A Sahtar az első ukrán csapat, amelyik ukrán színekben nemzetközi kupát nyert (Dinamo Kijev, KEK: 1975, 1986 - Szovjetunió), így kis hiátus után ismét a Keletibb Európa tette rá a kezét a kettes számú európai klubserlegre. Azt a dumát természetesen nem vesszük be, hogy örüljünk az ukránok szovjetek sikerének, mert nem nyugati országként az kicsit a miénk is, de annyit kijelentenénk, hogy a Sahtar megérdemelten nyert, mert kevésbé szar csapat, mint a Bréma. Idén annyira híg volt a mezőny, hogy ezt a kupát bizony a Rangers is simán behúzta volna, egy komolyabb csapat meg végig olthatta volna a mezőnyt. Srnát külön akartuk figyelni, de leginkább a sörrel és a pizzával voltunk elfoglalva, viszont az azért még így is lejött, hogy Alapvonalszíppantó kolléga nem véletlenül szemelte ki őt kedvenc szkauz alakulatunk számára.
Ez azért annyira nem volt jó meccs, hogy 120 percen keresztül nézzük, miután (AHB kolléga nagymamájának szavaival élve) adták a keresztlabdákat, meg ment hátul a biztonsági passzolgatás (hatalmas tét!) 60-70-nél olyan nihil uralkodott rajtunk, hogy az utolsó percekben már minden bizonnyal túladagoltuk volna magunkat, ha nem német csapat játszik, és nem várjuk a 90. perc környéki győztes gólt. Az nem jött, a hosszabbításban az ukrán dugó viszont igen. Ekkor már úgy gondoltuk, hogy igazán megérdemlünk egy utolsó utáni pillanatban összekapart egyenlítést és tizenegyeseket, ha már ezt a programot választottuk, de Mejuto Gonzalez (poén volt, egy másik gyökér vezette) másképp állt a dologhoz: ő már nagyon vágyott a sokcsillagos hotelszobára, és a VIP-szolgáltatásokra.
Ugye milyen mókás volt, ahogyan addig járatták a Dundee Utd-szerelésre hajazó dresszt viselő okránok a labdát, amíg meg nem találták vele Srnát, a jobbhátvédet? A Bréma viszont ezt nem akarta felismerni, így Dario barátunk, igaz visszafogottan, de viszonylag szabadon osztogathatott onnan oldalról az előtte rohangáló brazil kutyáknak. A győztes löket is egy ilyen akció után bevánszorgó labda volt, így MVP-nek mondjuk megtesszük a horvát kapitányt.
A legnagyobb probléma ezzel a meccsel kapcsolatban az, hogy nem nagyon tudunk visszaidézni említésre méltó eseményeket a sziámi cica felbukkanásán kívül, és nem tiszta, hogy ez a meccsnek, vagy a közben/utána elfogyasztott alkohol mennyiségének köszönhető-e.
Az első gólhoz - Luiz Adriano elemeli Wiese füle mellett a lasztit - mindenesetre annyit fűznénk hozzá, hogy véleményünk szerint a kapusok sokkal nagyobb hatékonysággal dolgoznának, ha több olyan gyakorlatot végeztetnének velük, ahol a közeli lövéseket kéz nélkül, vagy akár kézzel is, de kötelezően talpon maradva kellene hárítaniuk. Ebben az esetben ugyanis sokkal nagyobb felületet takarnak, mintha csupán a megérzett irányba bemozdulnak/elsüllyednek, és ebben a konkrét szituációban pedig kifejelik a labdát (a Reina-félék meg kirúgják a lábukhoz lőtt golyót, nem indulnak el érte kézzel...), plusz még a megszégyenítő hülyegyerek-mozdulattól is megkímélik magukat. Persze ez csak egy ötlet, nem biztos, hogy védhető volt ez az egyébként szépen megoldott szituáció.
Ezen kívül született még két ócska gól, amelyek közül leginkább Naldóé volt mulatságos, Pyatov kapus ezért a megmozdulásért máris kapta volna a behívót az angol válogatottba, ha még nem mutatkozott volna be az ukrán nemzeti tizenegyben.
Most pedig következzen heinrich kolléga szelete, aki a BuLi képviseletében szereplő vesztes teljesítményét elemzi.
