Aki kételkedve fogadja azt a megállapítást, hogy az Internazionale jelen pillanatban a világ legjobb klubcsapata, az méltóztasson megnevezni azt a csapatot, amely szerinte egyértelmű esélyese lenne egy olasz bajnok elleni meccsnek. Senki? Oké. Amikor szeptember 16-án az Inter nekifutott az első idei BL-meccsének, még fogalmunk sem volt róla, Mourinho mire lesz képes a csapattal, csak azt tudtuk, hogy a második évében posztra igazolt, ráadásul nem is rosszul, és hogy az elvárások szokás szerint az egeket verdestek. Azt még nem tudtuk, hogy iszonyatosan durva ág vezet majd a döntőig, arra pedig csak nagyon kis összeget tettünk volna, hogy ennek lesz bármiféle jelentősége. Hát lett, az Inter úgy döntős, hogy szemben ellenfelével senki egy mukkot nem szólhat azok közül, akiket lemészárolt a Madrid felé vezető úton.

Első ránézésre minden jól alakult, a csoportban a Barcelona mellett a Rubin Kazany és a Dinamo Kijev szerepelt. Ez olaszra fordítva azt jelentette, hogy a Barcelona mögött második helyen fog továbbjutni az Inter, idegenben egyszer kikap, és lesz legalább egy olyan meccse, amikor pofátlanul csalja a játékot. A gond csak ott volt, hogy a Rubin és a Dinamo sokkal erősebbek voltak, mint arra számítani lehetett, az Inter pedig egy fél csapatnyi új játékost próbált minél gyorsabban összecsiszolni. Ez pedig ugyebár hiába hívják az embert Jose Mourinhónak, azért nem úgy megy, hogy Wesley, tedd be üresbe, aztán Samu vagy Diego majd befutja.

Három meccs után, azaz a csoportkör felénél az Inter még győzelem nélkül állt (halkan teszem hozzá, ekkortájt még a bajnokságban sem vezettek), így a negyedik körben már nagyon meleg volt a pite. Aztán már égette is a milánói szájakat, Sevcsenko (muhaha) góljával a 85. perben még vezettek az ukránok, a vereség pedig egyet jelentett volna a kieséssel. A Bayernhez hasonlóan tehát az Inter is került ilyen helyzetbe, ráadásul jóval korábban, mint a németek, de nem kevésbé látványos módon vágta ki magát belőle: Milito és Sneijder góljaival négy perc alatt fordított. Mourinho feladta a barcelonai meccset, a katalánok nagyon simán lépték le az Intert, de ez nem okozott komoly gondot, hiszen a továbbjutást a Kazany hazai legyűrésével pont megfelelően ki lehetett harcolni. Eto’o és Balotelli (ebben az időszakban volt olyan haja, mintha egy raj seregély fosta volna telibe a fejét) szállították az eredményt, de már ekkor bőven beindult a legyintgetés, hogy megint második hely, ki lesz pofozva az Inter.

Mert hát eddig olyan marha sok változást nem hozott az év, pedig 2009 utolsó napjait éltük. Nem sokkal ezelőtt az Intert legyőzte az a Juventus (ezt azóta sem tudom megmagyarázni), amelyet a milánóiak BL-döntős ellenfele megkínzott, megölt, megbecstelenített, majd ami megmaradt belőle, azt egy véres Ferrara-mezbe csomagolva egy dögkútba hajította. Látszott, mit akar csinálni Mourinho, de valahogy nem tűnt úgy, hogy ezt Olaszországon kívül bárki bekajálja. Vagyis nem tűnt ennyire jónak az Inter. És talán akkor még nem is volt.

