„Mindenért vállalom a felelősséget. Amikor egy csapat képtelen egy ilyen mérkőzésen azt nyújtani, amit tud, az azt jelenti, hogy az edző nem készítette fel megfelelően.” Ezek Marcello Lippi roppant sportszerű, igazi úriemberhez illő mondatai. Tulajdonképpen ezzel lezártnak is tekinthetnénk a témát: a semmiből világbajnoki címet szerzett edző megbukott, az Albinoleffét sem bízzák rá a büdös életben többet, leszerepelt, kozmásra égett, szakmailag megsemmisült. De Budapest leghülyébb nevű utcájából nézve úgy gondolom, az olasz válogatott kozmikus égése nem más, mint egy nagyon rosszul elsült hazárdjáték. Hajtás után kicsit felmentjük Lippit, de igazából mégsem.

2008-ban Olaszország részt vett az Európa-bajnokságon, és megmutatta, hogy a világbajnok csapatának reszeltek. Akkor még nagy hangon Donadonit szidtuk érte (tény: nála gyengébb képességű edző talán soha nem irányította a csapatot), pedig csak a mutatott játék volt gyalázatos, a későbbi győztes spanyolokkal szemben büntetőkkel bőven ki lehet esni. Az viszont már akkor látszott, hogy a világbajnoki címhez kellett egy óriási adag mázli, és néhány extraklasszis teljesítmény, amit csodálatos módon egyszerre tett a közösbe néhány játékos.

Két évvel később ezek a teljesítmények elmaradtak, Olaszország a csoportjából – egy kiállításnak, és egy kivédett büntetőnek köszönhetően – még továbbvergődött, de aztán feldobta a bocskort. Donadonit kirúgták, és élete legnehezebb legmeggondolatlanabb legrosszabb döntését meghozva Marcello Lippi újra elvállalta a csapat irányítását. Volt nem egész két éve rá, hogy kivezesse a világbajnokságra Olaszországot, és közben kitaláljon valamit, amivel nem ég porrá. A feladat iszonyatosan nehéznek tűnt, és közben kiderült, hogy még annál is nehezebb.

Csapatot ugyanis játékosokból szokás építeni, az meg Lippinek nem volt. Hiába meresztgette a szemét, egyik bokorból sem akart előugrani sem egy középhátvéd, sem egy center, hogy az irányítóról ne is beszéljünk. A Serie A nem a legszebb napjait élte, éppen a portást is importáló Inter uralkodott, a nagyok a saját bajaikkal voltak elfoglalva, a Roma ugyan kigyúrt a válogatottnak egy De Rossit, a Juve egy Chiellinit, de nagyjából ez volt minden pozitívum, amit el lehetett mondani. És jött a Konföderációs Kupa, amiről már akkor is azt írtuk: ha van válogatott, amely számára valóban van tétje, az az olasz.

Lippi pedig fogta magát, és kivitte a világbajnok csapatot (kiegészülve néhány arccal, például az egyetlen elfogadható teljesítményt villantó Rossival), beleszaladt két igen kellemetlen lángosba, és kozmásra égve hazaslattyogott a csoportkör után. Egy évvel a világbajnokság előtt nyakig ért a fekália: a vb-trófeát égbe emelő Cannavaro képe már csak ködbe vesző ábránd, épkézláb játékosok sehol, és még a mezük is ocsmány.

Lippi zseniális edző, tudja, egy hordányi orkkal nem vezethet lovasrohamot a birodalmi rohamosztagosok ellen. Márpedig csak az orkjai vannak, a Serie A ugyanis makacsul nem hajlandó kitermelni olyan tehetségeket, akiket aztán kebelére is ölel. Lippi is tudja, hiába jó játékos Motta, Giovinco, Santon, De Silvestri, Lanzafamme, és valahány név a naptárba’, ha egyszer képtelenek a csapatukba kerülni. (A Blatter féle 6 + 5 szabály legnagyobb élharcosának kellene lennie Olaszországnak, de ez egy másik történet) Arra nem volt remény, hogy a Serie A-t egy csapásra megváltoztatja, egy kis szeletet azonban kihasíthatott magának. Egy kis Lippisztánt.

