Most, hogy Iniesta lövésének híre a legeldugottabb halászfalvakba is eljutott, lassan ülepedni kezd a futballáradat méteres hordaléka. Azon túl, hogy rendszeresen naplóztak, csodáltak, ekéztek, az NST szerzői megpróbálják egyenként szétbontani és összerakni a világbajnokságot. Szembesülnek saját jóslataikkal, elmesélik, milyen benyomásokat szereztek és egyáltalán, mi minden foglalkoztatta őket az elmúlt egy hónapban.

A sorozatban elsőként annak a véleményét olvashatjátok, akinek a tanáriban rendszeresített meccsnézés közben volt ereje azon elmélkedni, miért nem lehet a vébé gólátlaga magasabb az érettségi átlagoknál.

Ahhoz bizony előbb még (jobban) le kéne butítani az érettségit - vagy eltörölni a lest. Hihetetlen egy hónap volt, különösen itt az NST-társulatban volt az. Pont ahogy válogatottakat a tornára, úgy kellett felépíteni egy-egy vébénapot, hogy se a munkahelyi érdek, se az esemény szentsége ne sérüljön - és még alkotni is lehessen egy kicsit. Érettségi szezon ellenére néhány kávéval sikerült feloldani a kettősséget, így mindkét szakmára jutott elég energia, abban pedig, hogy a tételekről olykor a brazilok támadójátékára vagy a szimpatikus chileiekre tevődött a hangsúly, én is szerepet vállaltam - főleg, hogy diákok és tanárkollégák már visszatérő olvasónak számítanak itt. A délelőtti kötelezők ellenére ezek már csak adminisztratív szempontból voltak munkanapok - inkább élvezetes, hömpölygő vébénapok voltak. Miféle sótlan fajta az, akinek az életét még csak minimálisan se mozgatja meg egy világbajnokság? Nehéz ezt abból a kis (kis?) halmazból nézni, amelyik már a megnyitó előtt egy héttel konkrétan meg van veszve.

Most jön a vébéjóslatokkal kapcsolatos (ön)szembesítés. Mind a csapatokkal, mind az egyéniségekkel alapvetően jól kalkuláltam. Ha csak a - Kultúrházban használt kifejezéssel élve - celebválogatottak dolgát nézzük, csak azok juthattak el messzire, akik képesek voltak feladni egy kis darabot magukból, hogy bekeverhessenek a játékukba valami mást is. Optimális esetben annak a kettőnek kellett volna a döntőt játszania, akik ezt sikerrel megvalósították, de már az elődöntőben összefutottak: a németek a játékosság, a spanyolok a racionálisabb futball felé tolódtak. Nem biztos, hogy játékosanyagtól, edzői munkától, szakmai háttértől függetlenítve lehet ezekről a dolgokról beszélni, de ha csak csupasz eredményekben gondolkozunk, megint látszik, melyik választás volt sikeresebb.

Szigorúbb vagyok a hollandokkal, mert ők is ide tartoznak, ahhoz, hogy győzzenek a döntőben, nem Robben pontossága kellett volna. A győzelmükhöz pont egy vereség hiányzott. Egy vébédöntőben megszakadó másfél-két éves veretlenség számomra csak azt példázza, hogy ha nem szembesítenek időben a saját hibáiddal, már csak akkor tanulhatsz belőlük, amikor késő, mert a másik már a győzelmének örül. Robbenék egyedül azt sajnálhatják, hogy nem akadt egy őket rendesen kielemző, a marhaságaikat kihasználni képes ellenfelük - közepes forma mellett, kibékülve a szerencsével sikerült is magukkal elhitetni, hogy győzhetnek.

Az alapfeltevésre visszatérve: ahol csak a kapitány személyisége (és fogalmatlansága) erőltette az alakváltást, egytől egyig bedőltek mind. Capello, Maradona, Dunga, Eriksson. A legutóbbi vébédöntős kapitányok, Lippi és Domenech nincsenek a listán. Bármikor írásba adom a bukását annak, akinél a gőg játszó csapattag lehet. Munkával, alázattal ezt a csapattagot ki lehet cselezni, fel lehet fűzni, le lehet radírozni, a szlovákok és a mexikóiak győztes meccsei ezért is állnak közelebb hozzám, mint bármi a két döntőstől.

