Tekergettük ainternet hangológombját, próbáltuk kitalálni, hol várhatók izgalmak a két mai negyeddöntő közül, aztán természetesen megállapodtunk a két angol tusakodásánál. Majd megláttuk, hogy Gerrard a lelátón ül, és soványmalac-vágtával befogtuk inkább Münchent, mondván, előbb lő a Bayern nyócat, mint hogy vezére nélkül akár gyenge fodrozódást is okozzon a Pool, nemhogy vizet zavarjon. Szerencsére monotónia-tűrésből nem vagyunk nagyon büfék, így még épp időben untuk meg az unalmas labdafényezést Németországban, amint visszatekertünk Londonba, éppen Fabio Aurelio készülődött szabadrúgáshoz.

Annak a kapunak a csí-je nem volt jó (sá-ja volt?), mert Petr Cech egyébként jó kapus, de ezt elég randán belepkézte. Tegyük hozzá, Aureliónak volt szőr a tökén megpróbálni nyolc csuklós busznyi távolságból is, aztán még fél óra sem telt bele, és a vörösök ijesztgetésből irgalmatlan taslik kiosztásába fogtak. Ivanovics hero-ból villain-be váltó metamorfózisának első állomása egy büntető volt, és a szünetben két fával úszott a Liverpool, azaz kiegyenlítette az összesített állást - bár a nagy szív és a bátor lélek ellenére egyetlen percig sem állt továbbjutásra.

Ha hozzátesszük, hogy Torres már túl volt egy elbaltázott zicceren, a Chelsea játékosai meg a lézengésen kívül nem sokat csináltak, ott lógott a levegőben, hogy a Pool újra megcsinálja, amit a Milan ellen már egyszer megtett. Aztán a második félidőre kijött a Chelsea is, előbb még elrontották egy helyzetüket, de aztán szinte percek leforgása alatt eldöntötték a továbbjutást – legalábbis ekkor azt hittük.

Reina bezubizarretázta a szépítést a Gonosz által uralt kapuba, majd Alex bombájával máris egyenlő volt. A hátvéd lövésénél nem tudjuk eldönteni, hogy elővegyük-e a spanyol kapust, mert tény, hogy volt benne trágya, de nem ment sarokra. Lampard góljánál már azt hittük, gázolás lesz, de mégsem, és ami ezután következett, azért bizony jár a Liverpoolnak a standing ovation. Tíz perccel a vége előtt, amikor teszem azt dél-európai sporttársaik már javában és teljes mellszélességgel lefosták volna a meccset, a Pool még ment előre, mint a veszedelem. Meg is fordították (Ivanovics így már kettőnél jár, legalábbis ha jól bogoztuk a pixelek között, hogy ki maradt le Kuytről), így igazából semmit nem számított, hogy Lampard a végén 4-4-re (nem tévedés, négy-négyre) alakította az eredményt.

Nincs is mit mondani, meg nem is kell. Köszönjük szépen, ennyi.

A Bayern és a Barcelona meccséről csak annyit tudunk, hogy mindkét gól szép volt a maga nemében, a németekénél Ribéry viccesen seggreültette azt a szerencsétlen Valdest, a Barca egyenlítését pedig legalább 8 katalán passz előzte meg, a bajor védők meg pörögtek-forogtak, mintha az lett volna a feladat, hogy ki tud mélyebb lyukat fúrni a 16-oson belülre.

Nagyon várjuk ennek az ágnak az elődöntőjét. Gondolom, nem egyedül.