Már a 2008-as EB alatt is kikívánkozott belőlem, de mondom ez mégiscsak válogatott meccs, nemzeti érzések, egy ország öleli elnézően keblére a bűnbánatos, tékozló fiút – akit csak a példa kedvéért nevezzünk Lukasnak, lengyelesebben meg Podolskinak – , tán még sajnálkoznak is a népek, hogy miért nem náluk játszik ez az ügyes gyerek, ejj, be kár érte. És ez így van jól, így van rendjén. De a klubcsapatokat ne keverjük már ide.

Ez az egész onnan jutott újra eszembe, hogy a hétvégén gólt szerzett a Juventus ellen Sergio Almiron, aki egyébként papíron a zebrák játékosa - a vezetés nem sajnált kilenc millió eurót leszurkolni érte még 2007-ben. Azóta egy őszt töltött a csapatnál, majd a Juve úgy adogatta kölcsönbe, még masnit is kötött a nyakába, itt van, vegyétek, de legalább vigyétek; játszott Monacóban, a Fiorentinában, most éppen a Barihoz lett kiközvetítve. Ez az Almiron biztosította be a kiscsapat győzelmét, de illedelmes jófiúként csak nézett bocsánatkérően, azokkal a mélyen ülő szemeivel.

Hahó, ember, mija fasz van? Bari mez van rajtad! Rohanj vagy két kört, rázd a rácsot, csússzál térden, hozakodj elő valami béna figurával, csak lássam rajtad, hogy gólt lőttél, hogy büszke vagy rá, hogy méltó módon képviseled a klubod. A rezignált pofádra, a tisztelettudásodra meg az illemtanóráidra nem kíváncsi senki, pláne nem az önkéntes skizofréniádra, melynek keretében elhatárolódsz saját magadtól.

Tökmindegy ki vagy, honnan jöttél, most én vagyok a szurkolód, az én klubom a te klubod is, tisztelj már meg azzal, hogy osztozhassak az örömödben. Tiszteld a klubod annyival, hogy nem rendezel olcsó pátosztól üresen kongó jelenetet, patetikus elhajlással, sunyi kikacsintással, művi tartózkodással.

Mert tudsz te, ha akarsz.

(a poszt természetesen nem Almironról szól, ő csak az apropóját szolgáltatta)