Nem, mégis inkább íztelen, só és fűszerek nélküli, zokniba töltött fűrészpor. A Bayern München 2007 ősze óta képtelen kiegyensúlyozott, meggyőző játékot hozni, ha az ember leküzdi magában az obligát képzettársításokat (vérszomjas, domináns, kegyetlen, meg a többi, hosszú évek alatt rögzült jelző), akkor látja ám, hogy meztelen a király, ráadásul sovánka is, aszott árnyéka egykori önmagának, replika, Bayern-light, ahogy tetszik. Nem okoz kéjes örömet a Bayern öncélú fikázása, de mielőtt néhány fordulóra félretennénk a bajorok szapulására rendszeresített nyikorgó klaviatúránkat, meg kell szabadulnunk a bensőnket feszítő démonoktól.

2007-ben két egymást követő Bayern duplázás után, a Stuttgart ugye behúzta a Bundesligát, pedig a saját anyjuk sem várta tőlük, a Bayern meg szégyenszemre, vagy még inkább tűrhetetlen módon a negyedik helyet csípte meg Hitzfelddel, hiszen Magathot a szezon felénél kihajították. Közel egy évtized után a müncheniek nem indulhattak a BL-ben, horror, dráma, skandalum, azonnali nagytakarítás, nyolc új igazolás, elköltött hetven millió, de ebből is csak egy jól sikerül őszi szezonra futotta, karácsonykor már botrány volt a céges bulin, a magabiztos bajnoki cím is inkább az ellenfelek rendszeres botlogásának és Toni menetrendszerű góljainak volt köszönhető, mintsem az ellenállhatatlan játéknak. Meg persze Franck Ribérynek.

Oké, lezajlott közben egy-két generációváltás is, a klub elvesztette Mattheust, Helmert, Baslert, Effenberget, aztán Elbert, Lizarazut, Ballackot, Makaayt, Schollt, Sagnolt, Oliver Kahnt, és akkor Deisler, Salihamidzic, Trochowski vagy Misimovics még említés szintjén sem került elő. Ha megnézzük a mostani keretet, akkor legalább akkora züllést tapasztalunk nagyban, mint amekkora a Dortmunddal történt (nem is olyan) kicsiben. A Bayern játékospolitikája egyértelműen megbukott, de a klubvezetést is fel tudnánk tölteni egy kiló botoxszal.

A BAYERN MÜNCHEN mostanra eljutott oda, hogy egy másodosztályból felkerült mainz egy félidőn keresztül simán lefocizza őket a pályáról egy Aristide Bancé vezetésével, akiről amúgy csak a Burkina Faso-i ultrák tudják, hogy kicsoda. Ezen egyébként már meg sem kell lepődni különösebben.

Az elmúlt két évben hozzászokhattunk, hogy a Bayern módszeres és kiadós verésekben részesül. Ki látott már olyat Münchenben, hogy a Werder, a Wolfsburg, a Leverkusen, a Zenit vagy a Barcelona lemosssa őket a pályáról? A Cottbus, a Köln, a Hannover vagy a Hertha meg szimplán leveri. Ez már majdnem a boldog-boldogtalan kategória, ez vezet oda, hogy a Mainznak egyáltalán megforduljon a fejében a győzelem gondolata, holott a pontszerzésről is csak homályos templomok mélyén szabadna suttogniuk, miközben bőszen vetik a kereszteket.

Vagy ott van a Werder elleni meccs. Új mester, megváltó Jézus Krisztus a padon, új csapat manager, bizonyítani vágyó igazolások, a tavalyi megalázó vereség dühétől fűtött HMCS-k, szezonnyitó hazai meccs, na, mondom, ezt a fegyelmezetlen, védekezni képtelen, összetörhető, kajla Brémát az Úristen sem menti meg, Szodoma százhúsz napját kapják az arcukba kilencven percbe sűrítve. Volt egy kis híja.   

