Ismét elővettük tudományos, objektív és szőrszálhasogatóan alapos módszereinket, amellyel feltártuk azokat a tényeket, amelyek alapján biztosra vehető, hogy ez a csapat nem nyeri meg a VB-döntőt.

Nincs kedvünk kiszámolni, hány év múlva önti el a tenger teljesen Hollandiát, de túl sokára lesz, az biztos. Ezt a döntőt például egészen biztosan nem ússzuk meg, Görögország után újabb hasonlóan arctalan, csak Rehakleséknél egy fokkal még undorítóbb banda vergődött be teljesen érdemtelenül a döntőbe. Csak itt a végeredmény lesz más, mert a tornán szembejövő második nehéz ellenfél már várhatóan érdemeinek megfelelőn komposzttá aprítja ezt a nézhetetlen, unalmas bandát. Ha érdekel, miért ne drukkolj semmiképpen egy ordenáré mázlival, arctalanul piszmogva döntőbe jutott csapatnak, hajtás után megtalálod a részleteket is.

Most elemeznünk kellene, hogy mik ennek a csapatnak az erősségei, de hirtelen egy jut csak eszünkbe: Sneijder a parkolóba, az ajándékbolt irányába, vagy a hotdogos stand felé igyekvő lövéseit jelentős ráhatással a kapuba juttatják az ellenfelek. A japán kapus, a brazil középpályás és az uruguayi védő viszont nem lesz ott a döntőben, úgyhogy az erősségek tárgyalását ezzel befejezettnek is tekinthetjük.

Lenne még itt egy Robben, aki viszont képtelen nem szarul játszani olyan csapatokban, ahol nem ő a góré, a fővezér, az aranymaszatos tündérmackó. Mindenhonnan úgy jött el, hogy elismerték, gyors, ügyes a labdával, jól érkezik a kapu elé, de hozzátették, hogy egyrészt a futball csapatjáték, másrészt egy jó futballistának két lába van. A Bayernhez végül hazatalált, a bajorok teljes egészében rá épülő játékában nagyon jól érezte magát, még szezonrekordot is állított fel azzal, hogy összesen 14 passzt kiosztott a társainak (kilencet a bemelegítésnél). Ez a csapat viszont nem rá épül, ha meg mégis, akkor annál rosszabb, mert az azt jelenti, hogy Sneijdert leszedte a pályáról Busquets.

Az a kép jelenik meg előttem, amikor a meccs előtt cicáznak, Robben felé gurul a labda, ráront a két védő. Felnéz, és látja, hogy mindenki mást takarnak, csak van Persie-nek tudná gurítani a labdát. Rágja a szája szélét, van Bommel és Heitinga közelednek. Gyöngyözik a homloka, a két vadparaszt már a becsúszáshoz veszi a lendületet. Robben végül dönt: megpróbálja egyszerre bőrbe húzni a két támadót, miközben okosan ügyel rá, hogy a cipője orra találkozzon egy lábbal, és feldobhassa magát, ha a kötő mégsem menne át.

Ezzel persze nem azt akartuk mondani, hogy van Persie ne lenne még nála is undorítóbban önző, így a holland támadósor – feltételezve, hogy a legjobbnak tűnő Kuyt, Sneijder, Robben – van Persie összeállításban kezdenek – passzhatékonyságának felmérésékor meg kell állapítanunk: a négy támadóból egy nem tud, kettő nem akar passzolni, úgyhogy hacsak Sneijder nem kezd el csúcsformát mutatni, a hollandoknak nem lesz értelmes támadása a meccsen. Márpedig az Inter irányítója eddig – ne szépítsük – hitványul játszott a világbajnokságon. A bemákolt gólokon kívül hiányoznak a rágyorsítások, a ritmusváltások, és leginkább a smartbomb-szerűen pontos, tért ölelő labdák. Még így is a hollandok legjobbja, ami azért erős kritika a társakra nézve, mert még nincs két hónapja, hogy láttuk Sneijdert jól is játszani.

Kuyt legalább vicces. Ahogy rástartol egy szabad labdára, és bárki ellen képes öt méter előnyből 10 alatt alatt négy hátrányt csinálni, az valami utánozhatatlan. Ráadásul külön vicces, hogy a spanyolok ellen kontrázni kellene, ahhoz meg nem árt a sebesség. Az ő feladata egyébként valószínűleg inkább Sergio Ramos megállítása lesz, a spanyol jobbhátvéd gyakorlatilag középpályást játszik, és egyáltalán nem lassan, úgyhogy viel glück, Dirk. 

A vízhordó

És akkor elérkeztünk van Bommelhez, aki tulajdonképpen egy 80-as évekbeli olasz beállós, csak valamilyen véletlen folytán Hollandiában született. Ő az a fajta undorító állat, aki az első belépőjénél minden ellenféllel szemben szándékosan késik el. A 15. percre általában már túl van néhány kiosztott lila folton, és tekintélyében dagonyázva, egy szovjet önjáró gyalogsági löveg könnyedségével folytathatja az ámokfutást. A legjellemzőbb képek azok, amikor a haláltusát vívó, szétrúgott ellenfél arcába üvöltve vádolja meg szimulálással, miközben a vonal mellett már bemosakodva várja szerencsétlent az életmentő stáb. Esetleg amikor egy labdáért küzdve úgy gázolja el az ellenfelet, hogy ő is elesik, ilyenkor pedig különösen figyel rá, hogy minimum rátaposson, de inkább ráessen az áldozat egy lágy részére. Van Bommelnél egyébként annyira megszokott a bokára taposás, hogy a lagziján a felesége már meg sem lepődött, hogy tánc közben állandóan ütemtelenül odalép neki is. Valószínűleg a vb köcsögválogatottjának kapitányáról beszélünk.

A védelem egyébként is röhej, de a legviccesebb a csapatkapitány, van Bronckhorst, akire egy véletlenül elkapott holland összefoglalóban azokkal a szavakkal csodálkoztam rá májusban, hogy „ez még játszik?”. A Barcából a múlt század derekán kiebrudalt balhátvéd akár jelképe is lehetne ennek a holland válogatottnak, hiszen ilyen képességekkel csak úgy lehetett idáig eljutni, ha néha úgy igazából elsül a kapanyél. A 125 éves van Bronckhorst a vb egyik legnagyobb gólját ragasztotta az álmélkodó Muslera kapujába.

Túl nagy volt a szerencse része a hollandok döntőig tartó menetelésben, és ez nem járja. Egy fokkal jobb ugyan, mint a dél-koreaiak 2002-es menetelése, de nézni inkább azt volt jó, mert legalább volt miről beszélni. De ezzel a holland válogatottal kapcsolatban miről lehet beszélni? Hogy van Bronckhorst a legvalószínűtlenebb gólszerző volt Uruguay ellen? Hogy Sneijder gólt fejelt Brazíliának, pedig két fejjel alacsonyabb bárkinél a brazil csapatban? Hogy a dánok ellen fociztak egy félidőnyit? Hogy mázlis, megpattanó, vagy éppen ön-gólokkal jutottak el idáig?

Egyről biztosan fogunk: minden idők legsimább döntőjében a legnagyobb verést kapták Spanyolországtól. Érdemeik szerint.