Orth Györggyel kapcsolatban értelmét veszíti a túlzás kifejezés, egyszerűen a labdarúgás ősanyagából vétetett. Sportszerű, ragyogó technikai képességű, taktikai sakkhúzásaira támaszkodó – fejjel és mindkét lábbal egyaránt bravúrosan játszó, kiforrott játékosként könyvelték el már tizennyolc éves korában. Amit ő produkált, az nem játék, hanem művészet. Orth mellett a többi játékos csak a keretét adta a kilencven percnek, míg a mester alkotott, játékával messze megelőzte korát. Zsák Károly, a Fogl-gát, Lóránt Gyula és Blum Zoltán után érkezik az NST oldtimer-válogatottjának jobbfedezete és egyben csapatkapitánya.
Az NST oldtimer-válogatott jobbfedezete:
Orth György (1901. április 30, Budapest – 1962. január 11, Portó)
Klubja(i): Vasas, MTK, Budai 33
Válogatottság: 30
Az év labdarúgója: 1918
Gólkirály: 1919-20 (28), 1920-21 (21) 1921-22 (26)
Vezető edző: Colo Colo, Bocskai SC, Messina, Pisa Calcio, Genoa, Nürnberg, Metz, Catania, Savona, Deportivo Guadalajara, Boca Juniors, Sporting Lisszabon, Porto
Szövetségi kapitány: Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru
Gyerekkor
Angyalföldi gyerekként alapító tagja volt egy grundcsapatnak, az SKI-nek (Sport Kedvelő Ifjak egyesülete). Ez eddig frankó, csakhogy semmijük sem volt – igazi grundcsapatnak egyébként ez volt a legfőbb ismérve. Se pálya, se csuka, se bőrlabda. Klasszikus gittegylet.
Steiner, az Aradi utcai kávémérés tulajdonosa karolta fel ezt a grundcsapatot. Helyiséget adott nekik, a kalóriát és a prémiumot pedig tejeskávé és kalács formájában utalta ki.
Az 1910-es évek elején, ez nem kis dolog volt, különösen Orth számára, akit anyja egyedült nevelt. Mosónő volt, apjáról nem sokat tudni.
A mecénás felbukkanása után a csapat Terézvárosi Sport Kör (TSK) néven futott tovább, első meccsüket az NSI-vel, a Nemzeti Sport Ifjakkal vívták, ami egy díjmérkőzés volt.
Itt meg is állunk egy pillanatra, hogy tisztázzunk pár kérdést, a magyarországi labdarúgás akkor képét illetően.
Tudni kell, hogy a század elején, még a legnagyobb sztárok is dolgoztak, szó sem volt fizetésekről, vagy profi klubokról, mindezt csak 1926-ban vezették be. Ettől függetlenül a labdarúgás hihetetlenül népszerű volt, minden kiskölök az utcán lógott reggeltől estig, és focizott. A grundcsapatok halálosan komolyan vették magukat. Volt elnök, jegyző, csapatkapitány, csábítgatták egymás játékosait. Kis túlzással Budapest mindegyik utcájára jutott egy-egy csapat, szakadatlanul ontották a tehetségeket.
Olyan tehetségeket, akik még talán életükben nem rúgtak igazi labdába, igazi csukával, bajnoki meccset is csak kevesen láttak közülük, a válogatottról nem is beszélve. Volt a kék, meg a zöld sportnapilap, azokból tájékozódtak. Furcsa, de ennek két hatalmas előnye is volt.
Az, aki a bátyjától örökölt, két számmal nagyobb, széttaposott bocskorban is nyomta a légstoppot, csukában röhögve oldotta meg a legfinomabb mozdulatokat is. A másik fontos dolog, hogy ezeknek a gyerekeknek nem volt kitől tanulniuk, mozdulataik, cseleik, összjátékuk mind ösztönösen fejlődött. Ebből a hihetetlen kompetitív közegből tényleg csak a legnagyobbak, a született zsenik tudtak kiemelkedni – a naponta vívott grundmeccsek akaratlanul is olyan profi versenyeztetést jelentettek számukra, amilyen azóta sem volt Magyarországon.
Tulajdonképpen a kiválasztási rendszer is zseniális volt, mind az egyszerűsége, mind a hatékonysága lenyűgöz. Az Ifjúsági Labdarúgó Szövetség (ILSZ-kattint!) és nagyobb klubok állandó díjmérkőzéseket szerveztek a grundcsapatoknak, ahol a győztes egy igazi futball labdát kapott. Nem volt kérdés, hogy mindenki szétszakította magát a pályán, könnyű volt kiszűrni a legnagyobb tehetségeket.