Egy évvel a világbajnokság előtt Lippi óriási hazárdjátékba fogott. Mivel szóban eladta magát a Juventusnak a vb utánra, tulajdonképpen nem is tűnt rossz ötletnek, hogy egy csapatba összegyűjtve a válogatott alapembereit ráerősítsen arra az egy dologra, ami még eredménnyel kecsegtetően kisajtolható volt a világbajnok csapat romjaiból: a csapategységre. Tudta ő is, hogy ez a válogatott jó már soha nem lesz, de végtelenül szervezett, egységes, egymás gondolatát is ismerő, összetartó társaság még lehetett. Buffon előtt (a gobbók hörgése közepette) hirtelen ott terem Cannavaro, Chiellini balján pedig Grosso. Camoranesi alap, Iaquinta szintén, bontogatja a szárnyait Marchisio, De Ceglie, Giovinco, és még talán Alex is beteker Dél-Afrikában néhány szabadot. Kár, hogy a renegát Cassanót nem sikerült befognia a torinóiaknak, de le van szarva, legfeljebb itthon marad.

A terv akár működhetett is volna, ahhoz viszont nem lett volna baj, ha a kormánykerék mögé maga Lippi áll. Ezt viszont nem tehette meg, Ciro Ferrara pedig fogta az egyébként is roskatag lélekvesztőnek tűnő bárkát, és gondosan ügyelve rá, hogy minden korallzátonynak nekimenjen, szép lassan egy holtágba vezette, ahol csak azért nem süllyedt el végleg, mert megfeneklett a mocsárban. A szembeötlően rosszul felkészített csapat lassan mindenféle futballra emlékeztető jellegét elveszítette, a várt eredmény a visszájára fordult: ahelyett, hogy a csapat torinói fele összeért volna, összeesett, mint a vizes bukta a réztepsiben. Az önbecsülésük utolsó morzsáit Catania-szintű csapatok morzsolták szét, a Juventus válogatottjai közül még azok okozták a kisebb csalódást, akik sérülés, vagy formahanyatlás (ez a szó új értelmet nyert idén Torinóban) miatt kimaradtak.

Ha Lippi abban reménykedett, hogy majd a Milan alkalmazottai kihúzzák a bajból, hát még nagyobbat kellett csalódnia: Pirlo makacsul nem volt hajlandó jól futballozni percekig sem (gól nélkül zárta az évet!), Zambrotta és Gattuso pedig nemes egyszerűséggel kiszorultak a csapatból. Nesta egy időre felvillantotta a reményt, de végül a szezont sem tudta befejezni. Lippi valószínűleg már március környékén kezdte érezni, hogy óriási nagy bajban van, el is kezdett próbálkozni. Így került a csapatba a kis híján kiesett Udineséből Pepe, a Sampdoriában egészen jól játszó Pazzini, vagy a genovai Bonucci, de hát világbajnokságra kellett volna készülni, nem gombfocibulira.

Egyébként is, már késő volt variálni. Az út ki volt taposva, letérni róla már nem lehetett, értelme sem lett volna. Menni kellet, és reménykedni, hogy a jó szezont futott játékosok (De Rossi, Chiellini, Pazzini, Di Natale) felhúzzák a többieket, vagy esetleg Pirlo méltóztatik elkezdeni futballozni. Lippi tartotta magát a tervhez. Lemondott a szent ereklyeként (aka: utolsó mentsvár) számon tartott csapategység megbontásával alaposan gyanúsítható Cassano, Totti és főleg Balotelli játékáról, nem csinált segget a szájából, és remegő szájszéllel kiterelte a csapatát a repülőtérre.

A végeredményt láttuk. Olaszország a leggyengébb csoport utolsó helyén végzett, egyetlen ellenfelét sem tudta legyőzni. Az armageddont Szlovákia szabadította rá Lippi csapatára, hiszen egy ilyen erősségű csapat ellen – ilyen körülmények között – élet-halál meccset veszteni történelmi jelentőségű dolog. Lippi számtalan hibát követett el, Dél-Afrikában már ő is kapkodott, sok rossz döntést hozott (volt köztük néhány egészen érthetetlen is), de ha a feje tetejére állt volna, az előzmények miatt akkor sem lett volna esélye még csak a tisztes szereplésre sem. Ez a dolog eldőlt, mielőtt az olasz válogatott barna gatyában landolt Dél-Afrikában.

Lippi vállalta a felelősséget. Hazárdjátékot játszott, nem jött be, ezért azonban csak részben ő a hibás, hiszen ugyanígy akár működhetett volna a dolog. A könnyű csoport is alájuk játszott, lendületbe lehetett volna jönni, de arra talán még ő sem számított, hogy ekkora a baj. Pedig ekkora. Az olasz futball szempontjából talán kevésbé jelentős kérdés, hogy a visszájára forduló terv pont a Juventus pofájába robbant bele az elmúlt 60 év legborzalmasabb szezonját hozva magával, de egy dolgot biztosan elért: Cesare Prandellinek a nulláról kell elkezdenie az építkezést az olasz válogatottal. Egy oldalról nem lesz nehéz dolga: innen csak felfele vezet út.