...és most emelt fővel távozok országomból. Augusztus közepén megtörténik az, amit eddig elképzelhetetlennek hittünk: Raúl Gonzalez Blanco-t egy nemhabfehér mezben fogjuk látni futballpályán. Talán ő sem gondolta volna, hogy egyszer ilyen lépésre kényszerül, mindenesetre felejtsük most el az unalomig ismételt mondatokat, miszerint Raúl az Atlético nevelése a Real-nál megközelítőleg úgy bánnak a család legendáival, mint egy átlagos tűzoltóújonccal a beavatásán. Persze közben meg jófejek, hogy nem kérnek érte pénzt, nem akadályozzák a távozásban – minden nézőpont kérdése, ugyebár. Nézzük meg, miért dönthetett úgy az ostobának, vagy a tipikus impulzusvásárlónak aligha nevezhető Felix Magath, hogy szüksége van a veteránra, és miért érezhette azt Raúl, jó lesz neki Gelsenkirchenben. Mindezt persze lapozás után.
Legelőször is említsük meg a korrektség jegyében: a papíron világklasszis Raúlnak kb. egy éve nem nagyon volt jó meccse, olyan, ami miatt joggal tekinthetnénk rá nemzetközi klasszisként, pláne nem. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy madridi szerepe tizenötperces csereemberré devalválódott. Most már csak az a kérdés, hogy melyik az ok, és melyik az okozat. Pedig dehogy kérdés ez. Tavaly harminc bajnoki meccséből hármat játszott végig és több mint húszszor cserélték be a 60., tizenötször a 70. perc után. Ehhez képest öt gólja nem is rossz mutató. A BL-szereplést Real-játékosnál elővenni már lassan 10 éve olyan, mint mondjuk Ambrus Attilát komoly arccal megkérdezni, mit csinál jövő hétvégén, úgyhogy ezt a vonalat hagyjuk is, mert nem mér semmit. Egyébként rúgott két gólt a csoportmeccseken, de jobbára itt is meccsvégi csere volt.
A kérdés tehát egyáltalán nem Raúl képességeire vonatkozik, sokkal inkább a korából (is) fakadó potenciál kérdéses mértékére, ami még benne van/lehet. Ha Raúl pályafutását egy termékként értelmezzük, akkor az életgörbe szerint enyhén szólva is a hanyatló fázisban van.
És a végén a régi romjain egy új világ épül*
Részemről fogalmam sincs, mit akarhat Magath játszatni vele. A visszavont, center mögött elhelyezkedő second striker valahogy nem illik a királykékek eddig megismert formációjába. A Schalke egy horvát Schweinsteiger-lighttal (Rakitic) és – jellemzően – két szélsővel (Edu, Farfán, esetleg Hao, Sanchez – utóbbi távozott) játszott az előző szezonban, ami egyrészt bevált, másrészt ezen felállás gelsenkircheni kiadása előretolt centerjátékot követel. Ehhez Kurányi kiválóan illett, mint egy robot birkózott, felugrott, fejelt, sokszor jól, néha rosszul. De jött meccsenként vagy huszonöt labda a fejére, és csak rajta múlt, elnyomja-e a védőjét – ráadásul senkinek nem tűnt fel, milyen bántóan ügyetlen tud lenni a földön. Előttem titok, góljainak hány százalékát szerezte Raúl fejjel, de a szám konvergálhat a kurvakicsihez. Nem beszélve arról, hogy Kurányi nem egy gyorsvonat, de Raúlhoz képest igen, ami a védekezésre építő gelsenkircheni futball egyik alapelemének számító kontrázásnál azért igencsak jól jön. (A másik alapelem a pontrúgás, ott meg szintén nem árt fejelni, mert beadni sem ő fogja). Érdekes lesz, amikor Edu és Farfán beívelik középre a nemrég megszerzett labdát, Raúl pedig a félpályán integet nekik, hogy várjanak még, mert ő is hátrament szögletnél.
Állítólag a madridi jövevény lesz a legjobban fizetett kerettag a Schalkénál, nyilvánvalóan nem a padra hozzák, oda nem is jött volna. Játszani fog tehát, csak azt nem tudom, mit. Vagy még inkább: hol. Ha Kurányi helyét foglalja el legelöl, akkor elég erős adaptivitásra lesz szükség a siker érdekében. Nagyon más világ lesz itt, senkinek nem mondok újat azzal, hogy másképp védekeznek és másképp is támadnak a csapatok, mint amit az elmúlt húsz évben tapasztalt. Ha nem ő lesz a legközelebb az ellenfél kapujához, akkor egyrészt nagyon várom, kit vesz oda Magath, mivel most egy kicsit szerény a felhozatal: amennyiben Farfán szélső marad, úgy jelenleg a szlovák válogatott Erik Jendrisek a legnagyobb név, illetve a svájci utánpótlás-válogatott Mario Gavranovicsnak lehet még esélye csatárként a kezdő közelébe férkőzni. Másrészt nagyon várom, hova teszi a spanyolt. Szélre nem lehet, kétcsatáros játékhoz meg ki kell venni a felállni készülő Matip-Jones rombolóosztag-duó valamelyikét, márpedig a középpályás labdaszerzésre, majd a játékszer Rakiticshez való eljuttatására épül az egész játéka a bányászoknak.
Egy verzióban van ráció, e szerint Farfán lesz Raúl ékpárja, amivel logikusan borul a szélsőjáték, de legalább lesz kivel összejátszani – méghozzá földön tartott labdával is. Ennek nagy hátránya, hogy Farfán se fejel sok gólt, cserébe alacsony. Másik opció, hogy a pletykáknak megfelelően leigazolják Pantelicset, aki mögé nem rossz ötlet egy visszavont csatárt tenni, de vele és (a kihagyhatatlan) Farfánnal együtt már háromra növekedne a védekezésre totálisan alkalmatlan személyek száma. Az még mellékes is, hogy finoman szólva sem az ifjonti hév vinné előre ez esetben a csatársort. De Rakiticset se lehet padoztatni, ahogy a másik szélre is kell valaki, és Edu se sűrűn blokkol ellentámadást. Ezt nem biztos, hogy el fogja bírni ez a gárda és ugye minden Raúl kedvéért változna-borulna.
Nem írom le azt az ostoba mondatot, hogy még Magath sem tudja, mit szeretne kezdeni a Real egykori ikonjával, mert biztos átgondolta már, miután úgy döntött, megéri a kockázat ellenére ez a rengeteg pénz, amit havonta utalni kell neki. Biztos lemeózta, van-e 33 évesen olyan fizikai állapotban, ami évi harminc Bundás-meccshez elengedhetetlen; tuti, hogy végiggondolta, ki rohangál majd a széleken, és ki kivel fog összejátszani.
Raúlt nyilvánvalóan egy dolog motiválta a váltásban: újra ő legyen a király valahol, ahol valami megfoghatóért lehet küzdeni. A mondat első fele magába foglalja a stabil kezdőcsapatbeli tagságot és minden egyéb járulékos hasznot is, míg a második tagmondat csak annyit jelent, hogy nem az EL-indulás elérésével, vagy a kiesés elkerülésével szeretne tervezni, hanem a bajnoki címmel és a BL-csoportkörrel. Ebből a szempontból jó döntés volt a Schalke, még akkor is, ha a Tottenham mondjuk tízből hatszor talán meg is verné őket.
A történet szereplői közül tehát Raúlt megértem és becsülöm, a Realon nem lepődök meg, Magath terve viszont rejtély. Egy lelassult, feltehetően irgalmatlanul nehezen motiválható egykori világklasszist hozott kezdőcsapatbeli garanciával, aki még a szerkezetbe is nehezen illeszkedik, innen az én laptopom elől legalábbis. Szerkezetet átalakítani persze lehet (Raúlt már kevésbé), de ezt az ezüstérmes Schalkét ennek a Raúlnak a kedvéért megbontani, közben meg egy vagyont kifizetni neki – meggondolatlanságnak tűnik és nem Magathra vall.
Mindenesetre Raúl a lehetséges opciók közül a legmagasabb szintet választotta, ahol még érvényesülhet és ez mindenképp becsülendő. Respekt. Még egy újabb adalék az eddigi megszámolhatatlan mellé, ami miatt a rokonszenves futballista szobrát erről az emberről kell mintázni; ami miatt, ha megkérdezik, milyen egy Példakép (igen, csakazéris nagy p-vel, de én is olvasok modorosblogot), őt fogom besüvölteni elsőre. Ennyivel is érdekesebb, több lesz jövőre a Bundesliga és egy kicsit ennyivel is kevesebb lett megint a világ labdarúgásának alfahímje.
*Ez a mondat ennek a Tankcsapda-számnak az egyik sora. (Egyébként iszonyú nehéz a Magath-magát szóvicceket megállni, amikor ilyen mennyiségben írhatja le az emberfia Felix vezetéknevét. Pöte biztosan átérzi.)
Az utolsó 100 komment: