Most, hogy Iniesta lövésének híre a legeldugottabb halászfalvakba is eljutott, lassan ülepedni kezd a futballáradat méteres hordaléka. Azon túl, hogy rendszeresen naplóztak, csodáltak, ekéztek, az NST szerzői megpróbálják egyenként szétbontani és összerakni a világbajnokságot. Szembesülnek saját jóslataikkal, elmesélik, milyen benyomásokat szereztek és egyáltalán, mi minden foglalkoztatta őket az elmúlt egy hónapban.

Kevés volt ennyi idő ahhoz, hogy teljesen leülepedjen minden, ami az elmúlt egy hónapban történt, és különösen nehéz egy posztba összeszedni minden érzést, benyomást, ami a világbajnokság kapcsán ért. Számomra rengeteg meglepetést hozott ez a torna, ami tökéletesen lekövethető a vb-jóslataim hatékonysági mutatóján, de talán nem teljesen hiteltelen, ha összedobálok néhány gondolatot. Hajtás után hősökről és gazfickókról, edzőkről és játékosokról, és picit a tévéről is lesz szó. Jó hosszan.

Az eleje meg a vége számomra rettenetes volt. Az első héthez nem is fűznék különösebb kommentárt, csak amit már százszor megtettem: sok a 32 csapat. A végéhez annál inkább: két félgőzzel pöfögő, hol szerencsével, hol a továbbjutást kibirkózva odaérő csapat játszotta a döntőt, ahol igazából csak azért tudtam Spanyolországnak drukkolni, hogy semmiképpen ne legyen a vitrinben olyanja Ooijernek, amilyen nincs Cruyffnak, van Bastennek, és Bergkampnak. Hát ennyire volt nekem szimpatikus ez a spanyol csapat.

Nem, nem fogadom el, hogy ellenük mindenki védekezik, mert a jó csapatok ellen általában mindenki védekezni próbál. A Barcelona egyenesen azokat a csapatokat aprítja komposzttá a legvidámabban, amik beállnak védekezni (az Inter nyilván külön kaszt ebből a szempontból), és Del Bosque csapata szemmel is jól észrevehetően a katalánokra épült. A csalódás tehát valós, a magyarázat pedig szerintem sokkal inkább Xavi játékában keresendő, mint a bunkerező ellenfelek által felhúzott falanxban. Nyilvánvaló, hogy a Barcában, ahol Yaya Touré és/vagy Keita aprít mögötte, sokkal közelebb játszhat a kapuhoz, mint a szelekcióban, ahol egy tetűlassú Alonso és egy ütközéskor automatikusan felbukfencező Busquets alkotja a védelem előtti falat. De a brillírozó, mindenkit szétaprító spanyol válogatott, és a pusztán félidőket jól játszó, jobbára egy-egy egyéni villanásra építő csapat között Xavi zseniális ziccerpasszainak, rágyorsításainak hiánya jelentették számomra a különbséget. Azzal meg, hogy iszonyú sokat futott, senkit nem lepett meg.

Hollandiát általában kedvelem, most viszont semmi szeretnivaló nem volt bennük, a vb egyik nagy röheje, hogy döntőbe juthattak azzal a játékkal, amit a tornán mutattak. Ez a holland csapat nagyjából annyira volt hollandos, amennyire a magyar mostanában magyaros, jó lenne, ha a trendek nem mennének el ilyen irányba. És a trendekkel meg is érkeztünk Brazíliához, amely viszont szerencsére megbuktatta Dungát, és így egy másik irányváltási kísérlet már biztosan kudarcba fulladt. A brazilok egyébként nem voltak annyira félelmetesen mások, mint arra számítottunk, de a hollandok ellen minden gyengéjüket megmutatták (és itt nem csak az ideggyenge Felipe Melóra gondolok), számomra Dunga nagy bukása nem a gól utáni összeomlás volt, hanem az, hogy a brazil válogatott a kieséstől 10 percre Luis Fabiano helyére Nilmart cseréli be. Ilyen nincs, ez vállalhatatlan, és nem a játékosok minősége miatt.

Megismertünk egy erényeire tökéletesen építő Uruguayt, amely nem különösebben erős testtel, de kiváló fejjel lovagolta meg tökéletesen könnyűnek mondható ágát, láttunk egy jól futballozó Dél-Koreát, egy kifejezetten nézhető Ghánát, és egy csomó felejthetően teljesítő kiscsapatot – köztük Paraguayjal, amely nem tudott a szívünkhöz közel férkőzni, bárhogy próbálkozott vele Spanyolország ellen.

Németország a torna legkellemesebb meglepetése volt, még odáig is eljuttatott, hogy képes voltam szurkolni nekik, pedig ilyen korábban soha nem fordult elő. Mivel heinrichhel néztem végig a vb-t, már azt is tudom, hogy nagyon sok olyan tartalék van még ebben a csapatban, amikről egyelőre fogalmunk nincs (Kroos, Kiessling, vagy a ki sem vitt Höwedes, aki megoldhatta volna akár a balhátvédgondokat is), de már így is nagyon jók voltak. Argentína is az edzőjén bukott el, de talán kevésbé a felvázolt taktikán, hiszen ehhez Diegónak valószínűleg nagyon kevés köze volt, a szakmai stáb hozta a döntéseket. A kerethez viszont volt köze, és ha megnézzük, milyen gólokat kaptak, elmondhatjuk, a vébére ki sem vitt játékosok hiánya miatt nem hozták, ami várható lett volna tőlük. És még egyszer: Messi helye a vonal mellett van, majd ráér 30 évesen bemenni középre, amikor lelassult.

Az égések közül Angliáé a legnagyobb, de Franciaországé sem pitiánér, még ha valahol számítani is lehetett rá. Az olaszok bucskája meg volt írva, nem is lehetett nagyon másképp, de erről korábban már írtam egy komolyabb dolgozatot. Az underachieverek között ott találjuk még az afrikaiakat, akik hazai pályán sem bírtak Ghána kivételével egy igazán jó félidőt sem felmutatni. Dél-Afrika a vb-k történetének első kieső házigazdája lett, Kamerun szinte semmi nyomot nem hagyott, Algéria mutatott egy keveset, Elefántcsontpartról – talán a legerősebb afrikai kerettel – csak annyi maradt meg, hogy a vb legundorítóbb faultjai közül 3-4 is az ő nevükhöz fűződött, Nigéria pedig a legnagyobb kihagyott helyzettel jelezte, hogy ott van a tornán (ha belövi, tovább is jut). Ghánánál egyébként nincs szó csodáról, lehetett volna ugyanebben a szerepben bármelyik afrikai csapat, szerintem a sok túlmagyarázás között egyszerűen arról volt szó, hogy nekik jött ki a legjobban a lépés, és talán nekik volt olyan taktikájuk, amivel sikeresek lehettek. És ha már Afrika: Egyiptom nekem nagyon hiányzott, a vitathatatlanul legerősebb afrikai csapat nagyot mehetett volna egy jó sorsolással.

Chile és Mexikó két igen kellemes meglepetés volt, utóbbi még Argentína ellen sem lett volna esélytelen egy egyenes pályán. A szisztéma jó volt, Vela és Dos Santos elé viszont nagyon hiányzott egy center (mondjuk egy 10 évvel ezelőtti Blanco), de így sincs mit szégyellniük. Chile viszont a szívünk csücske lett, Bielsa tökéletesen látta meg, hogyan kell egy ilyen csapattal nyomot hagyni egy világbajnokságon. A dél-amerikaiak pajzsot, páncélt ledobva, a fejük fölött furkósbotot pörgetve rontottak neki a páncélos dandárnak is, egyszerűen nem lehetett nem szeretni őket.

Saját jóslataimról mély hallgatásba burkolóznék, nem ment nekem a tippelősdi, rútul égtekm a jóslatokkal. A Dél-Afrika-Franciaország meccsen 1-0-nál felraktam a francia győzelemre két rongyot, hogy csak egyet mondjak. Még az aranylábbal nyúltam mellé a legkevésbé, hiszen Montolivo nem volt rossz (de azért jó sem), de sem Dél-Afrikát nem nyomták be a 16 közé, sem a franciák nem mentek sehova, sem Marchisio nem lett a vébé felfedezettje. Írtam Di Mariát is, ő már inkább, és összejött az angol-német is a nyolcaddöntőben (ahogy a brazilok kiesését is megjósoltam), és az argentinok valóban a két kihagyott miatt égtek nagyot. Hja, és eltaláltam Cannavaro paradicsomzáporos visszavonulását is, de ez inkább evidens volt, mint meglepő. Előjöhetnék nagy arccal, hogy Ghánát megmondtam, de nem teszem, mert amikor tippeltem, egy Essien-Appiah kettőst gondoltam középre, alájuk-föléjük meg az U20-as világbajnok csapatot, úgyhogy töredelmesen bevallom, csak mázli volt, hogy bejött.