A Bayern gyalázatos rajtja önmagában nem lenne vészjósló, ha nem a Bundesliga átalakulás közepén járnánk. A Hoffenheim, a Wolfsburg vagy a Hamburg példája bizonyítja, hogy a hagyományos BuLi értékek egyre kevésbé fajsúlyosak – bár természetesen nélkülözhetetlenek – a bajnoki cím megszerzésében. Másképp fogalmazva: újabban azok a csapatok fognak Bundesligát nyerni, melyek a nagyobb szellemi mozgékonyságot tanúsítják, az értelmetlenül működő nyers erő nem pálya többé.

Főleg, hogy szó nincs nyers erőről.  A Bayern Münchent talán leginkább definiáló jelenség az volt, hogy ellenük rohadtul nem akaródzott soha-senkinek játszani, nem volt az a kirobbanó formában lévő Real, Manchester vagy Milan, akinek ehhez kedve lett volna, ráadásul a visszavágó utolsó percéig nem lehetett megnyugodni, az embert a frász kerülgette folyton.

Mostanra a Bayern Münchennek újra kell értelmeznie saját magát, még a Bundesligában betöltött szerepét is. Meccsek tucatjai bizonyították be, hogy elmúltak azok az idők, amikor széttett lábbal kellett a bajorok elé henteregni, ha olcsón meg akarta úszni az ember, már a bírók támogatása sem a régi, de tegyük gyorsan hozzá, itt a klub lett elvezetve, nem a meccs. A keret tömve van szerény/átlagos képességű játékossal, akik ráadásul mentálisan sem készek arra, hogy elviseljék a Bayern mezzel járó terheket. A keret összetétele sem ad túlságosan nagy mozgásteret van Gaalnak, és ezen a ponton felesleges a Klinsmann-takaró után kapkodni.

Kahn visszavonulása vajon váratlanul érte a vezetést? A két szélsőhátvéd konstans problémája? Lucio pótlás nélküli távozása? Hummels nem kell, Niedermayer nem kell, Zé Roberto meg aztán pláne nem kell, hiába volt a csapat leghasznosabb játékosa az elmúlt két évben. Breno, na ő nagyon kellett tizenkét millióért, meg Gomez harmincért, nem baj, hogy két másik állócenter már van, és az európai futball fejlődési iránya sem a centerezésről szól, a BL-döntő kezdetekor például egy darab sem volt a pályán.

Még az ezerszer lesajnált Schalke is provokatív, innovatív koncepcióval áll elő, miközben a világon mindenki tudja, mit fog játszani a Bayern. Most már azt is, hogyan. Kiszámíthatóan, lassan, korszerűtlenül, minden átütő erő nélkül, középszerű, egysíkú játékosokkal, akaratgyengén, vérig sértve. Miközben a vetélytársak klasszisokkal jobban erősítettek, szemre és eredményre nézve egyaránt előrébb járnak.

De itt nem kellett Diego, nem kellett Sneijder, de még egy Hleb vagy egy van der Vaart sem – ne mondja senki, hogy egyiküket sem tudta volna megszerezni a Bayern München, ha akarja. A gyémánt felállás viszont marhára kell, még ha ember nincs is hozzá. Van Gaal nagy ötlete, hogy majd Ribéry játszik középen. Igaz, hogy ezáltal rögtön elveszíti gyorsaságából származó előnyét, nem lesznek beadások és nem tud veszélyesen középre húzni sem, hiszen már eleve ott áll, de az nem baj.

Összességében nem sok változott tavaly óta, kivéve azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a mezőny nemcsak hogy utolérte vezérét, de jól seggbe is lőtte, meg is előzte, csak a sós kút, meg a kerékbetörés várat magára. Meglehet, az is csak két fordulóig.

Igen, tudom, az AZ Alkmaar is elbukta tavaly az első három meccsét, mégis bajnok lett van Gaallal. A szétesett holland bajnokságban.

Jövő héttől mi is félretesszük a karcos Bayern lemezt, és inkább ránézünk a még mindig veretlen Frankfurtra, a liga új arcaira (Elson, Hleb, Pogrebnyak, Elia, Berg, Ziani stb), drukkolunk Dárdai rekordjáért, vagy éppen megemlékezünk Jiri Stajnerről, kedvenc B-kategóriás hősünkről, aki épp most mutatta meg Robbie Kínnek, mi fán terem egy jó fajta dupla.