíti, védekezik, és befelé mozog Rooney és Lampard irányába. Ez 1) biztosítja az összjáték lehetőségét, 2) folyosót nyit Cole számára a felfutásokhoz. A rendszer harmadik előnye az, hogy az ellenfélnek muszáj áttolódni az angolok bal oldalára, így az ellentétes oldalon játszó klasszikus szélsőknek (Lennon/Shaun Wright-Phillips), sokkal nagyobb területe marad.

Rooney jobbára kötetlenül mozog, ami szerintem a legjobb, amit Capello tehet, hiszen ki az, aki a világ egyik legintelligensebb ösztönös csatárzsenijének el akarja magyarázni, hogy hogyan kell futballozni.

A mellette játszó toronynak (Crouch, Heskey) elsősorban két feladata van: megjátszani Rooneyt, és befejezni Lennon és Cole beadásait. 

Az amerikaiak is az alap 4-4-2 megkavart változatát játsszák, sokkal inkább 4-2-2-2-ez. A védelem stabil, senki nem megy sehova (viszont Spector annyira gyenge volt a felkészülési meccseken, hogy valószínűleg Cherundolo kezd a helyén - a szerk.), a két védekező középpályás szintén nem arról híres, hogy második hullámban kísérné a támadásokat.

Donovant szerintem érdemesebb a bal oldalon játszatni, mert védekezésben versenyt tud futni az angol szélsőkkel, viszont elég szabadon játszhat, mert ott a kutya nem fogja fogni, az angoloknak kisebb kockázatot jelent, ha Lennon mögé már nem tesznek még egy felfutó embert (Johnson), hanem a nagyobb biztonságot jelentő állóbekkre, azaz Carragherre tesznek.

Dempseyt csatárként is érdemes lenne játszatni, de most talán nagyobb szükség van rá a középpályán, ahol Gerrarddal fel tudja venni a versenyt fizikailag, és azon sem fog problémázni, hogy leütközze-e a felfutó Cole-t. Ha ezzel végzett, nem maradt más dolga, minthogy a két csatár felé lövöldözze a labdákat.

Az amerikaik problémája az, hogy Altidore mellett nincs igazi csatárjuk, most talán Buddle játszik majd mellette, aki a felkészülési meccseken jól mozgott. A két támadó jellemzően közel játszik egymáshoz. Ennek az az oka, hogy így a pálya közepére sűrítik a két belső védőt, akik így nem tudnak besegíteni a szélsőhátvédeknek, ez különösen Donovan oldalán fontos, mert ő maximum egy embert tud megverni egyedül.

Az elképzelés másik előnye inkább teoretikus, mert egyik csatár sem a gyors összjátékáról híres, viszont fejjel, lábbal képesek egyből szöktetni a másikat, ezért is fontos, hogy a középpályáról gyors labdákat kapjanak, mert a lassú labdával egy dolgot lehet kezdeni: háttal a kapunak megtartani. Tehát tőlük arra lehet számítani, hogy vagy egymást próbálják direkt gólhelyzetbe hozni, vagy egy igazítás után ellövik 25-ről, olykor esetleg megpróbálnak egy cselt King ellen – nem mintha Terrynek akkora szezonja lett volna.

A meccs összképét nehéz megmondani, mert az amerikaiak alapvető taktikája az, hogy szándékosan szabadon hagyják a széleket, és szükség esetén kegyetlenül kizárnak a labda irányába, ~ taccsra dózerolják az ellenfelet. Márpedig ez most nem biztos, hogy nyerő ötlet, mert a hagyományoktól eltérően az angolok szélsőjátéka semmiképp sem gyenge.
Rooneyra egyetlen megoldást tudok, a két szűrő (Bradley/ és talán Clark) egymásnak adogatja az őrizetét, az egyik húsz centiről követi, a másik három méterről. Azt kell megakadályozni, hogy Wazza minél kevesebbszer kapja meg a labdát úgy, hogy szemben áll a kapuval.

Kicsit sajnálom, hogy már rögtön az első meccsen találkoznak, mert így szerintem Capello sem fog minden követ megmozgatni a győzelemért, jó az az egy pont, az amcsiknak meg más sem jár a fejében, mint az az egy pont. Mindez persze csak elmélet, de a felkészülés fényében valószínűleg közel áll majd a valósághoz. Anglia – USA 1-1
 

Mély fájdalommal a szívemmel veszem tudomásul, hogy Beckham - a vébé egyik legnagyobb hiányzója - ma este nem játszik.