Jött a Chelsea, és nem úgy nézett ki, hogy az Internek most fordulna meg a szerencséje a csoportelső angolokkal szemben. Az érdekes odavágó 2-1-es hazai győzelmet hozott, a világ egyik legjobb kapusává váló Julio Cesar sorsszerűen benyalta ritka potyáinak egyikét, és az ember már vette a levegőt, hogy bemondja: a szokásos Inter-lúzerség szemtanúi vagyunk. A Chelsea meglőtte az idegenbeli gólját, és tulajdonképpen gyengén játszva is jó eredménnyel várhatta a visszavágót, finoman fogalmazva nem az Internek állt a zászló. Londonban azonban kitavaszodott, és nem csak az Internek, de az olasz futballnak alles zusammen: amit Mourinhóék elővezettek a Stamford Bridge-en, azt a tévék előtt pont olyan tátott szájjal néztük, mint Ancelotti a padja előtt. Tökéletesre feszített védekezés, harctéri fegyelem, és gyilkos kontrák, azaz a XXI. századi catenaccio robbant bele hangos dörrenéssel a jó Carlo képébe, az Inter pedig egy csapásra az esélyesek közé került.

Annál is inkább, mert a CSZKA Moszkva következett, és bár a muszkák az első meccset lehozták egy szolidnak mondható 0-1-gyel, fogalmuk nem volt róla, mihez akarnak kezdeni az eredménnyel a második meccsen. Végül néhány ványadt távoli lövéssel letudták a viziteket az ellenfél térfelén, kettős vereséggel este ki, de ez akkor már inkább dicséret volt, mint elmarasztalás, hiszen ez – ahogy a következő kör előtt Mourinho is fogalmazott – már egy teljesen más Inter volt, mint az őszi.

A Barcelona elleni párharcról már nem nagyon fogunk tudni újat mondani, mintegy kétezer komment gyűlt össze az elképedt katalánok, és a boldogságtól félőrült Interisták szófosásából. Ekkor nyert értelmet minden, amit Mourinho a korábbi másfél évben csinált: a három csatáros szerencsétlenkedés tavaly (Quaresmával és Mancinivel), a labdával is jól bánó középhátvédek cserkészése (Lucio), és az utolsó láncszem helyére illesztése: Wesley Sneijder leigazolása. Mourinho elérte, hogy a csapata ugyanabban a felállásban képes áttelepedni az ellenfél térfelére, és addig szorongatni az ádámcsutkáját, míg fenn nem akad a szeme, de tud olyan szűken védekezni, hogy a saját térfelén egy katicának is engedélyt kell kérnie az áthaladásra. Mindezt azzal, hogy megnézte, akiket igazol, képesek-e arra, amire neki kellettek. Ki tudta Sneijderről, hogy nem egy öncélú labdafényező, és képes a saját térfeléről hajszálpontos passzokat osztogatni? Sejtette valaki Pandevről, hogy használható lesz balszélsőként is? Várta bárki, hogy Eto’o lesz jobbszélső, és balhátvéd is a Barcelona elleni párharc során? Gondolta még élő ember, hogy Luciót le lehet szoktatni az önveszélyes kamikazeakciókról? Igen, egy valaki: Jose Mourinho.

A Barcelona kiejtése nem 180 perc, hanem másfél év kőkemény munkája volt a kispadról nézve. Az Inter teljesen megváltozott ez alatt az idő alatt, Mourinho erős keretéből nagyon erős csapatot csinált, mindehhez pedig hozzátette saját zsenialitását, amivel minden ellenfeléről pontosan tudta, mit fog csinálni. Ő mindenkit meglepett, őt egyszer sem lepték meg. A maga részéről mindig mindent megtett, így jogosan követelte ugyanezt a játékosaitól, akik vakon mentek utána, mert ők is tudták: ő tudja!

Hasonló, de azért messze nem azonos kvalitású edzővel néz majd szembe Mourinho a döntőben, de egyszerűen jobb csapata van, így ha az edzők közti különbség nem is dönthet, a pályán rohangáló 22 játékos miatt az Inter nyeri a Bajnokok Ligáját. Ez azonban már sajnos nem azt jelenti, hogy a Serie A és a Bundesliga között is megvan ugyanez a különbség, merthogy azt ne felejtsük el, hogy a két ország egyeduralkodói csapnak össze: a bajnok, és kupagyőztes.