A német futball, a komplett Bundesliga legnagyobb meccse érkezik a hétvégén a Ruhr-derbi formájában. A tavalyi hatgólos, százhuszonhét előállítást hozó drámai csörtét Top3-as meccsnek választottuk, és most is hasonlót remélünk – már csak azért is, mert ez a bajnokság egyelőre a kiscsapatokról szól, és bár megmozdulunk a Tanzwutra is, mi bizony Rammstein koncertre jöttünk. Emellett Hamburg-Bayern csúcsrangadót tekinthetünk meg (és ezúttal a maga valójában), míg a Hoffenheimnek az életképtelen Hertha segédkezhet, hogy újra az elmúlt őszt, és ne a tavaszt emlegessük velük kapcsolatban.

A BVB botrányosan kezdte az idényt, ami leginkább annak köszönhető, hogy Koller távozása óta nincs tisztességes csatár a keretben, vagy ha mégis, akkor Klopp – hiába tűnik az egyik legjobb és legszimpatikusabb edzőnek a fiatal generációból – alátesz egy bazi nagyot. A Petric – Zidan csere hatalmas, óriási, égbekiáltó hiba volt, és ettől csak kicsit marad el a Frei-Rangelov váltás, miközben érkezett Barrios, aki ugyan harminchét gólt szerzett tavaly a chilei bajnokságban, de aki vette a fáradságot, és végignézte a videót, az látta, hogy ebből egyetlen egyet sem szerzett a tizenhatoson kívülről, fejjel alig néhányat, a gólok felét pedig ordas védelmi hiba előzte meg. Márpedig arra nemigen számíthat, hogy a BVB meccsenként négy-öt helyzetet dolgoz ki számára, ráadásul a földön, így aztán leigazolása szintén nem tűnik nagy húzásnak.

A Schalke sem a lehengerlő támadásairól híres, ebben a szezonban egyedül a Mainz dolgozott ki kevesebb helyzetet náluk. Magath furcsa eszközökkel próbál minél több kreatív/gólszerző játékost a pályán tartani, az utolsó két meccsen egy meglehetősen furcsa 3-4-2-1-es alakzatot erőltetett.

A legutóbbi huszonegy derbiből csak kettőt veszített el az S04, ráadásul a BVB huszonegy éve nem kezdett ilyen satnyán, mi mégis a Dortmundra teszünk. Elsősorban azért, mert Klopp jobban tudja motiválni, fanatizálni a játékosait, ami nyolcvanezer ember előtt nem is olyan nehéz feladat, márpedig két statikus, középszerű csapat meccsén ez döntő lehet. Az év meccsén aratott győzelemmel a Dortmund hatalmas lökést kapna a következő fordulókra, azonnal és kézzel fogható módon csökkenne a csapatra nehezedő nyomás, főleg mivel az eddigi rangadókon lemosták őket a pályáról.

A csatárokat taglalva megkerülhetetlen a bohókás, reneszánsz apródnak álcázott Kiessling esete, aki ugyan nem írt történelmet a ligában, de az első öt meccsen zsinórban szerzett góljaival csatlakozott az örökranglista élmezőnyéhez.

Hogy ezzel a teljesítménnyel odaérhet-e a dél-afrikai járatra, az továbbra is igencsak kérdéses, hiszen Löw nem különösebben szimpatizál vele, ami mögött – az összeesküvés-elméleteket leszámítva – az állhat, hogy a csapathoz hasonlóan Kiessling teljesítménye, formája is abszolút kiszámíthatatlan.

A ’kusen amúgy nagy szemfényvesztő, tavaly is lendületes rajtot vettek a bajnokságban, így aztán egyelőre különösebb földindulást nem ér a második helyük. Viszont érdekes kérdés, hogy vajon az edző évjárata (Heynckes cca húsz évvel idősebb, mint az elmúlt hat év edzői voltak), és az azzal járó rutin, világlátottság és nyugodtság változtat-e hosszútávon a csapat profilján.

Az arculat a Hertha kapcsán mit sem változott, de óriási különbség, hogy idén a játékukhoz méltó elismerésben részesülnek. Ez részben azért volt törvényszerű, mert kiscsapat nagy szezonját általános letargia szokta követni, másrészt a nyáron darabjaira hullott a klub, olyan alapemberek távoztak, mint Voronin, Simunic vagy Pantelic, mindennek a tetejébe jön még Drobny sérülése – szinte biztos, hogy a túlélésen kívül semmi más célja nem lehet idén a Herthának.

Ugyanez igaz lehet a Wolfsburgra is – de az ő esetükben ez a Bajnokok Ligájára értdendő, a jól sikerült rajt után valós reményeik lehetnek a csoportból való továbbjutással kapcsolatban. Ez minden bizonnyal nyomott hagy majd a bajnoki formán is, de annyi mázlijuk van, hogy újabb rangadót csak novemberben játszanak a Hoff ellen, addig csupa hozható meccs.

Meggyőződésem, hogy ahogy tavaly Magath sem tulajdonított jelentőséget a kupaküzdelmeknek (német és UEFA), úgy idén is _szándékosan_ hagyták veszni a Köln elleni párharcot, csak felesleges nyűgöt jelentett volna tovább folytatni a küzdelmeket. Szívderítőnek nem mondható ugyan a kezdésük, de a HSV és a Bayern ellen az egyenlítés helyett kaptak újabb gólokat, amúgy szinte végig meccsben voltak, a Leverkusen ellen meg egy marha vezette a meccset, szóval a három elveszített derbi sötét képét lehet némileg árnyalni.

A lankadt bajor kolbászokra vonatkozó fejtegetésünk kapcsán a bajor vezetésnek is megjött az esze, és alapvető változásokat eszközöltek a csapat körül, melyek eredményeképp most ismét a Bayern a bestia, a predátor, a mindenkit elpusztító csúcsragadozó a Bundesligában, és bár ez a jellemrajz közelebb áll a valósághoz, mint amikor aszott csontvázként indították a szezont, az igazság inkább a kettő között van.

Egy nagyot nem hibázó védelem előtt jól játszó Ribéry-Robben-Gomez trió ellen csak kevés csapat lesz képes megállni, de mellettük Müller és Olic szelleme is a csapat nagy erénye lehet, a meccseket domináló, agresszív játékstílus mellett pedig kevesebb figyelem fordul majd a változatlanul zsenge alapokon nyugvó védelemre, és a még minden bizonnyal hosszú ideig megoldatlan kapuskérdésre. A Hamburg és a Juve elleni teljesítmény mindenesetre nagy segítség lesz majd a Bayern valós erejének és fejlődésének megítélésében.

Üveggömbünk