Bár a beígért nagyszabásút - legalábbis egyelőre - nem tudjuk elétek tárni, és - ismét csak: egyelőre - a beígért újabb interjú sem jött még össze, próbálunk új fogást találni a blog történetének eddigi kedvenc témáján. Még egyszer a Vb-bronzérmes U20-as válogatottról; először itt és most Kanttal, majd az éterben 21 órától a Radio Q-val és Debreceni Andrással, tehát mégis összejött az az interjú.
A szemfényvesztés mestereiként ezúttal Kantra hivatkozunk, és három klasszikus kérdésére próbálunk valamiféle választ keresni az elmúlt három hét történéseivel kapcsolatban. Úgymint: mit kell tudnom?; mit remélhetek?; mit kell tennem?
Egy-egy korosztályos labdarúgó-torna szükségszerűen igen szűk metszetét mutatja meg a résztvevő országok labdarúgásának. Nem is elsősorban azért, mert fiatal játékosok szerepelnek ezeken, hanem mert még a fiataloknak is csak egy jól körülhatárolható része: többnyire egy éven belül születettek, esetünkben tehát alapvetően az 1989-es korosztály. Az egyiptomi világbajnokság sportértékét ráadásul tovább apasztotta az a – lassan unalomig ismételt – körülmény, hogy nem került be a FIFA hivatalos versenynaptárába, így a korosztály legjobb játékosainak egy része a klubcsapatánál maradt.
Mindezt messzemenőkig figyelembe véve sem mondhatunk azonban mást, mint hogy igenis hatalmas eredményről van szó. A magyar csapat ugyanis olyan futballnemzeteket utasított maga mögé, amelyeknek összehasonlíthatatlanul nagyobb merítési lehetőség áll a rendelkezésére, adott esetben ahhoz is, hogy a legjobbjait drámai minőségvesztés nélkül pótolni tudja. Ráadásul nem beszélhetünk kicsúszott eredményről, két értelemben sem. Egyrészt a magyar válogatott – a nyitánytól eltekintve – valamennyi mérkőzésén bizonyította azt, hogy valóban a dobogón van a helye; sorozatban hat jó teljesítményt pedig Allan Kardec sem tud kicsúsztatni egy csapatból. Másrészt pedig ez a gárda most már hosszú évek (U17, U19) folyamatos jó teljesítményét koronázta meg a világbajnoki éremmel. De legfőképp persze magukra a mérkőzésekre utalnánk: (a nyilvánvaló hibák mellett) nem lehetett nem elismeréssel nyugtázni azt, amit a fiúk meccsről meccsre a pályára tettek. Tehát még egyszer: valódi teljesítményről van szó.
De mire lehet ez elég a későbbiekben? Már a tavalyi Eb kapcsán is leírtuk: ép futballkultúrájú országokban a hasonló korosztályos sikercsapatokból jó, ha 2-3 ember válik a későbbiekben stabil nagyválogatottá. Csakhogy a magyar futballkultúráról sok mindent elmondhatunk, de hogy ép lenne, azt bajosan.
És amikor azt mondja Futács Márkó, hogy egy év múlva a válogatottban szeretne játszani – mi elgondolkozunk a nyilatkozatán, és végül arra jutunk, hogy ez így klafa. Az embernek legyen önbizalma, becsvágya, mert az jó, az frankó.
És ha mi is azt látnánk, hogy ehhez Torghelle Sanyát kell kiszorítani a válogatottból, akkor erre gyúrnánk minden edzésen. Mert bár ő a nemzet Sanyiii-ja, egy mesterötöse ugyanannyira nem jelentene perspektívát a válogatott számára, mint Kabát Péter újra-felfedezése.
A fiatalokat nem kell agyatlan módon benyomni a válogatottba - Koeman nem is olyan csákó, aki ezt megtenné - de ha nekik ez jár a fejükben, szeretnének minél többen - tán még kicsit egymást inspirálva is - bekerülni a keretbe, akkor már mindent megnyertünk ezen a bolton, amit lehetett. Reméljük, a mostani siker és annak összes velejárója komoly szöget ütött a játékosok fejébe, és ott fog motoszkálni minden edzés, minden nagy kihívás előtt, és az ő sikerességük irányadó lesz a fiatalabb generációk számára is.
Utolsó kommentek