Apropó, döntő. Szívesebben néztem volna meg csoportmeccsként, úgy talán trógerelésen kívül értékesebb pillanatok is megmaradtak volna. A nagy többséggel ellentétben nem neheztelek Webbre amiatt, hogy így alakult, inkább elszenvedőként tekintek rá, akit a tisztelt résztvevők hoztak kínos helyzetbe, hogy aztán számon kérték rajta azt, amiről ők maguk is pontosan tudták, hogy vébédöntőben nem fog megtörténni. Nevetséges dolog a spori hibáit számolni: a De Jong-karatén kívül szinte minden ítélete védhető - nem sok választja el a csalódást a csalózástól -, egyszerűen neki kell elvinni a balhét az előző hat meccsen ténykedő kollégái mulasztásaiért. Van Bommel a döntőhöz vezető hat meccsen egy (!) darab sárgára szolgált rá, csak ebből az egy bizarr tényből leszűrhető, milyen eséllyel fékezhette meg Webb az elkapatott hollandokat. Egy latin-amerikai bíró úgy verte volna szét három-négy pirossal a finálét, hogy Blatter is kiszédült volna a VIP-ből.

Persze most joggal gondolhatja azt bárki, hogy "ember, te miről beszélsz, meghívták a vébére fújni, nehogy már áldozat legyen". Lampard, Tévez és Edu góljai ismét bizonyítják, hogy az irányító elit a kiszolgáltatott játékvezetőkön - avagy az emberi tényezőn - veri el a port a saját tehetetlenségéért. Zavar a játék természetességének megtörése, a rugalmatlanság, az aprólékos műkorrektség, de úgy is megfoghatjuk, hogy a természetességből fakadó hibákat könnyebben fogadják el a meccshelyzet résztvevői. Nagyszerű változásokat már csak játékosok, egyéniségek szintjén lehet várni a világfutballban, én sem várok forradalmi áttörést, de elvárom ettől az álságosan konzervatív sportágtól, hogy megpróbálja önmagát jobbá és ezzel talán igazságosabbá tenni. Nem kell több hozzá, mint egy monitor, egy ellenőr és egy működő összeköttetés a vezetőbíróval - első körben ennyivel is kiegyeznék. Nem pártolom a videóbírózást - hívjuk inkább objektív segítségnek, amivel ki lehetne rántani a maradiságba ragadt játékot és érvényt lehetne szerezni egyes szabályoknak. Még csak az se kéne, hogy Johannesburgtól Jánkmajtisig mindenhol bevezessék a rendszert, noha szabályszerűség szempontjából nem tehetünk különbséget egy megyekettes bajnoki és a vébédöntő között.

A döntőre csak félig, más történésekre teljesen sikerült ráérezni. A házigazda kontinenst képviselő csapatok elhasalása bekövetkezett, ezzel párhuzamosan fel is villant előttük a minta: Ghána. Csak Asamoah Gyanék példája vezethet a negyeddöntőnél messzebbre fekete-afrikai válogatottat - utánpótlás terén is a ő kilátásaik a legmeggyőzőbbek. Dél-Afrika hatalmas erőket mozgósított, hogy elkerülje a szégyent, de saját árnyékát nem léphette át.  A Sasok és az Elefántok minimális lenyomatot hagyva távoztak, Kamerun és Algéria komolytalan honosítgatásokkal próbált csapatot építeni olyanokból, akik egy külföldi edzőtáborban húzták fel először a haza mezét, ahol - értsd: otthon - még tán sohasem jártak. Egy-egy félidőt, rövidebb periódusokat leszámítva az afrikai csapatok többsége valódi játékélményt nem jelentett. Ghána mellett egyetlen összeszedett, felépített válogatott létezik ma Afrikában: Egyiptom többre ment volna ebben a mezőnyben.

