Lóránt csapatba állításával a tér-idő kontinuum csapdájába kerültünk, lévén a század első harmadában még nem létezett a középhátvéd kifejezés*. Ezen anomália miatt most nem egy-egy klasszikus szélsőhátvéddel erősödik az Oldtimer válogatottunk, hanem két bekkel: Fogl II Károllyal és Fogl III Józseffel, akik a minden körülmények között légmentesen záró, átjátszhatatlan Fogl-gátat alkották. Most ne afféle hurkagátat képzeljünk magunk elé, mint a Hoover vagy az Asszuáni, itt öt szilaj támadó hömpölygő árja csapódott góléhesen, vérben forgó szemekkel a falba, és öt támadó hullott a mélybe csüggedten, leforrázva, habját veszítve. Mindebből az is kiderült, hogy az Oldtimer válogatottunkat szubjektív okok miatt 3-2-5-ös rendszerben szerepeltetjük.

Fogl II (Fogoly II) Károly (1895 - 1969)
Klubjai: Újpesti Törekvés Sportegyesület (UTSE), Újpesti TE, Újpest FC
Válogatottság: 50 (1918-1929)
Az év labdarúgója: 1920

Fogl III (Fogoly III) József (1897 - 1971)
Klubjai: UTSE, UTE, Újpest FC
Válogatottság: 37 (1920-1930)

(a megkülönböztető jelzésekre azért volt szükség, mert mind az öt Fogl testvér az UTSE-ben, majd 1914-től az UTE-ban focizott)

Egy adott korszakra jellemző képet sztereotípiák garmadájának felsorakoztatásával a legkönnyebb alkotni, mi is ezt tesszük. Annál is inkább, mert Karcsi – a Fogl-gát főnöke – maga volt a szittya bekk megtestesült sztereotípiája.

Képzeljünk el egy nyers, paraszti erőtől duzzadó szikár tímármestert, akinek kimagasló fizikai adottságai szikrázó keménységgel, páratlan munkabírással, elnyűhetetlen harci morállal és csapatkapitányi karszalaggal párosulnak. E mellett Fogl II mindkét lábbal kiválóan rúgott, jól fejelt és gyorsasága is imponáló volt, híre már az öltözőfolyosón tekintélyt parancsolt, az ellenfél csak azt kereste, merre van itt a vészkijárat.

Fogl II eredetileg jobbszélsőnek indult, ám az UTE egy brutálisra sikeredett játéka alkalmával öt játékosukat állította ki a spori, Karcsinak vissza kellett lépni a védelembe és azonnal ott is ragadt.

Nemcsak bekknek, de csapatkapitánynak is kiváló volt, válogatott mezben pedig képtelen volt gyengén játszani. Határozott, mindenkit magával ragadó személyisége nagy hatással volt a társakra is, Karcsi csapatai körömszakadtukig küzdöttek. Szinte minden korhű forrás kiemeli vezéri képességeit, ami leginkább az Utánam, fiúk! és nem az Előre, gyerekek! felfogásban tükröződött.

Ötven válogatott meccsén két gólt szerzett, ami elsőre nem egy lenyűgöző adat, de ebbe bele kell kalkulálnunk azt is, hogy az ellenfél térfelén felbukkanó bekk gyakorlatilag elképzelhetetlen volt akkoriban. Mégis előfordult, hogy egy olyan válogatottban, amiben Orth, Braun és Schlosser is szerepelt, Fogl Karcsinak engedtek át egy-egy szabadrúgást (ez kb. olyan, mintha Beckham, Pirlo és Ronaldinho helyett Maldini vállalkozhatna), - igaz, az ő felségterülete a kígyótérre korlátozódott. Karesz letette a labdát, majd 10-15 méteres vágta után elemi csapást küldött kapura.

Mindemellett Karcsinak volt egy szuperhős skillje: a magyar futball mondaköre egy esetről sem emlékezik meg, mikor bárki is visszamosolygott volna Karcsira parolázás közben. Pusztító kézfogását könnybe lábadt szemek és csatakiáltás-szerű felvonyítások követték. A timsótól és a mindennapi, kőkemény munkától szikkadtra cserzett vasmarka abroncsként szorult az ellenfél jobb sorsra érdemes csapatkapitányának kezére, de egy-egy ítéletet, remek játékvezetést is szívesen köszönt meg kézfogással.

Pályafutását edzőként is folytatta, amiben valószínűleg nagy szerepe volt a gazdasági válság miatt csődbe jutott tímárműhely elvesztésének is. A bolgár válogatottat ugyan nem tudta kijuttatni az 1934-es VB-re, de egy évvel később a Sportklub Sofiával bajnoki címet nyert. Edzősködött a román Juventus Bukarestnél, hazatérése után az első osztályba vezette a Győri ETO-t, a II. világháború előtt és után pedig a Warta Poznan kispadján ült, 1947-ben meg is nyerték a lengyel bajnokságot.

Fogl Jóska pályafutása szinte egybeforrt bátyjáéval, mind klubszinten, mind a válogatottban egymás oldalán küzdöttek egy évtizeden keresztül (~1920-30).
 

(balról: Fogl II, Opata, Fogl III)

Pedig Jóska is szélsőként kezdte, de az újpesti Vranák (balhátvéd) visszavonulása után Karcsi azt javasolta a vezetőségnek, hogy az öccsét inkább húzzák vissza őmellé, majd szépen elrendezik a dolgokat hátul. Tökéletesen kiegészítették egymást, érezték a másik minden rezdülését. Karcsi feladata a rombolás volt, Jóska pedig az apróbb szilánkokat sepergette el, minden bizonnyal a csúcsformában lévő Nesta-Cannavaro párost kell magunk elé képzelni.

Bátyjától eltérően ő igyekezett együttműködni fedezetével és a hetven méteres felszabadítások helyett kereste az összjáték lehetőségét, hosszú, pontos labdáival hatékonyan segítette akár a csatártársakat is.

Pontosan tudták, ők az utolsó védelmi vonal és ennek megfelelően játszottak. Minden mozdulatukat a határozottság, a keménység jellemezte, élő ember olyat nem látott, hogy a Fogl-gát visszahúzza a lábát vagy meghátrált egy ütközés elől, leküzdhetetlen szívóságuk és akaraterejük vasbeton alapot teremtett a klubjuknál és a válogatottban is, ahol szolgáltak Zsák Karcsi, majd 1925 után Weinhardt és Aknai alatt is.

A pályafutása végére Jóska magára maradt (lévén ő a fiatalabb), de rácáfolt azokra, akik csak Karcsi oldalbordájaként tekintettek rá. Képes volt átvenni a főnök szerepét olyan társak mellett is mint Dudás Gyula (kortárs vélemény: a legszebben játszó magyar hátvéd), Mándi Gyula (k.v.: a tempóérzék világbajnoka), vagy Korányi (Kronenberger) Lajos, aki pedig híres volt életveszélyes hazaadásairól és könnyelmű megoldásairól, nem unatkozott mellette az ember.

Korányi később tagja lett az 1938-as VB ezüstérmes csapatnak is, a Fogl-gát szerepét pedig a Korányi Lajos (leginkább FTC) – Bíró Sándor (leginkább Hungária) kettős vette át a válogatottban, akiket ezennel hivatalosan is az Oldtimer válogatott tartalékjai közé jelölünk.

Mindketten kifogástalan rúgótechnikával, páratlan gyorsasággal és kitűnő helyezkedési érzékkel rendelkeztek. Európa egyik legjobb párosát alkották, bár nagyszerű képességeik tudatában hajlottak a könnyelmű, kockázatos megoldások felé, irtóztak a gondolattól, hogy taccsra vagdossák a labdákat és olthatatlan vágyat éreztek a csatárjáték iránt. Minden bizonnyal élmény lehetett nézni a Dani Alves – Roberto Carlos taktikai fegyelmével megáldott védelmi vonalunk játékát.
 

---------------------------------------------------

* = A futball 11 játékosából eredetileg mindnek megvolt a maga jól körülhatárolható feladata, szerepköre, amelytől a korai korszakban nem is igen tértek el a pályán. A foci hőskorában gyakorlatilag három vonalon helyezkedtek el az alapfelállásnál a csapatok: a kapus előtt két hátvéd takarított, ők voltak ugye a bekkek. Előttük a három fedezet, vagy más néven half, akik a mai védekező középpályások ősei és a legelső sorban játszott öt csatár: a jobbszélső, a jobbösszekötő, a középcsatár (center), a balösszekötő és a balszélső, vagyis 2-3-5-ös rendszer uralkodott, amit felfoghatunk akár 5+5-nek is a gyakorlatban. Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy eloszlassunk egy tévhitet is: a centerhalf nem középhátvéd, mint ahogy manapság olykor használjuk, hanem az irányító középpályás őse.

(A bejegyzés elkészítése során felhasználtuk a Footballtop21.com weboldal bizonyos tartalmi elemeit. Fényképek: footballtop21.com, wikipédia)