Meg kell emlékeznünk az edzői szakma hanyatlásáról, vagy hogy mondják ezt szépen. Löw a homokozóban még lepofozta a kiscsopisokat (Diegóékra ebből a szempontból kár is szót vesztegetni), de a nagycsoportban Del Bosque feldugta a seggébe a kakasnyalókát. Az olasz edzőelit két orákuluma lángcsóvát húzva kotródott haza, talán Capello égése még súlyosabb is, mint a teljesen fegyvertelenül érkező Lippié. Domenech-ről tudtuk, hogy tökhülye, Dunga elképzelése is befuccsolt, Pim Verbeek pedig úgy nézett ki, mint akit megtámadott, és csúnyán helyben hagyott egy kaukázusi juhászkutya. Bielsáról volt szó, de az igazi zseni Tabarez volt, aki olyan szisztémát tervezett az egyébként nem különösebben erős keret alá, amivel az nemcsak sikeres, de látványos is tudott lenni. Uruguay kollektív szívünk csücske, Forlán pedig egyszerűen gyönyörű volt, amit csinált. Az edzők között meg kell említenünk van Marwijket is, aki egy szintén nem világverő holland csapatból hozta ki a létező legtöbbet. Kicsit talán túllőtt a célon azzal, hogy a két belső középpályását „Take no prisoners” feliratú pólóban küldte pályára, de ahhoz, amit játszani akart a csapatával, erre volt szükség. A döntőt kifejezetten okosan vezényelte le, ha érdemtelen lett is volna, nem sok hiányzott ahhoz, hogy behúzzák az utolsó meccset.

Elmondható, ez a világbajnokság nagyon nagy részben az edzőkről szólt. Akik jól teljesítettek (Del Bosque, Tabarez, van Marwijk, Löw), jobbár a megfelelő taktikának köszönhették, és akik elbuktak, azok is inkább edzőik miatt. Volt, aki ki akart bújni a bőréből, voltak, akik a keretet cseszték el, és akadt olyan is, aki egyszerűen alkalmatlannak bizonyult erre a szakmára (na, vajon kire gondolunk?).

Nálunk is volt a labda

Az, hogy ott lehettünk a tévében, különös, új élmény volt. Rengeteg biztatást kaptunk tőletek, ami nagyon sokat segített, és úgy tűnt, az MTV-hez kizárólag szuperkedves embereket vesznek fel, mert nemcsak a műsorvezetők, hanem a teljes stáb – vagy 30 ember dolgozik egy közvetítésen – végtelenül segítőkész és barátságos volt a két utcáról beeső bloggerrel. Az MTV szakértőivel, ha ez nem is tűnt így mindig, szintén nem volt semmi komoly gond, sokkal élesebb viták mentek a meccsek alatt, mint amik adásba kerültek, bár itt-ott kicsit mi is éreztük a „mitakarsz itten, kiskopasz”- attitűd megnyilvánulását. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy Bognár Gyuriból harapófogóval sem tudtam kihúzni semmit a 86-os világégésről. Mindenesetre köszönjük mindenkinek, hogy ott lehettünk, és kitehettük magunkat a 10 millió szövetségi kapitány őszinte gyűlöletének.

Ez már nem tartozik szorosan a vb-elemzéshez, de köze van hozzá, úgyhogy idevetem. Mi nem saját magunkat képviseltük ott (külön ragaszkodtunk hozzá, hogy ne index.hu, meg sportgeza.hu legyen a megszólítás, hanem maradjunk bloggerek), hanem titeket. Azt a futballbuzi réteget, akinek tele a töke a múltba révedő, bambán gügyögő magyar sportsajtóval. Akik onnan tájékozódnak, ahol a szakértő valóban ért ahhoz, amiről beszél. Akik értik és érzik a játékot. Tudatni akartuk mindenkivel, hogy tévedésben él, aki szakértőnek vél valakit pusztán azért, mert játékos múltja van, vagy edző lehetett Magyarországon. És hogy vannak a nagy magyar interneten olyan közösségek, ahol ezek az emberek összegyűlnek, vitatkoznak, és olyan meglátásaik vannak, amiket elhűlve hallgat egy úgynevezett szakértő is. Respekt.