A világ még hörögve kapkodja a levegőt a gazdasági világválság után a felszínre bukkanva, barna zápor ömlik egész Európára, ahogy a szélsőjobb változatos formái ilyen-olyan utakon hatalomra törnek az 1934-es labdarúgó világbajnokság évében. A FIFA 1932-es berlini kongresszusán (Hitler ekkor már kormányzóságra tört) nem is volt meglepő, hogy a Benito Mussolini vezette Olaszország nyerte el a rendezés jogát, hogy aztán az 1930-as világbajnoksághoz hasonlóan, részben hasonló okok miatt újra a rendező kontinens domináljon. A Rádió Q-val indított közös vb-sorozatunk második részétől már csak egy kattintás választ el.

Ha a mitugrász fasiszták megalomániás bohóckodása nem torkollik világháborúba, a század közepének legnagyobb botránya a 34-es futball világbajnokság lett volna, efelől semmi kétség. Uruguayhoz hasonlóan Olaszország is szinte ajándékba kapta a trófeát, bár a csapatukban korszakos egyéniségek sorakoztak, néhány játékvezető ténykedése annyira részrehajló volt, hogy a vb után hazájuk szövetsége tiltotta el őket. De hát az vesse az első követ Mussolinira, aki a helyében nem a futballpályán próbálta volna meg legyőzni a világot, hiszen az olaszok még római birodalom néven nyertek utoljára bármiféle csetepatét.

Élő ember nem lepődött meg azon, hogy az elsőhöz hasonlóan ezt a tornát is a házigazda, azaz Olaszország nyerte meg (pedig akkor még nem is tudták, hogy ez az összes világbajnokság egyharmadára igaz lesz). Mussolini a világ pénzét költötte a stadionok és az infrastruktúra gatyába rázására, a hírek szerint a világbajnokság alatt még a vonatok is menetrend szerint jártak (előtte is, csak tojtak rá), és persze ott volt a nemzeti büszkeség arénába manifesztálódott csimborasszója, a Stadio Nazionale del Partito Nazionale Fascista.

A résztvevők száma, és országaik elhelyezkedése a sártekén már valóban világbajnokivá tette az 1934-es eseményt, hiszen négy kontinens is delegált csapatokat. Az Egyesült Államok mellett Brazília és Argentína kelt át a pocsolyán, Afrikából (egy jeruzsálemi kitérő után) Egyiptom érkezett, a többiek Európát képviselték (Ausztria, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Hollandia, Románia, Spanyolország, Svédország, Svájc).

Elsőzés (nekünk lehet csak)

Az első, és azóta is egyetlen világbajnokság volt az 1934-es, ahol a címvédő nem vett részt. Uruguay először is megsértődött azon, hogy az olaszok nem vonszolták át a penneszagú seggüket az ő születésnapi zsúrjukra, másrészt – nem minden alapot nélkülözve – tartottak tőle, hogy a nagy európai klubok elszipkázzák legjobb játékosaikat. Erre jó lehetőség kínálkozott, ugyanis az uruguayi játékosok éppen egy masszív sztrájkot bonyolítottak a világbajnokság ideje alatt – nem is beszélve a kontinens amúgy is roppant puskaporos levegőjéről.

Az 1934-es vébé volt az első, amely előtt selejtezőket rendeztek. A dél-amerikai hatalmasságok, Brazília (Peru ellen) és Argentína (Chile ellen) játék nélkül jutott tovább, a forrongó kontinensen nem volt könnyű ebben az időszakban csak úgy utazgatni. Paraguay és Bolívia éppen egymás torkát markolászta a Chaco-konfliktus keretein belül – egy olajban gazdagnak hitt terület fölött vitatkoztak -, és Kolumbiában is szóltak a hatlövetűek. A karibi térség selejtezőiben Mexikó megcsapta Kubát és Haitit, és már résztvevőnek érezte magát, amikor az amerikaiak egy héttel a vb előtt úgy döntöttek, mégiscsak elindulnának. Négy nappal a vb rajtja előtt Rómában az Egyesült Államok 4-2-re verte Mexikót, akik még megnézték a Colosseumot, meg az Angyalvárat, aztán hazamentek. Egyiptom Palesztina (!) ellen Jeruzsálemben (!!) játszott selejtezőt, 11-2-vel jutott tovább. Az európaiak közül Svédország Litvániát és Észtországot selejtezte ki, a spanyolok Portugáliát verték, a románok és a svájciak Jugoszláviát intézték el, a hollandok és a belgák az íreket ütötték ki, a németek és a franciák pedig Luxemburgot verték.

A magyar válogatott az akkoriban Fogl Károly által irányított Bulgáriát győzte le simán, majd a világbajnokság előtt két héttel a korábban minket mindig legyőző Angliát fogadtuk. A kor legnagyobb játékerejét képviselő válogatottját mindenki bombafavoritnak tartotta, mégis sikerült legyőznünk őket, Avar és Sárosi góljaival 2-1-re nyertünk, így a már akkor is szolid és visszafogott magyar sajtó már a világbajnokság esélyeseként beszélt a mieinkről. 

Röhejes, de még az olaszoknak is selejtezőt kellett játszaniuk (első és utolsó alkalom), ők a görögöket intézték el, amivel nagy szolgálatot tettek a világnak, mert ha Olaszország nélkül kezdődik meg a 34-es vb, Mussolini inváziós serege másnap partra száll Korfun.

Brazília és Argentína mindketten szerették volna megrendezni az 1938-as világbajnokságot, ezért nyelvgyökig nyaltak be a FIFA-nak, amibe hiába szerették volna, nem fért bele, hogy kihagyják a tornát. Ugyanakkor azt sem akarták, hogy legjobb játékosaik más válogatottakban kössenek ki (különösen az olasz mutatkoztak aktívnak, ha játékosok elszipkázásáról volt szó), úgyhogy félutas megoldást választva gyenge csapatot utaztattak Olaszországba. Mindkettő ki is hullott az első körben, mint a tejfog. Európából viszont csak úgy dőltek az esélyesek: az osztrákok aranycsapata, a Wunderteam a zseniális Hugo Meisl vezetésével egyértelmű favorit volt, de a magyar válogatottat (amely 1930 és 35 között halmozta a bronzérmeket az Európa-kupában) és a félelmetes cseh csapatot is esélyesnek tartották arra, hogy legyőzze az olaszokat. Mármint a pályán.

A legjobb nyolc közé csak európai csapat jutott be, ami a fentiek fényében egyáltalán nem volt meglepetés. A magyar válogatottnak megadatott a 10 évvel korábbi, még mindig sajgó pofon visszafizetésének lehetősége, és ha nem is brillírozva, de azért 4-2-re legyőztük Egyiptomot Toldi (2), Teleki és Vincze góljaival.

Nyolcaddöntők:
Spanyolország-Brazília 3-1, Ausztria-Franciaország 3-2 (h.u.), Németország-Belgium 5-2, Svájc-Hollandia 3-2, Csehszlovákia-Románia 2-1, Olaszország-Egyesült Államok 7-1, Svédország-Argentína 3-2, Magyarország-Egyiptom 4-2

A magyar válogatott bravúros kijutása a világbajnokságra nem hatotta meg a szövetség embereit, akik ráadásul nem tanultak korábbi hibájukból sem, és ismét ott tettek keresztbe a csapatnak, ahol csak tudtak. A vb előtt közvetlenül még bajnoki mérkőzéseken szereplő játékosok szokás szerint fapadon utaztak ki a világbajnokságra, a szállás is ramaty volt, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szövetségi kapitányt, Tóth Potya Istvánt költségkímélés címszóval nem utaztatták ki Olaszországba. A zseniális edző – akinek rengeteg újítás fűződik a nevéhez – itthon maradásának okát későbbi ellenállói tevékenysége mutatta, amit egészen 1944-ig folytatott, és csak azért nem tovább, mert Szálasi nyilasai kivégezték. A válogatottat a Fiorentina, az Inter és a Torino (bizony, ő rakta le a Grande Torino alapjait) edzője, Feldmann Gyula vette át.

A negyeddöntőben Ausztriával találkozott a magyar csapat, ennél rosszabbul csak az olaszokkal jártunk volna. Az osztrák lobbinak köszönhetően – Meisl amint megtudta, hogy a belga Baert Luis vezeti a meccset, azonnal Firenzébe utazott, és addig masszírozta a FIFA vezetőit, míg neki nem tetsző bírót jelöltek ki – hazai játékvezető fújta a meccset, akiről lehetett tudni, hogy nem minket fog támogatni, és így is lett. Döntetlennél nem kaptunk meg egy büntetőt, aztán 2-1-re szépítettünk ugyan, de Sárosi gólja után egy perccel Markost kiállították, és az egyébként is kiváló osztrák csapat jutott az elődöntőbe. A mérkőzésről később azt mondták, inkább emlékeztetett utcai ökölharcra, mint futballmeccsre, ami elvben nekünk kedvezett volna, hiszen Toldi például félelmetes testi erejéről volt híres, de a részrehajló játékvezetés miatt nem volt esélyünk. A sérülésektől is tizedelt válogatottat nem bántotta a nép (inkább a vezetőket vették elő), és igazuk is lett, hiszen a 34-es csapatból többen szerepet kaptak a 38-ban ezüstöt nyerő magyar válogatottban. De ez már egy másik sztori.

A negyeddöntők:
Csehszlovákia-Svájc 3-2, Németország-Svédország 2-1, Ausztria-Magyarország 2-1, Olaszország-Spanyolország 1-1 (a megismételt mérkőzésen 1-0)

Az olasz-spanyol párharc a világbajnokságok történetének első újrajátszását hozta. A korabeli tudósítások szerint a spanyolok teljesen jogosan dohogtak a kiesés miatt, még a dél-koreai lejtős pályánál is jobban kicsinálták őket. Összesen két meg nem adott góljuk, jogtalanul visszafújt akció és számtalan fordított ítélet kellett ahhoz, hogy Olaszország elődöntőbe jusson, pedig hát szó sem volt arról, hogy önerőből ne lett volna egészen kivételes képességű az olasz válogatott. A kapitány, Vitorio Pozzo óriási csapatot épített, jó barátjától, a Manchester Unitednél szolgáló Charlie Robertstól leste el a fogásokat, a generalissimo később be is vallotta, mindent az angoloktól tanult, amit a játékról tudott. A mindent eldöntő gólt a spanyolok ellen a San Siro névadója, Giuseppe Meazza szerezte, de az olasz zászlót olyan játékosok emelték igazán magasra, akik igazából nem is voltak annyira olaszok.

Az oriundi, azaz az olasz ősöktől származó, de másik országban született emigránsok komoly szerepet játszottak az olasz válogatottban. A négy évvel korábban még az argentinokkal döntőt játszó Luisito Monti, a 34-es döntőben gólt is szerző Raimondo Orsi, vagy Guaita és DeMaria is gauchóként születtek, Filo pedig brazil kettős állampolgár, azaz rimpatriati volt. A FIFA az olaszok kedvéért simán szemet hunyt a dolog visszássága felett, és csak 1964-ben szabályozta a válogatott mezeket aktívan cserélgető játékosok lehetőségeit. A fagyi aztán erősen visszanyalt, mert 1936-ban a fenti játékosoknál kopogtattak, hogy bondzsornó, egyenruhát fel, puskát szegezz, és irány az Abesszíniai háború – hárman Franciarszágba menekültek, DeMaria pedig jelezte, inkább Argentínában töltené ki katonaidejét.

Elődöntők:
Olaszország-Ausztria 1-0, Csehszlovákia-Németország 3-1

Az újrajátszás miatt fáradt olaszok elsősorban Pozzo egy zseniális húzásának köszönhetően verték az osztrákokat. Az (argentin) Monti megmihálylott gatyamadzagként lógott az osztrák csapat lelke, Sindelar farán, így a győzelemhez elég volt az (argentin) Guaita első félidőben elért gólja. A zuhogó esőben, iszonyatos talajon játszott találkozó négy nap alatt a harmadik meccse volt az olaszoknak, a hírek szerint tartottak is nagyon tőle, úgyhogy Mussolini gyorsan csináltatott egy kupát, a Copa del Ducét, hogy ha esetleg kikapnának, akkor is legyen mit átadni Olaszország válogatottjának (itt a világbajnokság NST-különdíjasa). A paranoia nem volt véletlen: az osztrákok négy hónappal a vb előtt Firenzében törölték fel a gyepet az olaszokkal. Eközben a negyeddöntőben Svájcot drámai csatában kiverő csehek a németeket is elintézték, méghozzá a későbbi gólkirály, Oldrich Nejedly mesterhármasával. A harmadik helyért a németek nagy csatában 3-2-re legyőzték Ausztriát.

A döntőben óriási csata alakult ki. Az okosan, és nagyon szépen játszó csehek 20 perccel a vége előtt megszerezték a vezetést, majd öt perccel később kis híján mindent eldöntöttek, amikor Svoboda iszonyatos kapufát lőtt. A 80. percben Olaszország Orsi bombájával egyenlített, következhetett a hosszabbítás, és Pozzo magánszáma, amivel beírta magát a futballtörténelembe. A kapitány a hosszabbításra össze-vissza variálta csapatát, elsősorban Guaita és Schiavino helycseréje bizonyult döntőnek, az összezavarodott csehek között előbbi passzából utóbbi vágta be az Olaszország világbajnoki címét jelentő gólt. Meg kell jegyeznünk, az akció természetesen Giuseppe Meazzától indult, akinek igazából már a pályán sem lett volna szabad lennie, miután az 58. percben egy korrekt vesést osztott ki Krcilnek.

Olaszország - Csehszlovákia 2-1 (hosszabbítás után)
 
Olaszország: Combi - Monzeglio, Allemandi - Ferraris, Monti, Bertolini - Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi
Csehszlovákia: Planicka - Zenisek, Ctyroky - Kostalek, Cambal, Krcil - Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedly, Puc
 
gól: Orsi (80.), Schiavino (95.), ill. Puc (70.)

Az 1934-es világbajnokság legnagyobb egyénisége
Ha valakinek Olaszországban megbocsájtják, hogy az Interből a Milanba, majd onnan visszaigazol, akkor az tud valamit. Giuseppe Meazza tudott valamit: futballozni.  A fantasztikus törpecsatár (1,69-ig sikerült feltornáznia magát) a Milanban kezdett, de gyenge térde miatt eltanácsolták, így kötött ki az akkor éppen Weisz Árpád által irányított Interben, ahol egészen elképesztő magasságokba emelkedett 1932 és 39 között két világbajnokságot nyert, három scudetto porosodik a jogutódok vitrinjeiben, két olasz bajnoki címe mellé három gólkirályi trófea érkezett, 476 meccsén 308 bajnoki gólt szerzett.

A középcsatárként, összekötőként és szélsőként is kiválóan bevethető játékos igazi all round csatár volt. Tökéletesen passzolt, minden pillanatban a kapu felé tört, csapattársai imádtak vele játszani. Peppino 53 válogatott meccsén 33 gólt szerzett, egy ország foglalta imába a nevét, a hírek szerint ő volt az első olasz játékos, aki csinos kis vagyont focizgatott össze magának, de aki azt gondolja, hogy még az unokái is ebből dorbézolnak, abban hamis kép él az élére zselézett hajjal pályára lépő zseni magánéletéről.

Második világbajnoki címe után néhány héttel megsérült, egy évet ki kellett hagynia, és már soha nem is lett olyan, mint sérülése előtt volt. 69 éves korában, 1979. augusztus 21-én távozott a sokak szerint valaha volt legnagyobb olasz labdarúgó.

Vasárnap este 21h-tól (Liverpool-szurkolóknak: 9-től) újra ne feledjük a Rádio Q hullámhosszára (99.5) tekerni a keresőt, újra megjelenünk az éterben.