Jelenleg olyan focinemzet vagyunk, akik hétről-hétre kiemelik, számolják, hogy az a 3-4 játékosunk, akiket a focivilág boldogabb felén is számon tartanak, és az a legfeljebb egy tucat, aki olyan bajnokságban kap kisebb-nagyobb szerepet, amit a tévében is látni lehet, rúg-e gólt, ad-e gólpasszt az aktuális hétvégén, vagy legalább pár szóban megemlítik-e a játékát a nemzetközi hírforrások. Számunkra a mai a tavasz legfontosabb „magyar meccse”. Igen, ez a másodrangú európai kupasorozat döntője, amelyben az angol és spanyol bajnokság középmezőnyéhez tartozó csapatok találkoznak, de annyira szeretnénk látni, hogy bebizonyosodik, hogy van olyan honfitársunk, aki jobban tud futballozni, mint egy portugál vagy ír válogatott támadó, és nem okoz neki gondot megverni egy cseh vagy kolumbiai válogatott védőt.
Ennyit várunk, és még annyit, hogy ha nem túl nagy kérés: Gera Zoli légy szíves, döntsd el az EL-döntőt, hogy holnaptól ezt magyarázhassuk egymásnak és a külföldi ismerőseinknek!
Ja, és apám közben felhívott, megkérdezte hánykor lesz „Gera meccse”, úgy gondolta ezt most megnézi...
Atlético
Körülbelül akkora talány az európai fociporondon, mint a PSG. Minden valamirevaló futballszurkoló fel tud sorolni a jelenlegi és a közelmúltbeli csapatból is sok olyan játékost, aki szinte bárhova beférne. Ehhez képest 25 éve játszottak utoljára nemzetközi kupadöntőt és még az ősidőkben (1962) nyertek egy KEK-et. Az elmúlt három évtizedben Menotti, Ron Atkinson, Aragonés, Radomir Antics kaliberű edzőik voltak, de egy bajnoki címen kívül semmi. Egyes meccsenként, esetleg még bukott szezononként is meg lehet magyarázni, hogy mi a baj velük, de hogy általában miért nem jön össze nekik semmi, az már nagyon nehéz.
A helyzet pikantériáját az adja, hogy ebben a szezonban, amelyben ötnél több vállalható meccset nem tudtak felmutatni még két trófeát is nyerhetnek, hiszen az Európa Liga mellett a spanyol kupa döntőjébe is eljutottak. Sőt, ha jobban végiggondoljuk négyet is, mert a közelgő kettő folytatásaként ott lenne még a hazai és az európai szuperkupa is. Atlético szurkolónak lenni a világ egyik legbosszantóbb dolga lehet, otthon a városi rivális és a katalánok büszkesége is jóval erősebb, nemzetközi szinten pedig 20 évente jön valamilyen eredmény. Most itt a lehetőség, hogy egy vérrel-verejtékkel áztatott menetelés végén egy verhető ellenféllel szemben szerezzenek egy trófeát. Kérdés, hogy az egész szezononban előforduló védelmi hibák lesznek ma jellemzőek vagy a Forlán-Agüero-Reyes-Simao kvartett megcsillantja azt a tudást, ami miatt a fogadóirodák favoritként kezelik a csapatot.
Fulham
Még mindig rendszeridegen a név az európai mezőnyben. A 131 éves klubot körüllengi valami ódivatú angolság, a stadionjuk a Craven Cottage akkor épült, amikor 14 év volt hátra addig, hogy egy ma élő 100 éves ember megszülessen. A mai napig Bobby Moore a leghíresebb játékosuk, aki karrierje hajnalát töltötte itt. Évtizedekig ingáztak az élvonal és a másodosztály között, magyar embernek eszébe nem jutott tudomást venni róluk. 2007 végén aztán kinevezték vezetőedzőnek Roy Hodgsont, aki utoljára a Chapuisat, Sutter, Sforza fémjelezte svájci válogatottal alkotott maradandót, azon kívül egy-két évnyi sikertelen Inter kitérő.
Adott egy angol középcsapat és egy nem túl nagy szám, idősödő edző. Adott a kérdés is: mit tudhatnak, amit sokan mások nem?. A válasz pedig: semmi különöset, de azt kifogástalanul. Tapasztalt jó kapus, fegyelmezett, erős védők, egy erős és egy passzolós ügyesebb középső ember, két rutinos és angol szinten jónak számító szélső, egy visszalépős technikásabb és egy centerező erősebb csatár. Megint csak egy kérdés következik: és ez elég egy nemzetközi kupagyőzelemhez? Igen, ha mindenki hozza, amit tud, a támadók pedig önbizalommal játszanak vert helyzetben is. A Fulham titka a stabilitásban rejlik és abban, hogy a Duff-Gera-Davies-Zamora négyes, alkalomadtán Dempsey vagy Nevland motiválható egy EL-sikerrel annyira, hogy életük szezonjának érezzék. Lényegében egy tipikus angol csapat pár technikás támadóval.
