Létrejött a talán leginkább várt BL döntő, melyen elsősorban nem is a Barcelona és a Manchester United, hanem a futball két legmeghatározóbb fejlődési irányának csúcsképviselője játszik majd. All-around atléták a labdaszerelmesek ellen. A két – bizonyos szempontból roppant hasonló elődöntőt elnézve igazából nem kérdés, mi lesz a végkimenetel, de tovább után egyelőre maradunk a tegnapi meccsnél, ennél a kettős leléptetésért kiáltó, de kétségtelenül drámai véget érő elődöntőnél, melyet végül azért nyert a Barca, mert ők legalább kísérletet tettek labdarúgni.

Mindazonáltal a Barca kilátástalanul vergődött az angolok szorításában. Sőt, igazából még az sem kellett hozzá, a Barca önmagát büntette. Kötelességtudatból poroszkáltak előre, a senki által nem védett területeken is csak harminc passzal sikerült áthozni a labdát, a mérkőzés nagy részében egy olyan célért küzdöttek (valahogy jussunk el az alapvonal közelébe, és adjuk be), amivel akkor is halálra lettek volna ítélve, ha sikerül megvalósítani, és Dani Alves labdáit nem a körútról kell visszahurcolni.

A Barcelónának egy verziója van, ami aztán vagy működik, vagy nem – B tervet nem szoktak gyártani. Márpedig ez a játék az angolok ellen általában nem vezet sehova, két meccs is kevés volt hozzá, hogy egy értelmes támadást vezessenek. Nem ment ez már a Liverpool, meg a Manchester ellen sem, az Arsenalt is az a Henke Larsson döfte le helyettük, akit nemigen lehet a katalán klub szimbólumának tekinteni.

Európa négy nagy bajnoksága mostanra élesen elkülönült egymástól, más stílust, más felkészültséget és más taktikát igényelnek. A PL egyértelműen a jégkorongra hajaz. Hihetetlenül gyors a játék, óriási szerepe van a fizikumnak, aki az angol bajnokságban meghatározó szerepet tud betölteni, az egész biztosan kiváló atléta is egyben. Sok ütközés, középpályás játék a lehető legkevesebb, rohanni, rohanni, rohanni. Az angol jégkorongfoci remek kiegészítő sportja a 110m gátfutás, egyedül így van sansz a derékmagasságban elzúgó bekkek ellen. A Bundesliga gyakorlatilag ugyanez, de minden mozdulat lassabb, szélesebb, a csapatok leginkább a két kapu előterében brusztolják, masszírozzák egymást, ebből a szempontból inkább vízilabda, mintsem jégkorong.

Az olasz foci a párbajtőrvívással kombinált geek-rugby. A végletekig beiskolázott elemek, finom, klasszikus mozdulatok, egymással szemben megmerevedett harcálláspontok. Egy sasszé előre, kettő hátra. Aki esetleg rögtön kettőt mozdul előre, az számítson rá, hogy menetrendszerűen felrúgják. Nem durván, de nagy magabiztossággal. Labdás ember elől, többiek szigorúan mögötte, legjobb passz a visszapassz, szisztematikusan keressük az ellenfél gyenge pontját. 

Ezzel vissza is érkeztünk művészlelkű spanyoljainkhoz. Ez itt az RSG hazája, zsonglőrködés a labdával. Spicc, eltartott kisujj, harmónia és kecsesség, habkönnyű ecsetkezelés. Ebből lesz az, hogy a barbár Chelsea beveszi magát a tizenhatosra, aztán előbb csak szánakozó mosollyal, később törvénytelen röhögéssel nézi, hogy ezek a kedves legénykék mit össze nem variálnak a labdával. Megjáratják, átlépik, kipolírozzák, fennkölt szonettet intéznek hozzá, csak egy dolgot nem akarnak - berúgni a kapuba.  Mintha szégyen lenne. A Chelsea-nek meg sem kellett izzadnia különösebben. Jönnek a spanyolok, járatják, kiviszik a szélre, aztán berúgják a kapu mögé, esetleg a Terry-Alex páros atomfejessel tisztáz a mezőnybe, miközben a madárcsontú Eto’o riadt tekintettel figyel a háttérben.

Merre járt, mivel múlatta az időt eközben Messi? Nagyjából ott és azzal, amivel a tavalyi elődöntő alkalmával is, száznyolcvan perc játékából egyetlen apró mozdulatot nem tudunk felidézni vele kapcsolatban.

Beszélhetünk itt a játék szépségéről, ugyanakkor ez nem más, mint taktikai képzetlenség, de minimum taktikai fegyelmezetlenség, netán edzői baki. Ez az álmosítóan lassú, átlövések és váratlan megoldások nélküli játék – ami még csak arra sem volt elég, hogy szabadrúgásokat harcoljanak, provokáljanak ki húsz-harminc méterre a kaputól – csak ordenáré malaccal és egy még ordenárébb bíróval megfejelve vezethetett eredményre. A legidegesítőbb mégis az volt, hogy mindezt mennyire lélektelenül bírta előadni a Barca, Puyol és Henry borzasztóan hiányzott a csapatból. Se cirkusz, se durva belemenés, se bíztató pacsik, nulla önbizalom, a felelősség és a labda tologatása, egy jelet nem lehetett felfedezni, hogy a Barca mindenáron meg akarja nyerni azt a meccset.

Gyorsan tegyük hozzá, ez a Chelsea-ről is elmondható. Drogba egészen gyomorforgató szánalomhadjárata megmagyarázhatatlan, egy BL elődöntőben ilyen arcpirító játékkal előállni tíz tarcsi meccset ér, még inkább egy fél éves kölcsönszezont a mongol másodosztályban.

Hiddink sem tanult sokat az EB-ből. Kétszer is nekifutott a jajj-csak-ki-ne-kapjunk-a spanyoloktól forgatókönyvnek, két sima verés lett belőle. Erre most mit csinál? Emberelőnyben lehozza a centerét, az addig láthatatlan emberként settenkedő Anelkát tolja a helyére, és pályára küldi Bellettit, a csapat pedig továbbra is rendületlenül őrjáratozik a saját tizenhatosán.  Ugyan mi félelmetest látott a Barca játékában? Egy harapós, goromba Chelsea ennek a meccsnek a végén játszi könnyedséggel roppantotta volna össze a nála három súlycsoporttal könnyebb spanyolokat, akik már így is gyors lefolyású pánikrohamot kaptak minden egyes szögletnél, beadásnál. 

A Chelsea saját kardjába dőlt. Nem a csapatszellem, nem is az isteninek vélt Hiddink felbukkanása, sokkal inkább Essien visszatérésének köszönhető, hogy idáig eljutott a csapat, a Juve után a Barce ellen is ő lehetett volna a nyerőember – már ha a többiek is így gondolják, de ők nem tették.

Leginkább a kettős leléptetés lett volna a helyes bírói döntés, de abból az egész este folyamán nem sokat láttunk, a derék norvég partra vetett bálnaként vergődött a futballpályán, még véletlenül sem sikerült jó ítéleteket hoznia. Annyi pozitívum kijöhet az esetből, hogy nagyot taszított a videóbíróért kiáltozó tábor szekerén. Minimum egy tizenegyest kérhet számon a Chelsea (Pique kezezése), Abidal kiállítása kacagtató tévedés volt, határozatlanul, minden fajta tekintély nélkül vezette (el?) a meccset.

Az est legnagyobb nyertese minden bizonnyal a Manchester United. A védőkordont ugyanígy – ha nem jobban – fel tudják húzni, de lesz erejük az ostorszerű ellencsapásokra is, a Barcelona pedig csak tudása és szíve legjavát nyújtva lehet ellenfele a címvédésre készülő angoloknak, akik minden más esetben ledózerolják őket a pályáról.