Egy ilyen meccsen mutatkozott be a TSK egy három-hármas döntetlennel, Orth mesterhármast hintett. A döntetlen ellenére, az ellenfél határozott kérésére a labdát Orthék kapták – ha nem ez a létező legnagyobb elismerés, akkor nem tudom mi. A meccset az ILSZ egyik tagja, Horváth János vezette, aki azonnal meghívta Orthot a szövetség válogatottjába, de végül nem játszhatott - mert mint kiderült - atletikus termete ellenére ekkor még csak 12 éves volt.
Két évvel később már polgári iskolába járt, és az Erzsébetvárosi Atlétikai Club (EAC) csapatának középcsatára lett. Az MTK ellen játszottak barátságos meccset, és az akkori legendás elnöknek, Brüll Alfrédnak is feltűnt Gyuri játéka, felírta a gyerek nevét egy noteszba.
A meccsen azonban ott volt Reiner Sándor, a Vasas jószemű intézője, aki hangyaszorgalommal látogatta az ifimeccseket és a grundokat. Ő már mindent tudott Orthról, de még családjáról is, és a meccs végén – csak hogy biztos legyen – a komplett EAC-ot átigazolta a Vasashoz, még azt is elintézte, hogy a klub olykor Orthnénál mosassa a mezeket.
Gyurit rövid időn belül kiemelték a társai közül, és 15 évesen az első csapatban léphetett pályára.
A mindig sportszerűen játszó fiúval azonban valami különös, eddig szokatlan dolog történt. Egymás után dancsolt, s egyszer utána is rúgott. A játékvezető húsz perc után kiállította.
Ifitársai körülvették az öltözőben, kérdően néztek rá.
- Fiúk, megmutattam, hogy nélkületek nem játszom, nem hagylak el titeket – hangzott a romantikus, grundbeli vérszerződést jelző felvilágosítás.
Azonban Luke Skywalkerhez hasonlóan, sorsát ő sem kerülhette el, végleg a Vasas felnőtt csapatához került.
Az edzéseket hangulatosan, valósággal élvezettel végezte, sőt sűrűn látogatta más klubcsapatok pályáit is. Sokszor időzött az MTK pályán, figyelte a játékosok mozgását, és a kék-fehérek angol edzőjének, Jimmy Hogannak módszereit. Edzések után órákig gyakorolt, csiszolta technikáját, szabadrúgásokat lődözött.
Őszinteségével, olvasmányaiból vett aforizmáival, jó kedélyével és alázatával lenyűgözte a környezetét. Kitűnő tanuló volt, érettségijére készülve már angolul és németül is jól beszélt. Nem dohányzott, csapattársaival nem járt az éjszakába.
Sorsa egy edzőmeccs után dőlt el végleg, amit a Brüll Alfréd vezette teljes MTK vezérkar is megtekintett. – Gyurikám, holnaptól kezdve az MTK-ban játszol. Beláttam, hogy jövődet ebben a nagy klubban biztosíthatod – mondta neki Reiner a gyors megbeszélés után.
Az ügylettel mindenki jól járt. Klubja kapott egy teljes garnitúra szerelést, és mivel akkoriban a Vasas pályagondokkal küzdöttek, az átigazolás fejében az MTK azt is megengedte nekik, hogy a Hungária körúton játszhassák a bajnoki meccseiket. Ezzel egyébként teljesült Orth egyik álma is, új csapatában Molnár György mellett játszhatott, akinek rajongott a játékáért; később életre szóló barátságot kötöttek, elválaszthatatlanok voltak.
A nagy szegénységben élő Orth-család is fellélegezhetett: az első világháború megpróbáltatásai során a jólétet jelentette a klub részéről rendszeresen juttatott liszt, cukor és néhány mázsa szén.
Az MTK-val nyolc bajnoki aranyat szerzett zsinórban (1917-24), háromszor volt gólkirály (1920-ban 28, 1921-ben 21, 1922-ben pedig 26 góllal), a válogatottban pedig egészen fiatalon, 16 évesen debütált. Sokoldalúságát jelzi, hogy húszéves korára minden poszton szerepelt; összességében pedig hússzor a középcsatár, öt alkalommal a középfedezet, háromszor a jobbösszekötő, kétszer a jobbfedezet, egy találkozón pedig a balfedezet posztján játszott, sőt a sérült Zsák helyett a kapuban is többször helytállt.
Amit Orth produkál, az már nem játék, hanem művészet
Rendkívül magas (187 cm körüli) termetével, arányos alkatával is feltűnő jelensége volt a pályának. Egyedülálló, kivételes tehetség volt. Mindkét lábbal és fejjel is maximálisan uralta a labdát. Tökéletesen átlátta a pályát, technikai képzettsége és hallatlanul elegáns játéksílusa, taktikai érzéke igazi karmesteri erényekkel párosult. Lassú, elegáns cselekből szempillantás alatt tudott viharos előretöréseket produkálni, ellenállhatatlanul cselezett és nagy erővel, gólveszélyesen lőtt. Hihetetlen ötletességgel, pillanatok alatt képes volt helyzeteket teremteni nemcsak önmaga, de társai számára is. Egy feltartóztathatatlan van Basten, egy ihletett formában játszó Zidane, egy csúcson lévő Beckenbauer egy személyben. (ő maga balfedezetet játszott legszívesebben). A csapat érdekén kívül más szempont nem létezett számára, mindig ott játszott, ahová állították. Elegáns, letisztult, könnyed futball volt az övé, mindig a legjobb, legegyszerűbb megoldást választotta.
Vele kapcsolatban olykor vitatták, hogy egy játékos vajon képes-e minden poszton a legmagasabb szinten játszani, de Kis Gyula szövetségi kapitánynak határozott véleménye volt a dologról.
De tud! Tud! Mindent tud! Még nem volt magyar játékos, aki így tudott volna futballozni! Nemcsak csatár, mint Schaffer vagy Schlosser, hanem ragyogó hátvéd is, jobb, mint Feldmann és ha kell fedezet is, jobb, mint Blum. Minden!
1924 - Az egyiptomi csapás
A párizsi olimpia Orth kedélyállapotára is kihatott. Az Egyiptomtól elszenvedett kínos vereség (0-3) után az addig ünnepelt játékosokat szétszedte a sajtó. Arról azonban nem írtak, hogy az MLSZ vezetősége nem engedte például, hogy az olimpiára vonattal utazó csapat jegyet váltson a hálókocsiba - Orthék a fapados III. osztályon zötykölődtek, Párizsban pedig egy harmadrangú panzióban kaptak szállást, ahol még szekrény sem volt a szobákban, és előfordult, hogy ketten aludtak egy ágyon, az étkezéseken pedig egyáltalán nem laktak jól - miközben a vezetők a legfényesebb szállodákban duhajkodtak.
Orth azonban gyorsan magára talált, még nagyobb elánnal focizott, mint előtte. Pályafutása csúcsán volt.
1925
Csak így, Tandler. Így hívják azt a véres szájú mészárost, a világtörténelem legkorcsabb emésztőgödörásó pribékjét, aki tönkretette, szó szerint agyonrúgta Orth Györgyöt.
1925 szeptemberében az MTK Bécsben az Amateure-ök csapatával játszott barátságos mérkőzést. A II. félidő 35. percéig 2-2-re állt az eredmény, Orth játékával elkápráztatta a bécsi szakembereket is. A bécsi csapat kíméletlenségéről hírhedt balhátvédje, Tandler ekkor ráfutott Orthra és szétrúgta a támaszkodó láb térdkalácsát.
Fordulásból, kapásból akartam lőni a labdát, bal lábbal, amikor Tandler nagy erővel beletalpalt a támaszkodó lábamba, a térdemnél talált el. Égő fájdalmat éreztem, a többire nem emlékszem…
Az orvosi diagnózis: szilánkos törés, deformált térd, teljes térdficam, tokszalagszakadás.
A mérkőzés félbeszakadt, az MTK játékosai a földön fekve zokogtak.
Orth György pályafutása igazából 24 éves koráig tartott.
Felépült ugyan, a válogatottba is visszatért, de már nem volt a régi. A krónikák szerint még egyszer felragyogott csillaga, az 1927-es magyar-francia mérkőzésen, amelyet vezérletével 13-1-re nyert meg a magyar csapat. Briliáns Orth - zengték a lapok. Hiába. Orth visszavonult.
Jelentkezett a Bírói Testületnél, játékvezető szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, egy tapasztalt futballista jobban vezetné a meccset, mint az a bíró, aki sohasem focizott. Elutasították. Ekkor kereste meg a Budai 33 FC, amelynek színeiben még megpróbálkozott a játékkal, de aztán 29 évesen be kellett látnia: nem megy tovább.
Érthetetlen módon Orthot sem volt klubja, sem a szövetség nem kérte fel, hogy segítse a szakmai munkát.
Én nem tréner akartam itthon lenni, hanem futballtanító… de… idehaza nincs szükség rám...
Így került Dél-Amerikába a szövetségen keresztül, Chile válogatottjával az 5. helyet szerezte meg az 1930-as világbajnokságon. Később megfordult Olaszországban is, volt a Messina, a Genoa és a Catania trénere, aztán a Boca Juniorshoz szerződtött, de dolgozott a mexikói és a perui válogatott szövetségi kapitányaként is.
Peruval csodákat művelt: 1957-ben az ő irányítása alatt győzték le először Argentínát, két évre rá, 1959-ben pedig Angliát is elverték (4-1).
Orth 1961-ben a Porto edzője lett. Hazatérését tervezte, de erre már nem került sor. 1962. január 11-én minden idők legnagyobb magyar játékosa szívrohamban elhunyt.
(a dőlt betűvel szedett idézetek Fekete Pál: Orth és társai (Budapest, 1963) c. könyvéből származnak)
Az utolsó 100 komment: