Ünnepélyesen megkezdjük ráhangolódásunkat a következő PL-szezonra. Ennek keretében - egy élménybeszámoló erejéig - visszapillantunk az elmúlt szezonra, hiszen az utolsó előtti fordulóban ellátogattunk a labdarúgás egyik leghíresebb szentélyébe.

Körmendi sportőrültként nem volt sok választásom Angliában. Nem rögbin és kriketten szocializálódtam, az itteni kosárlabda rosszabb, mint az otthoni foci (és sosem élnék át ilyen hangulatot), így maradt a labdarúgás. Másfél évet voltam Manchesterben, vagyis egy teljes és egy csonka szezont. Minden vágyam az volt, hogy eljussak igazi angol bajnokikra, hogy én is érezzem, hogy igen, itt valamit tényleg máshogy, sokkal jobban csinálnak.

A csonka szezonomban csak egy meccsre sikerült eljutnom, igaz még mindig maradandó emlék. Az idény egyik legjobb meccse volt, Blackburn - Chelsea, FA kupa elődöntő az Old Traffordon, harmadik sor, tíz méterre Mark Hughestól. A hangulat, a körítés, a játék sebessége szinte sokkolt. Emlékszem, amikor hazatelefonáltam csak annyit mondtam, hogy nem csak egyszerűen le vagyunk maradva, hanem rossz felé is megyünk. Akkor döntöttem el, hogy a következő szezonban megpróbálok minél több meccsre eljutni.

Szeptemberre pedig már City szurkolóvá váltam (ez egy másik történet), így nem volt kérdés, ha meccs, akkor ott a helyem. November körül már az volt a cél, hogy lássak minden Premiership csapatot élőben. Mivel karácsonykor két hetet otthon voltam, így pont lemaradtam a Liverpool elleni - akkor még a negyedik helyről döntő - rangadóról, pedig volt jegyem. Vagyis úgy tűnt, hogy a Poolra kell vadásznom az elkövetkezendő hónapokban. Azt hamar kiderítettem, hogy az Anfieldre lehetetlen hivatalos úton jegyet szerezni, vagyis valahol a környéken kell megnéznem őket. Miután a blackburni és a wigani vendégjátékukról lecsúztam, így a Bolton lett volna az ideális megoldás, de oda meg csomagban kellett volna megvenni a belépőt, és a másik meccsekre nem tudtam volna elmenni. Már elkönyveltem, hogy mission impossible, aztán felcsillant a remény, mert május első napjaiban találkozni tudtam egy City-legendával (ez megint egy másik történet, hamarosan erről is olvashattok), aki felajánlotta, hogy küld be egy tiszteletjegyet pénteken. Sajnos nem így történt. (Ettől függetlenül én elküldtem neki az ígért villányi vöröset). Konstatáltam, hogy marad szombatra a Bolton - Sunderland, vasárnap meg pubban a Pool - City.

Szombaton a MU - WHU kocsmai megtekintése után ki is vonatoztam a Reebok stadionhoz, ahol a pénztáros közölte, hogy rendőrségi kérésre a meccsnapon nem árulnak jegyet, mert nem akarják, hogy a sunderlandi szurkolók a hazaiak közé vegyüljenek (előre azt nem lehetett tudni, hogy a vendégeknek akkor már biztos lesz a bennmaradás). Még próbálkoztam, hogy "szegény magyar gyerek csak ezért a meccsért jött ide", de persze nem használt. Nem mondom, hogy angyali nyugalommal, de eljöttem a pénztártól. Ahogy ballagtam visszafelé a vonathoz, pénzszerű papírt láttam a földön. Körbenéztem, senki sem volt, felvettem, megszámoltam, 80 font volt! Ühüm, úgy néz ki, mégis megyek Liverpoolba. Azzal hogy nem tudtam jegyet venni, már megspóroltam 35 fontot, a talált pénzzel együtt már 115 fontom van, ennyiből talán tudok venni majd a feketepiacon. Még gyorsan rögzítettem Keane leszállását a buszról, aztán hazamentem.