Ghána erőfeszítéseit nagyon becsülöm, de ami engem az elmúlt egy hónapban igazán megmozgatott, az arra eddig képtelen Helmutékat leszámítva Amerikából jött. Gyorsan kiépülő Uruguay- (továbbá Forlán- és Suárez-)szimpátiámat egy percig sem titkoltam, de Alexis Sánchezéket is sokra tartottam az elejétől és Bradleyék pragmatikus családi vállalkozása is sok örömöt szerzett, tovább építve azt a lassan évtizedes meggyőződésemet, hogy '94 után egyre közelebb jutunk egy újabb, másféle amerikai vb-döntőhöz. Paraguay arctalannak, Mexikó hullámzónak tűnt, de igazán egyikük sem okozott csalódást, amit rajtuk kívül - a döntősöket is beleszámolva - talán csak az új-zélandiakról mernék kijelenteni. A görögöket alulbecsültem, hiszen találtak két gólt is, nem lett szebb tőlük a kiesés. Az üstökösök mezőnyébe Müllert, Sánchezt, Suárezt, Hondát és Gervinhót neveztem, utóbbi maradt egyedül adós, melléjük robbant be Annan, Ayew, Maxi Pereira, Arevalo Ríos vagy Coentrao. Sneijdert gondoltam a vébé egyik központi figurájának, ami bejött, ahogy az Henry és Blanco búcsújáról írottak is. Még a végén kiderül, hogy nem vállaltam túl magam.

Ha már vállalások: élveztem az impulzusáradatot. Bár a hónapokon keresztül kígyózó történeti sorozatból kivontam magam, minden második leérettségiztetett diákra jutott egy vébéposzt. Az íráshoz sokszor a kommentátorok adták a töltényeket. Azt veszem észre magamon (ja, a kor), hogy a közvetítésekben elhangzó statisztika egyre jobban próbára teszi a tűrőképességemet, a nyelv és a felmerülő helyzetekre adott reakciók legalább annyira érdekelnek, mint régen. Fogalmazhatunk másképp is: a kommentálás stilisztikája sokszor jobban leköt, mint maguk az események. Tegyük fel, hogy a közvetítést az inspiráció egyik forrásának tekintjük: az a közvetítés, amiben előre látod a riporter észjárását, tudod, hogy fejezi be az elkezdett mondatait, ellenben nem ad az események puszta rögzítésén és minimál-kommentálásán túl semmit - na az a közvetítés egyszerűen rossz.

Az írás szempontjából engem jobban inspirál az a közeg, ahol a meccs hangja nem a hétszer lehasznált klisékkel és kövér statkupacokkal operál - lásd döntő -, hanem képes a nyelvet annak eszköz mivoltán túl, ötletesen használni, mondandóját az adott helyzethez formálni, és ebbe belefér a badar-fanyar szóviccektől a találó hasonlatokon át a személyesebb, reflektív hangvételig minden. Rengeteg gondolat, minta, analógia, aranyköpés, "riporterduma" gyűlt össze egy hónap alatt - de csak egy adott kommentátori kör meccsei alatt teltek a füzetlapok. Szeretem, ha a közvetítésben ott van az élmény, ha már ott van, a cserepad játékperc-elemzése helyett inkább azt ossza meg velem, ami a repülőtértől az újságosig, a szállodától a riporterállásig érte. Mivel azonban csak kétévente kerülnek képernyőre többhetes tornák, statisztikai alapon se lehet elkerülni a száraz, szikár, önismétlő közvetítéseket.  

A hiányolt személyességet pótolta a videoblog, a szerzőtársak tévés megjelenése pedig teljesen új irányba lökheti meg a sportblogok látogatottságát és a televíziónak az online közösségekkel való kapcsolatát. Nem kell kölni diploma vagy tíz enbéegyes szezon ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa, érti-érzi ezt a sportágat és képes a lehasznált, belterjes szakembergárdát feledtetve összefüggő, értelmes, frappáns mondatokban reflektálni arra, amit lát. Bence és Henrik megtették.