No, akkor ez lefőtt, és mellé a kiesés elleni küzdelem sem ígér olyan izgalmakat, mint tavaly, marad tehát a BL-helyekért folyó gyépésharc, meg a kupa, mert az Inter lassan barcelonányi távolságra szakította magáról a potenciálisan veszélyes csapatokat. (A potenciál fosztóképző nélkül nehezen egyeztethető össze velük, úgy látjuk.) A Juventus most egy egyáltalán nem szégyenletes döntetlennel segítette ki milánói pajtásait, ez az eredmény egyébként is erősen dominánsnak volt mondható a 24. fordulóban. A Genoa-Fiorentina volt a hét meccse, leszámítva, hogy az óriási csatát hozó meccs után egy bekólázott hazai szurkoló kivasaltatta magát a Fiorentina buszával. A poszt azért késett, mert azon durcáskodtunk, hogy tavaly is ilyentájt írtuk le először: eldőlt a Serie A.

Az milyen szép volt már, hogy az Inter szurkolói transzparensen üzentek Maldininek, és nem azt, hogy nőjön köröm a pöcsére. Cserébe valóban a vén csont volt az egyetlen a vendégvédők közül, aki nem alázta meg legalább háromszor a mezt, amiben pályára lépett, és ezzel el is mondtuk, mit gondolunk a derbiről. Ezzel a védelemmel a Milan sehova nem juthat, igazából az a meglepetés, hogy csak kettőt lőtt (egyet ütött) az Inter, bár ez is csak annak meglepetés, aki lélekben nem volt felkészülve arra, hogy Mourinho a Milan szépítése után előbb leköpi, majd beletörli a csukáját a labdarúgás nevű játékba. De ez mindegy, a lényeg a győzelem (igen, Téged is vár a fővárosi nagycirkusz), az pedig meglett, úgyhogy a portugálnak van igaza mindenkivel szemben. Megvilágosodtunk viszont egy másik fontos kérdést illetően, Ronaldinhónak igenis helye van a Milanban, mert simán belefér, hogy semmit nem csinál, ha van két olyan passza, amiből gólt szerez a Milan. A többi nem az ő dolga. Az a passz, amivel kettes alára mentette Jankulovski teljesítményét, egy művész mesterműve volt, mi pedig magatehetetlenül olvadtunk bele a kanapéba a látványtól. Ekkor történt, hogy felismertük a fenti igazságot, mert mi már a szünetben levettük volna a brazilt. A meccs hősei egyébként két Inter-védő volt, Samuel El Muro volt, Cambiassóból pedig mindig a pályának azon a pontján nőtt ki egy, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá, ez pedig már elégnek is bizonyult. Még úgy is, hogy a Milan önmagához képest egyáltalán nem játszott rosszul. Ez zárszónak egyébként tökéletes: egy 50 százalék környékén pöfögő Inter simán leverte a 80-ra pörgetett Milant, melyben még élete gólját is bevágta Inzaghi – természetesen lesről. (Inter-Milan 2-1)

Ez a Juventus már az a Juventus volt, amelyikért az ember előredől a széken, és nem érez percenként komoly késztetést, hogy inkább krokodilokat nézzen, ahogy a gázlón átkelő gnúkat tizedelik. Játék volt, élet volt, támadások voltak – és persze jó sok szerencsétlenkedés, meg egy meccs (Catania) alatt kifogyó máktartalék. De emberek voltak a pályán, akik győzni akartak, és ezért sokat futottak, szép megoldásokra vállalkoztak, ami idén nem volt eddig nagyon jellemző a csapatra, pedig látszik, hogy benne van, csak megfelelő összeállításban kell őket pályára küldeni. A második félidőben annyi támadó volt a pályán, amennyi 2009-ben eddig összesen, így nagyon könnyedén bocsájtjuk meg, hogy csak egy pont jött össze, ráadásul ha Nedved helyén mondjuk Cassano játszik… akkor nem az egyre kevésbé szimpatikus Pazzónak osztja azt az atomfizikusnyi futballagyról tanúskodó passzt, hanem Del Pierónak (ha nem vesznek össze a szemétdomb birtoklásán egy fél félidő alatt). Ha a Juventus így veszítene pontokat minden fordulóban, meg sem nyikkannánk, csak egyre vadabbul átkoznánk a sorsot, mert ezt a meccset például 3-4 góllal meg kellett volna nyerniük a torinóiaknak. Sebaj, van ez így, aki rászolgál, annak egy idő után megfordul a szerencséje is. Egy gondolat a kisgyerekről: nem Messi, nem is Alex, de még csak nem is Camoranesi, viszont egy ilyen kelleni fog a csapatba még a fentiek mellett is. (Juventus-Sampdoria 1-1)

Az Atalanta a kishalakat visszadobálja, a bergamóiak idén a cethalászatra specializálódtak, Ahab kapitány szerepében Donival úgy megruházták a Romát, ahogy tavaly a kevés híján jobblétre szenderült Catania. Az Atalantát nem fenyegeti kiesés, sőt, közelebb vannak az UEFA-kupás helyekhez, mint a posványos hátsó fertályhoz, ennek okát pedig fájdalmasan vésték a vendégek fejébe: ilyen tragikus védekezést a bergamóiak ordas nagy taslikkal jutalmaznak. Mottát jó játékosnak gondoljuk, de ettől még az ő oldaláról kapták mindhárom gólt, de az egész római hátsó alakzat csak ténfergett a virgonc hazai támadók mellett, akik úgy kerülgették őket, mint a bójákat. Perrotta kiállítása nem volt jogos, Spalletti pedig egyszerűen nem bízik Baptistában, amit igen, azért írtunk le, hogy az igazunkat bizonygassuk. (Atalanta-Roma 3-0)
Genovában fogalmunk sincs, miért a rendőrökre, meg a bírókra voltak dühösek, mikor szegény Rubinhóra kellett volna. Azért nem gyakori, hogy egy csapat 3-0-ról fél óra alatt kiengedje a győzelmet, valahol megértjük, hogy ez ilyesfajta gerjedelmet váltott ki a szurkolókból. Semleges nézőként egyébként óriási meccs volt, amihez az is kellett, hogy 70 percet emberhátrányban játsszanak le a hazaiak, ez pedig – a Lazio elleni érdemtelen győzelemhez hasonlóan – egy megmentett pontot hozott a Viola konyhájára. Ad a gép a liláknak, Gilardino után Mutu is villant, ennek eredménye pedig a negyedik hely - három pontra a gyűlölt Juventustól. (Genoa-Fiorentina 3-3)
A Cagliari pont ezzel a két góllal jobb csapat a Leccénél. Az elsőre érdemes rákeresni, ez az a fajta lövés, amire Tanult Kollégám a Zu! hangutánzót használja. A Lecce emberül harcolt most (is), Tiribocchi egy lesgólt be is gyötört, de a vereség ellenére biztató lehet számukra, hogy a bennmaradáshoz szükséges pontokat nem Szardínián kell összeszedniük, amit csináltak, az pedig a közvetlen vetélytársak ellen pont elég is lesz. (Cagliari-Lecce 2-0)

A Napolival tényleg baj van. A Bologna nem csinált semmi különöset, még kevesebb meglepőt, mégis elvitt egy pontot, ez pedig már a második hazai döntetlenje verhető ellenféllel szemben a délieknek. Nem ott van a helye a Napolinak, ahol áll, de nem is véletlenül csúsztak idáig. Az idény hosszú, benne vannak az ilyenek, de úgy véljük, hamarosan magukhoz térnek, és tavaszig visszakapaszkodnak az élmezőnybe. A Bologna meg addig rázogatja a pofonfát ezekkel az 1-1-ekkel, míg egy éret darab agyon nem csapja őket. (Napoli-Bologna 1-1)
A Laziónál fennálló állapotokat jól mutatja, hogy Siviglia egyenlítő gólja után úgy kifütyülték az önfeledten ünneplő középhátvédet, hogy csak na. Mondjuk a Torino elleni hazai pontmentésen nincs is sok ünnepelnivaló, pedig a Napolihoz hasonlóan a Lazióban is sokkal többet láttunk a szezon elején. Zarate sebessége nélkül elég egysíkúnak tűnnek a római támadások, viszont legalább Kolarov pofánlőtte Saccanit, aminek lehetett egy kicsit örülni. Egyéb örömforrásként a Roma szégyenletes veresége kínálja magát a város mászókakék felében. (Lazio-Torino 1-1)

A forduló döntetlenjei közül talán a legkevésbé meglepő a Reggina hazai döntetlenje a Palermo ellen. A déliek derbijén két ellentétes félidő után nem történt semmi, a szünet után a hazaiak többet tettek a győzelemért, de amíg ezt nem tudják állandósítani, maradnak ott, ahol most vannak. Meg a Palermo is, de nekik ez jóval kevésbé lesz fájdalmas. (Reggina-Palermo 0-0)
Nem fizetett sokat a zebraderbi döntetlenje sem, a Siena és az Udinese tízből nyolcszor ezt az 1-1-et tudná kipréselni magából jelenlegi helyzetében. Igazából a két csapat szezonja a legjobb úton halad afelé, hogy unalomba fulladjon, egyiküknek sem lesz nagyon miért küzdenie tavasszal. (Siena-Udinese 1-1)
Az ilyentől megdobban a titokban legyek szárnyát kitépkedő szívünk: a Cataniától kiebrudalt csatár a 92. percben egyenlítő gólt szerez volt csapata ellen. A Chievóban Makinwa mindent kihagyott, és sajnos újra el kell mondanunk, hogy a kiesőjelöltek között az fog dönteni, hogy kinek van olyan csatára, aki belődözi a helyzeteit az ilyen meccseken. (Chievo-Catania 1-1)