Vasárnap 11-kor indult a vonatom Liverpoolba. Végig állnunk kellett, hiszen már ez a korai járat is tele volt City és Pool szurkolókkal. A vonaton csak egy téma volt. A Foci. Ki mit vár az utolsó fordulótól a Championshipben? Megérdemli-e a Fulham a bennmaradást? etc. Az itteni nők csak azzal tudnak elbűvölni, hogy szakértelemmel tudnak hozzászólni az éppen aktuális focitémákhoz. A buszpályaudvaron egyszerű volt megtalálni azt a helyi járatot, amelyik az Anfieldre megy, oda kellett állni, ahol mindenki pirosban volt. A buszon már izgultam, mert sosem vettem feketén jegyet, főleg nem Angliában. Próbáltam már a buszon érdeklődni, hogy hol is lehetne, de miután az első megkérdezett spanyol úriember kinevetett, így abbahagytam a közvélemény-kutatást. A busz megállt, leszálltam, és egy fiatalember az ajtónál kiabálta "szpeeeer tikit, áj vant szpeeer tikit". Nem gondoltam, hogy az ilyen egyszerű lesz. Igaz először mondta, hogy ő csak venne, de a bölcs mosolyom után már kérdezte:

• Hányat akarsz?
• Csak egyet.
• Az menni fog (szerintem a húsz is ment volna).
• Mennyi?
• 170.
• Az nagyon sok.
• Mennyit adnék érte.
• Maximum 100 fontot.
• Az túl kevés, ez az utolsó meccs az idényben. Mindenki látni akarja! (elhittem). 150.
• (A tegnap nyert pénzzel együtt ez csak 35 font) Legyen.
• OK. Mindjárt hozom.

Amíg vártam rá, még egy másikkal is el kezdtem üzletelni, de úgy tűnik ők egy cég, mert az első visszajött, és közölte vele, hogy én az övé vagyok (nem úgy ;). Odaadta a jegyet, odaadtam neki a magyarországi egyhavi minimálbért, kezet nyújtott és jó szórakozást kívánt. Tökéletes szerviz. Hát ez nagyon gyorsan megvolt és még volt 3 órám a kezdésig, így kerestem egy kocsmát, ahol az Arsenal - Evertont meg tudom nézni. Ez a legjobb része az egész meccsrejárásnak, különösen ha egyedül mész. Találkozhatsz vadidegen emberekkel, akik fanatikusan szurkolnak egy csapatnak. Most egy 70 fölötti férfi ült le mellém két sörrel a kezében. Az egyiket a barátjának vette, aki mindenpillanatban megérkezhet. Egy órán keresztül beszélgettünk és teljesen elbűvölt (mivel nem angol nő volt). Nem csak azzal, hogy 45 éve van bérlete a Kopra, az isztambuli BL-döntőn kívül minden európai kupadöntőn ott volt (igen, a Heysel Stadiumban is) és iskolás korában négyszer - több ezer ember előtt - focizott már az Anfielden. Hanem azzal, ahogy Puskásról és az Aranycsapatról beszélt. Tudott róluk mindent, néha úgy éreztem, hogy többet is, mint egy átlag magyar ember. Mondjuk néha nehezen jöttem rá, hogy kiről is beszél, mert azért nekik egy Bozsik vagy egy Hidegkuti inkább nyelvtörő, mint név. Egyiptomba volt a háború után katonaként, ott élőben is látta Öcsibácsit focizni. Ekkor úgy csillogtak a szemei, mintha arról beszélt volna, hogy Szűz Mária megjelent neki. Ez különben nem is túlzás, hisz neki a foci a vallása, és ezt említette is. Megnyugtattam, hogy nem vagyok meglepve, tudom milyen érzés, és elmagyaráztam neki, hogy a Körmend olyan Magyarországon a kosárlabdában, mint a Liverpool a fociban itt. Nevetett, pedig én komolyan gondoltam.

Azért beszéltünk a jelenről is. Neki Mascherano az egyik kedvence (ezen a ponton már annyira megkedveltem az öreget, hogy ezt meg is bocsátottam neki), szereti Rafát, a legjobban a MU-t utálja, az Everton csak megnevetteti. Büszkén említette a magyar tehetséget az utánpótlás csapatból (segítettem neki: Németh). Igazolni Barry-t és Bentley-t szeretné jövőre. A barátja nem érkezett meg közben, így még a sörét is felajánlotta, amit nem fogadtam el. Ezen kicsit meglepődött, de elmagyaráztam neki, hogyha már egy vagyonért megyek meccsre, akkor nem szeretnék a wc-ből szurkolni. Az az egy pint akkor épp elég volt. Kicsit még dohogott, hogy az új stadion sosem fog elkészülni, aztán mindenjót kívántunk egymásnak. Ő egészséget és sok sikert Magyarországon, én meg mihamarabbi bajnoki címet. Ezen csak nevetett, mert ő már tizennégyet személyesen megünnepelt.

Háromnegyed órával a kezdés előtt léptem be a stadionba, a jegyem az Anfield Road Lowerra szólt, kapu mögé, 23. sorba, szemben a Koppal. Meg voltam vele elégedve. A szokásos angliai, meccs előtti hangulat: nagyon kevesen a stadionban, a vendégszektor már tele (mi ők végig Erikssont éltették), bemelegítés, gyér taps. Aztán 5 perccel a kezdés előtt egy pillanat alatt megtelik a létesítmény. Minden stadionban egy speciális rítussal vezetik fel a meccset, ami nem mindig találkozik az én ízlésemmel, de az ittenit (bár nem vagyok Pool-fanatikus) nagyon vártam.

Majd érkeztek a csapatok.

A kezdőkön kicsit meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy a hazai sztárok pihenni fognak az igazából tétnélküli meccsen, de nem. Utolsó hazai meccs, itt mindent bele kell adni. Aztán elkezdődött. Mindig volt kit éltetnie a publikumnak (Gerrard, Mascherano). A játék nem volt eget rengető, a City ki akarta húzni egy döntetlennel, a Pool meg nagyon akart nyerni. A legszebb jelenet az első félidőben Gerrard és Hart bemutatója volt. Az előbbi arról, hogyan kell a hosszúba csavarni, az utóbbi, hogyan kell azt megfogni. Ez a srác lehet az angol kapusgondok megoldása.

Szünetben kis ünnepség volt, a regionális (észak-angliai) kupát is megnyerő fiatalok érkeztek a szent gyepre, hogy teltház előtt is megünnepeljék a győzelmet. Jó volt látni a magyar fiúkat is.

Aztán a második félidőben még nagyobb fokozatra kapcsoltak Gerrardék. Bár, volt egy Elano kapufa, de csak az volt a kérdés, hogy mikor viszi be a Pool az első találatot. Nem lepődtünk meg, Torres tette ezt meg.

Nem álltak le a hazaiak, mindenképpen több góllal akartak nyerni a harmatos City ellen. A futószalagon gyártott helyezetek közben mégis a legnagyobb tapsot egy manchesteri játékos kapta. Didi Hamann tért vissza percekre az Anfieldre. Az újabb gól nem sikerült, az 1-0 a vendégekre volt hízelgő. Lefújás után pedig következett a tiszteletkör. Minden játékos, menedzser a családjával együtt a pályán – esőben – köszönte meg az egész éves szurkolást. Legnagyobb tapsot Rafa Benitez és Carragher csemetéi kapták. Előbbin kicsit meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy nem bírják a spanyolt. De ez nagyon nem így van, sőt! A rotáció miatt kicsit piszkálják, de mindenki a maradása mellett van.

Kellemes délután volt A zuhogó eső ronthatott volna az összképen, de mivel ez Anglia, ez így volt kerek. Örültem, hogy az utolsó - egyben jubileumi harmincadik - angol focimeccsem erre a szentélyre jutott. Utólag pedig külön öröm, hogy az EB győztesgólját szerzőt magam is láthattam betalálni.