A tegnapi slágermeccsből nyíltszíni koncolás lett, a mai rangadón ez aligha lesz így. A Manchester United biztosan, a Bayern valószínűleg legjobbja nélkül kezd, de míg Robben egy félidőt az eredménytől függően biztosan vállal, Wazza nem segíthet a nélküle meglehetősen töketlennek tűnő Uniteden, így minden várható, csak könnyed labdázgatás nem. Az előjelek sem az angoloknak kedveznek, mindkét csapat bajnoki csúcsrangadóból érkezik, de míg a MU-t hazai pályán szkanderezte le a Chelsea, addig a Bayern idegenben verte a Schalkét. A francia negyeddöntőben szerepet cseréltek: most a Lyon lyukasabb, mint egy jó büdös francia sajt, de vajon kap-e kamutizenegyest a Bordeaux is? Este megtudjuk, jó szórakozást mindenkinek!

Hajrá, Manchester United!
Nagy teszt ez, nem vitás, hiszen – nem lebecsülve az ügyefogyott, béna franciákat – nagyjából elmondható, hogy a döntőbe jutás a tét a krautok elleni visszavágón. A félelem oka természetesen nem Robben, és nem is Ribéry, még kevésbé a többi szerencsétlen, hanem Wazza, illetve az ő hiánya. A Chelsea ellen pontosan látszott, mennyire hiányzott, és nem is csak a kapu elől, hanem az egész csapatból: elszállt vele a határozottság, a könyörtelenség, az a bizonyos „előbb-utóbb úgyis elkaplak, kiskancsó”-attitűd, amivel egy legyintésre sem kellene méltatnunk ezt a jó ég tudja mire nagyképű német hordát. Így viszont nagyon is komolyan kell venni őket, most nem fér bele a langyos labdázgatás, amit Münchenben bemutattunk a vezetés után. Giggset és Neville-t semmiképpen nem játszatnám, mert félő, hogy ha eszükbe jut az utolsó mérkőzés, amikor a két csapat találkozott, a röhögéstől nem tudnak megfelelően koncentrálni. Az emléket azért nem szabad elfelejteni, hiszen mivel is bizonyíthatná jobban egy csapat, hogy a világ legjobbja, mint azzal, hogy egy német csapatot az utolsó percekben zúz le. Egyébként megvan Sir Alex első találkozása a Bayern Münchennel még aberdeeniként? Most nem fogunk addig várni, a szünetben kettő, a végén négy góllal leszünk jobbak. Guten nacht.

Hajrá, Bayern München!
Mielőtt még szétárazná a Bundesliga a PL-t, Lajos bá’ vélhetően csendben a padra ülteti Robbenjét – továbbmegyek, a korrektség jegyében nem kizárt, hogy a félidőig Altintop professzorral pótolja a félkopasz futógépet. Előre kuncogunk viszont azon, amint Rooney hiányában társai kigúvadt szemekkel, lemerevedve néznek ki mesterükre, hogy Lovagom, akkor most tényleg Berba-tól várjuk ugyanazt? Az irtózatos csapásszámmal rágózó Sir Alexnek fogalma sincs, hogyan jusson túl azon a középpályán, amelyik Pranjiccsal soraiban is oly’ simán állította meg övéit, ráadásul most a német Xavi által vezetve várja az elképzelést garantáltan nélkülöző manchesteri rohamokat. A skót mester nem tudja még, de Berbatovig földön labda nem fog eljutni, legfeljebb ívelve, de a gomezi transzferdíjat – nem csupán abszolúte, hanem arányaiban is – überelő bolgárt van Buyten csukott szemmel és összekötözött lábakkal is lefejeli. Van Gaal a jelek szerint bizalmat szavaz az odavágón és a Schalke ellen is bizonyító Müller-Olic kettősnek, tehát akár meg is smsezhetné Fergusonnak, hogy a fejesekre legfeljebb pontrúgások esetén kell figyelni. Ebben egyébként van logika, mert mind Ferdinandot, mind Vidicet nehéz lenne levegőben megverni. Laposan azonban aligha jelentenek akadályt, ha Schweinsteiger forintos labdáival Robbéry és Müller elkezdenek háromszögelni.
Okosabb a holland annál, minthogy 0-0-ra játsszon, végignéz védelmén, megakad a szeme Demichelis-en, sóhajt és nyugtázza: egy gólt biztosan kapunk. Mikor elkezdi sorolni az ellenfél kezdőjét, már a második névnél elmosolyodik. Hátradől és beteszi a Lyon-Bordeaux dvd-jét, hogy valami hasznossal töltse az időt.

Hajrá, Bordeaux!
Egyesek temetnek minket, mert nagyon nem megy, ilyenkor pedig méretes butaság, konkrétan amatőrség nem adni a bravúrra. Tény, a Blanc-éra csúcspontjára épp a Blanc-éra legmélyebb gödréből kell felkapaszkodnunk, miközben két kulcsemberünk sérült, a padunk pedig karcsú. Planus továbbra sem igazán csataképes, ami komolyan hátráltatja a válságkezelést, Fernando is már csak zorrósat játszhat az idén - az pedig rég nem elég, ha hátul minden stimmel, középen se maradhatunk foghíjasak. Nem várhatunk mindig arra, hogy a Professzor vagy Gourcuff kifundáljon valami okosságot, nem lehet lelkizni a statisztikákkal - papíron csodacsapat volnánk, bevehetetlen erőddel -, át kell  passzírozunk a lyoniakat a hálón, onnantól meg dolgozzon a természet is egy kicsit a képükön. Ha összejönne a továbbjutás, szinte biztos, hogy a bajnokságban is sikerülne meggereblyézni az arroganciájukat, tömött zsebbel sunnyogni meg mifelénk se divatos. Minél előbb csalogatjuk ki a gólt Chamakh vágyódó kis fejéből, annál hamarabb vehetjük föl a görögöknél letett fonalat, utána meg felkerekedünk, hogy keressünk egy jóféle kispadot a mesternek.

Hajrá, Lyon!
Élénken emlékszem, milyen nehezen sikerült megbarátkozni az állandó variálással kombinált alibizéssel az ősszel, nem elég, hogy a betonketrecből csak úgy süvített ki a füttyszó, még a takonypók ultrácskáink nagyszülei is Puel-t vuduzták. Erre most, hogy itt toporgunk a küszöbön, meg a bajnokságban is az élre kerültünk, kinyílt a csipa - meg az elnök úr bukszája -  és az enyhüléssel lassacskán visszaszivárog a első-számú-francia-klub-vagyunk életérzés. Sokkal közelebb van az elődöntő, mint korábban jópárszor, pedig akkor tételesen jobb csapatokkal próbálkoztunk, igaz, most Lichára és Govoura sem számíthatunk, Whoopinak elég lenne eljátszania, hogy megtépték a bozontját, egy hangyahájnyi tizi is tökéletes lenne. Tényleg csak mi barmolhatjuk el... Amúgy a bordeaux-i zselékommandóról állítom, még őssejtkezelés után se rúgnak nekünk hármat, de azért jó lesz vigyázni az elején. Ha nincs okod arra, hogy miért kéne szorítani a Lyonért, jusson eszedbe emberbaráti jótéteményünk: egy kontinensnyi szurkolót mentettünk meg a higanyszennyezéstől, ezért pedig, valljuk meg, te sem lehetsz eléggé hálás.