Előre bocsátom, nem vagyok valami nagyvonalú vesztes, meg aztán rossz vért szülne, ha nem a saját portánkkal lennénk most elfoglalva, így aztán a Bundesliga – tiszta udvar, rendes ház megfontolás alapján kivezettetjük magunkat a tárgyalóteremből, mielőtt epét okádnánk a lopott Mercédeszek hazájára.
Schaaf azt találta ki, hogy a négy védő elé három védekező középpályást pakol, Özil meg valahogy kösse össze őket a csatárokkal. Hát, ez nem működött, de más se nagyon.
Wiese nem rossz kapus, nagyjából olyan, mint a mi Királyunk, minden ötödik homorítós bravúrt jóízű potya követ, ezért sem merülhet fel komolyan a neve, mikor a német válogatottról beszélünk.
A Werder balhátvéd posztja már egy ideje elátkozott, tulajdonképpen egy darab sincs a mostani keretben, aki meg van (Tosic), azt nem játszatja Schaaf. Naldót a meccsre drótozták össze, Prödl és Boenisch kb. anniyra hatékony páros, mint Kököjszi és Bobojsza. Fritz úgy ahogy hozta magát, de talán a felforgatott védelem mellett tiltva is volt neki, hogy jó szokása szerint az ellenfél szögletzászlaját támassza.
A középpályán ólomlábakon járt az idő. Baumann annyira lassú, hogy már egy elkésett belépőről is lekésik, így aztán el sem indul. Helyezkedési készsége a rövid passzok ellen nem jó semmire, így aztán el sem indul. Borostát növeszt, mire továbbteszi a labdát, így aztán a legtöbb támadás el sem indul. Vakfeleslegesen volt a pályán, vártam, hogy szép lassan gyökeret, majd lombkoronát ereszt, ami alatt legalább megpihenhetnek az elcsigázott csapattársak, de még csak ez sem jött be. Akár Tziolis, akár Vranjes jobb megoldás lett volna.
Frings lassan két éve nem csinál az ég egy adta világon semmit. De tényleg, semmit. A válogatottban arra korlátozódik a szerepe, hogy megállás nélkül Schweinsteigert abajgassa, minden egyes megmozdulását kommentálnia kell, a klubban meg a nevéből éldegél. Baumann mellett még jól is néz ki, de csak a kötelezőt hozza, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. És akkor ott volt még Niemeyer, aki egyébként centerhalf, ha nem középpályás – szigorúan véve ő helyettesítette Diegót. Kár, hogy nem Dieter Eilts, az lett volna csak az igazi. Nehéz eldönteni, hogy a Werder játéka, vagy az ukrán EB projekt halad lassabban.
Özil túl fiatal (és törékeny) ahhoz, hogy elbírjon ekkora terhet, de még így is akadt néhány értékelhető megmozdulása, pedagógia célzattal most nem vesszük elő.
Felállt védelem elleni Rosenberg gól ritka, mint a fehér Zorró, amúgy is kripliként játszott, a meccs előtt hatvan percet jósolt magának. Pizzaro minden használható és használhatatlan labdára elindult, de úgy nehéz, hogy – ha jól emlékszem – egyetlen egy alkalommal sem ítélt az ő javára ez a varnyú Luis Medina Cantalejo, főleg nem a hosszabbításban. Hiába küzdött a Bréma, mint Quasimodo a kétszáz hát finisében, a sarlatán nem akart tizenegyeseket.
Ez a meccs jobbára eldőlt, mielőtt elkezdődhetett volna, a Mertesacker-Diego-Almeida (OK, hogy portugál, de legalább lő, lő és lő) vonal kidőlését Schaaf tovább súlyosbította Baumann és Pasanen játékával – ha már ki kellett kapni, azt is lehetett volna stílusosabban. Sebaj.
Ez volt tehát a legeslegutolsó UEFA-kupa döntő, de tartunk tőle, hogy jövő ilyenkorra már nemhogy a döntősök nevét nem fogjuk tudni felidézni, azt is elfelejtjük, hogy ki is nyerte meg ennek a sorozatnak az utolsó évadát.
BÁNYÁSZOK-KALMÁROK 2-1 (h.u.)
Az utolsó 100 komment: