Pár napon belül kedződik a 2010-es idény, a héten viszont még az előző szezonnal foglalkozunk két poszt erejéig. A szezonválogatott mellett az év köcsögei is jönnek, mielőtt útjára indul a világ legélvezetesebb bajnoksága, de az első körben úgy illik, hogy a legjobbakkal foglalkozzunk. Többen megvédték helyüket az év csapatában, de vannak meglepetések is. Ilyeneket úgysem lehet objektív mérce alapján felállítani, úgyhogy mindenkitől azt várjuk, a saját szubjektív listáját a kommentek között tegye közkinccsé, mert csak az ilyenektől fogadjuk el a hüjevagy-típusú hozzászólásokat. Hajtás után sok videóval szuperválogatunk.

Julio Cesar
Az olasz szezonválogatottba kerüléshez Buffont kell megverni, ez idén nem volt olyan nehéz feladat, Julio Cesar a legkisebb megerőltetés nélkül oldotta meg. A brazil kapusgenerációk első olyan szülöttje, aki nem úgy lett portás, hogy a legügyetlenebbet bezavarták a kapuba, és ez látszik is: minden játékhelyzetben tökéletesen tudja, mit kell tennie. Nagyon sokat köszönhet neki az Inter, számolatlanul hozta azokat a védéseket, amikkel pontokat hozott csapatának, az ő helye egyetlen másodpercre sem kérdés most, hogy Jimmy Fontana szögre akasztotta a bohócsapkát. Itten van egy nagyon durva, de ez sem pitiáner.

Douglas Maicon
A jobbhátvéd az egyetlen játékos, aki zsinórban három éven át meg tudta őrizni a helyét szuperválogatottunkban. Mourinho alatt még több támadófeladatot kapott (többet, mint amennyit az előtte kerregő-csattogó középpálya), így védekezésben már néhol robertocarloszos mutatványai is akadtak, de az ő győzelme akkor is sima lenne, ha európai-, vagy világválogatottat csinálnánk. Dani Alves mellett (és nem mögött) a világ legjobb jobbhátvédjéről beszélünk, kész csoda, hogy valamelyik pénzeszsák nem pattintotta le az Interről. Sok van még benne, 28 éves, és emlékezhetünk a 35 évesen a vonal mellett rágózva száguldozó Cafúra. Ezt ajánljuk, meg viccből ezt is.

Giorgio Chiellini
Hiányposzt az olaszoknál a középhátvéd, az ígéretes külföldiek nem játszottak eleget, az olaszok meg sérültek, padoznak, vagy szarok. Chiellininek egy nem túlságosan erős mezőnyből kellett kiemelkednie, és ezt meg is tette – de ennél egy lepkefingnyivel sem többet. A Juve belső védője az Eb egyetlen épkézláb olasza volt, és a szezont is emberül nyomta végig, és bár még mindig nagyon sokat hibázik ahhoz, hogy egyértelműen klasszisnak tartsuk, vitán felül a legjobb olasz középhátvéd lett. Szárad a lelkén ez-az, sokat kell még tanulnia, de talán nem véletlen, hogy Lippi ennyire tolta Cannavarót a Juvéba: Chiellini országos érdek. Idén övé a böllérmesterek térdszalagrendje.

Paolo Maldini
Van még valami, amit nem mondtunk el róla? (azon kívül, hogy mit keres a szezonválogatottban?) Tavaly nem, idén viszont életműdíjnak szánjuk Maldini szerepeltetését, de tényleg nem voltak sokan, akik egyértelműen megelőzték volna. A világ legelegánsabb védőjét idén sokszor hozta kellemetlen helyzetbe középszerű csapata, de így is megállta a helyét: 40 évesen, tökéletes erőnléttel, hihetetlen futballaggyal tette a dolgát, és még arra is jutott energiája, hogy torkon ragadja a vero derby d’Italián Chiellinit. A milánóiakat elnézve egyetlen percre sem lógna ki még a következő szezonban sem, de megértjük, hogy ebből már nem kér. Aki nem Milan-szurkoló, az se felejtse el: a csajod miatta ült le kussban meccset nézni.

Davide Santon
Egyszer csak előugrott a kalapból ez a fiatalember, és tátott szájjal bámultunk, hogy jobbhátvédként úgy szorítja ki Maxwellt és Chivut az Interből, hogy a harmadik meccse után már nem is volt kérdés a helye. Kicsit még bátortalan előrefele, de már fel-feltűnik a másik tizenhatosnál is, védekezésben viszont egészen kiváló. Az idei lehet az ő éve, olyan multifunkcionális játékossá fejlődhet, mint Zambrotta volt, ehhez már csak neki is kétlábassá kellene válnia, mert a sebességével a világon semmi gond nincs. Egy olasz az Interben, akit ráadásul nem is csilliárdokért vettek: valamit tudhat, ha ezt így le lehet írni róla.

Daniele De Rossi
Ő is címvédő, és tavaly sokkal jobban meg is érdemelte helyét a szezonválogatottban, de a satnyuló Serie A-ban az idei, némileg visszafogottabb teljesítmény is elég volt a bekerüléshez. De Rossi már egyértelműen a Roma legnagyobb értéke, nem véletlen, hogy a tönk szélén egyensúlyozó klub röhögve dobálta vissza a 40-50 millió eurós ajánlatokat. A hullámzó teljesítményt mutató Romát még nem tudta a hátára venni, de ez részben a posztjából is adódik, rá viszont ritkán lehetett panasz, abban komoly része van, hogy a farkasok végül kiléphettek Európába. Jövőre csak akkor kerülhet be, ha megfelezi sárgái számát, és megduplázza góljait. És megtanul büntető rúgni.
 
Esteban Cambiasso
Még mindig ő az Inter legfontosabb játékosa, így a zsinórban négyszeres bajnoktól pedig szinte kötelező bekerülnie. A tökéletes védekező középpályás meglövöldözi a maga góljait is, tehát nem egy kacskalábú böllér, aki habozás nélkül eltöri a lábát annak, aki átlépi a félpályát. Idén nem egyszer láthattuk a védelem közepén is, de azért középhátvédként még nem válogatnánk be, szűrőként viszont vitán felül ott van a helye idén is. Mourinho várhatóan idén sem fogja támadókkal telezúdítani a kezdőcsapatát, így a Mancio utolsó évében látott parádézásának töredéke is elég lehet a jövő évi tagsághoz, de már legalább látszik, kik lehetnek a kihívói.

Mommo Sissoko
Ott ért véget a Juventus szezonja, amikor a Torino ellen 40 másodpercre beszállva eltörte a lábát a marhája. Sissoko az angol bajnokságból érkezett, úgyhogy az olasz meccseken nem tudja rendesen kifutni magát, ezért a szigetekről hazaúszik, a szárazföldi meccsekről hazafelé meg a busz mellett kocog. Hasonlóan fontos tulajdonsága, hogy az angolspárgája az egyik oldalvonaltól a másikig ér, így lehetetlen elvinni mellette a labdát, már csak azt kellene valakinek megmagyaráznia neki, hogy ne próbáljon cselezni, mert azt nem tud. Sissoko hazatalált, tökéletesen illik a Juventusba, és még nagyon sok van benne, ha kicsit fegyelmezettebb lesz, Liverpoolban a küszöböt fogják rágni, hogy elengedték.

Mauro Zarate
A szezon kellemes meglepetése volt a vadlábú argentin, akiről nem sokat tudtunk a szezon előtt. Aztán elég gyorsan megtanultuk a nevét, miután a Lazio wasserstartot vett, és az első fordulókban szerteszéjjel gyakott mindenkit, aki szembejött. Csapatához hasonlóan Zaraténak is voltak rosszabb időszakai, főleg télen, amikor megrészegítették az ajánlatok, de a gyalázatos periódusok ellenére a rómaiaknak jó évük volt: kupa és olasz szuperkupa, nem rossz. Zarate azért nagyon jó csatár, mert nem a tökét vakarva várja, hogy jöjjenek a passzok, igazi szélsőerényekkel rengetegnet, és szemmel alig követhető sebességgel fut, saját maga is képes bármikor helyzetbe kerülni, amit adott esetben (a szezon meccsén) így fejez be. És a Serie A még nem is a megfelelő közeg neki, Spanyolországban leborulnának előtte.

Marco Di Vaio
Részben a mardosó bűntudat szavára hallgatva válogattuk be a bolognai veteránt, aki nagyon kevés híján gólkirály lett egy olyan csapatból, amely az utolsó fordulóban biztosította be bennmaradását. 24 góljából hatot szerzett büntetőből (az ugyanennyivel végző Milito eggyel több 11-est lőtt), leginkább a tizenhatoson belüli járőrözések eredményeként talált be, nagy hatékonysággal termett a kipattanók, lecsorgók környékén. A kiesés és a bennmaradás között egy jó csatár dönt, aki az egy meccsre jutó fél helyzetből gólt szerez, ez volt Di Vaio, aki a három kieső mindegyikét pont ugyanígy bent tartotta volna a Serie A-ban. És még egyszer, bocsánat, Marco.

Zlatan Ibrahimovic
Korábban is leírtuk róla: a világ legjobb csatára lett, és ebben komoly szerepe van Mourinhónak, aki mellett lehiggadt, pontosabb és sokkal hatékonyabb lett. Már csak akkor üt, amikor muszáj, a szája sem jár annyit (még így is sokat azért), piros nélkül hozta le az évet. Játékán nem hagyott nyomot, hogy többféle felállásban kellett ontania a gólokat, a 9-1-es Mourinho-reteszben pont úgy tette a dolgát, mint a szerencsétlen háromcsatáros, vagy az árnyékékes rendszerben. Centerként és második csatárként is tökéletesen használható, és sokkal inkább csapatember, mint korábban. Az Inter óriásit bukott az elveszítésével, gyakorlatilag egyszemélyes támadójátékának intett búcsút.