Taktika
Őszintén megvallva, a Fulham szemüvegén át kezdtük el vizsgálni, hogy mi lehet a nyerő taktika. A felállás adott, a szokásos 4-4-2, a kérdés az, hogy a Duff-Davies szélső páros, mennyire húzódik vissza és mennyire csak a kontrákkal próbál majd operálni a Fulham, illetve, hogy Danny Murphy a középpályán mennyire játszik védekező vagy inkább támadó felfogásban. Mivel nem áll rendelkezésre színes taktikai repertoár, ezért valószínűleg egy kevésbé támadó szellemű hozzáállást fogunk látni az angoloktól és csak akkor lép majd Hodgson olyanokat (Murphy feljebb húzása, védő helyett újabb csatár), mint a Hamburg elleni visszavágón, ha hátrányba kerülnek.
A két csapat alaptaktikája jól jöhet a Fulhamnek. Mindkét támadónégyes két szélén olyan játékos játszik, aki gyakrabban és eredményesebben húz befelé (Duff és Reyes jobbról, Davies és Simao balról) szükségszerűen leszűkítve és a középső részre sűrítve a játékot. Ezáltal a védővonalban vagy a középpályán történt labdaszerzés után az Atlético Madrid leghalványabb részén a belső középpályán kell átjuttatni a labdát, ami korántsem megoldhatatlan feladat. Míg a Hamburgnál volt egy Zé Roberto, aki még mindig klasszis, addig itt Assuncao és Tiago inkább „csak” Jarolim szintjét képviselik. Védekezésből támadásba szereveződéskor Duff és Davies szerepe az, hogy a lehető leggyorsabban tágítsák a pálya szélességét, kihúzódva az oldalvonal mellé, ezzel nagyobb lehetőséget biztosítva mind saját maguk, mind Gera és Zamora megjátszására.
A spanyol védelem két széle közül Ujfalusi bizonytalanabbnak tűnik, mint Antonio Lopez így jó taktikai lehetőségnek tűnik, ha Gera inkább a bal szél felé húzódik ki kényszerítőkre, felpasszolt labdák megjátszására. Ráadásul Duff erősebb egy az egy ellen, mint Simon Davies, így egyrészt nagyobb eséllyel teremt egyedül is helyzetet, másrészt a visszazáró szűrőknek is meg lesz mondva, hogy rá nagyon figyeljenek, talán tőle tartanak a leginkább.
A védekezés része egyszerűbb elméletileg ugyanakkor a gyakorlatban nehezebb is. A spanyol támadórészleg teljesen kiszámíthatatlan, van, hogy hetekig nem mutatkoznak, de bármelyikük képes világklasszis teljesítményre is. Törekedni kell a létszámbeli fölény megőrzésére, ami azzal jár, hogy a két szélről Baird (Pantsil) és Konchesky nagyon megfontoltan léphet csak föl, míg Etuhunak ez szinte tilos.
Csak „B” variációként említjük, ugyanakkor ha Hodgson igazán tökös lenne (ami nem kizárt, ennyire nem ismerjük), meglephetné azzal a spanyolokat, hogy az elejétől támadólag lép fel, törekedve a minél több labdabirtoklásra és a két csatár mielőbbi, akár felívelgetős megjátszására, mert az Atlético Madrid védekezésében bőven benne vannak az egyéni hibák, a lankadó koncentráció és az elfáradás, ebben az esetben nehezebb lenne tartani a hátsó stabilitást és a védők többször kényszerülnének párharcokat vívni a gyors támadókkal. Ez a játék Murphy irányítókészségére alapulna.
Időrendben
egy a Fulham szempontjából tapogatózó, az Atlético szempontjából pedig impotens első negyedórát követően a spanyolok szerzik meg a vezetést, de fölényt nem tudnak kialakítani, még úgy sem, hogy a Fulham játékosain ekkor látszik egy kicsit a megilletődöttség. Ezt hamar levetkőzik és Murphy és Duff kezükbe ragadják a marsallbotot és a félidő végére már több helyzet, helyzetféleség is adódik. A második félidőben a fáradó és eddig még nem nagyon , de most már egyre inkább hibázó, lemaradó spanyol középpálya és védelem megadja magát a sokkal jobb kondícióban lévő és nem csak szavakban elszánt Fulham stílusának. Ekkor már két ember lesz Gera mellett a csatársorban és ez a nyomás meghozza az eredményét. A 70. perc környékén egyenlít a Fulham. Az Atlético előtt közben adódnak esélyek, de inkább olyanok, amiből helyzet lehetne egy-egy pontosabb kiugratás esetén. Ez kevés lesz azonban az üdvösséghez és hosszabbításra kerül sor, amelyhez azért egyik csapat sem annyira felkészült, hogy ráerőltesse akaratát a másikra, így tizenegyesekkel kell megnyerni Geráéknak a mérkőzést.
Az utolsó 100 komment: