Az első tavaszi forduló már régen nem azt jelenti, amit régen. 2009-ben nem beszélhetünk téli felkészülésről, a csapatok nem  újra belevágnak a küzdelmekbe, hanem "csak" folytatják, amit pár napja abbahagytak. Ha jobban is koncentrálnak, az mindössze azért van, mert először találkoznak olyan ellenféllel, amellyel szemben a folyó versenysorozatból származó törlesztenivalójuk lehet. Az első fordulóban megesett az a szégyen, hogy a Real Madrid és a Barcelona is vereséget szenvedett. Azóta változtattunk a sorrenden és immáron azt mondjuk, hogy a Barcelona és  Real Madrid is visszavágott. A bosszú azonban édesebb lehet a katalánok számára, hiszen ők csak egyszer kaptak ki, így húsz forduló után elmondhatják, hogy minden csapat ellen szereztek pontot. Madridban kicsit más a helyzet, hiszen arrafelé a nagy visszatérés előkészítése folyik, amelynek részeként nagy neveket hallhatunk mindenhonnan. Mielőtt azonban a Barcelona szurkolói ijedtükben disznófejek levágásához folyamodnának, jelenlegi négy csapatkapitányukból egyik sem tűnik megfelelőnek a futball gyilkosának kampányához. Florentino Perez ismét kész, hogy munkába álljon és gépfegyverrel írasson alá szerződéseket klubokkal, valamint játékosokkal. Ami megbocsátható, amikor holland és francia élcsapatokról, vagy angol és spanyol középcsapatokról van szó, de szentségtörés, ha valaki a Juventus, a Barcelona, a Manchester, az Inter vagy a Liverpool legjobbjaira vet szemet. Elsősorban a fociról kellene szólnunk, de a Barcelonán túl nagyon nehéz igazi sportértéket találni a Ligában.

Minden mérkőzésükre úgy készülnek a srácok, mintha éppen valamelyik sorozat döntőjében lépnének pályára. Némi fenntartással  el is hihetjük, hogy a Barcelona játékosai kellő komolysággal látnak az éppen aktuális feladatuk elvégzéséhez. Azon túl, hogy nyilvánvalóan vannak kivételek, amikor a túlélést az eredmény elé helyezi Guardiola. Persze ez nem feltétlenül rossz, mert különben honnan lenne sikerélménye a bázeli bankároknak vagy a donyecki bányászoknak. A Numancia elleni találkozó annyiban eltért az eddigiektől, hogy a visszavágóra még a félholt focisták is játékra jelentkeztek, hiszen az egyetlen bajnoki vereségért felelős csapatot illik alaposan móresre tanítani. Sikerült is. Sőt akkor is sikerült volna, ha az ellenfél összes kapu felé tartó lövése eredményesnek bizonyul, mert ezen a mérkőzésen - illetve az idei bajnokságban - nem lehetett mit tenni a katalánok ellen. Tizenhetedik győzelmük és kiemelkedő teljesítményük jelzi, hogy megkérdőjelezhetetlenül a szemétdomb uraivá váltak. Pedig egy jóval nemesebb uradalmat érdemelnének. (Barcelona – Numancia 4-1) Mielőtt bárki is lekicsinylőnek érezné a spanyol bajnokság szemétdombhoz történő hasonlítgatását, felhívnánk a figyelmet a Sevilla megkérdőjelezhetetlen a dobogós helyezésére.  Egyáltalán nem vet jó fényt a riválisokra, hogy az UEFA kupa H csoportjában nem sikerült megcsípni  bűvös harmadik helyet, bár nem rossz csapat a Sevilla. Például képesek hazai pályán, hat csatárral kevés gólt kapni egy emberhátrányban játszó csapattól. Más erény most hirtelen nem jut eszünkbe. Lehet, hogy azért, mert Kanouté és Luis Fabiano is csalódást keltően impotensnek bizonyul mostanában. Vagy azért, mert a mostani középpályásokra pillantva szemünkbe könnyet csalogatóan hiányzik - az egyébként sótlan - Poulsen játékában rejlő kreatívizmus. Az európai porondon hasonlóan sikertelen Racing győzelme sok mindenre rávilágított. Egyrészt a kiesésük több szempontból is szerencsétlenebbre sikerült. Ki gondolta, hogy a PSG vesz lő két gólt a hajrában? Másrészt Munitisék csoportja nem kizárólag az előzetes várakozások alapján tűnt erősebbnek. Persze ezen okokból még nem kellett volna feltétlenül feltörölniük a padlót a Sevillával, de mi mást tehetnének, ha Zigic minél előbb feledtetni szeretné az elvesztegetett másfél évét. (Sevilla – Racing 0-2) A szerb szárnyalását látva már bánhatják a kölcsönadást Valenciában, bár egyáltalán nem biztos, hogy a Racing régi-új üdvöskéje megfelelően tudta volna pótolni David Villát. Ha véletlenül mégis, akkor sem biztos, hogy garantált a győzelem, hiszen egy Maduroval és del Hornoval terhelt védősort már láthattunk idén hamisan muzsikálni, de akkor még rá lehetett fogni a Barcelonára és az ellenállhatatlan zsenialitásra a szégyenteljes eredményt.  De most a Mallorcáról van szó. Meg Juradoról, aki még a híresen komolytalan Real Madrid Castillába sem fért be. Erre most lő kettőt. Hogy a macska rúgja meg! Pedig a Mallorcát manapság csak az nem veri meg, aki nem jár arra. Persze mielőtt bárki is késbe dőlne, azért a Bajnokok Ligájában való indulástól valószínűleg ez sem menti meg a Morienteséket. (Mallorca – Valencia 3-1)

Pedig a Villarreal és az Atlético csak arra lennének hivatottak, hogy felülmúlják tavalyi önmagukat és teljesítményüket, ismét megelőzzék a Sevillát és a Valenciát, valamint ne hozzanak szégyent a szurkolókra egy megalázó mértékű Bajnokok Ligája kieséssel. Na most ez utóbbi még megvalósulhat, de a tavalyi eredmények felülmúlása csak erősen kétséges jelzőkkel illethető. Pedig ezek a csapatok erősítettek a legjobban a nyáron, aztán valamiért vért izzadva se tudnak behúzni két mérkőzést zsinórban. Még ezt is megértenénk, ha minden második bajnokin a Barcelonával játszanának, de a gondok láthatóan már az Osasuna csapata ellen is jelentkeznek. Vagy éppen a Málaga ellenében. A visszaesés már önmagában is ciki lenne, de úgy különösen az, hogy a nyáron látványosan megerősített csapatrészek múlják alul magukat. Érkezhetett Llorente, Ibagaza, meg Altidore, a Villerreal nagyjából annyi gólt szerez, mint a magyar válogatott a rosszabb napjain. Az egészben az a legszebb, hogy ettől még nincs messze a mágikus negyedik hely, de egy felkiáltójeles szabadkozás kijárna mindenkinek, aki nekik szurkol, vagy néhanapján rájuk fogad. (Villarreal – Osasuna 1-1) Valamivel kedvezőbb  a helyzet a fővárosban, hiszen az Atlético csatárteljesítményben csak a legnagyobbakkal említhető egy lapon. Ezen igazából nincs is mit javítani. De az eredményhez már illene vásárolniuk egy igazi belsővédőt. Mondjuk a meglévő nyolc szélsővédő mellé. Ennek még rossz vége is lehet, mert Perea amúgy sem értelmet sugárzó tekintete is egyre bizonytalanabb. Együtt is érzünk vele, mert a rengeteg erősfeszítés és kidobott pénz ellenére továbbra is három rendszertelenül szaladgáló társ mellett kellene helytállnia a kolumbiainak. Néha sikerül is szegénynek, de legtöbbször mintha a koka-ültevények körül forognának gondolatai. Jelenleg papíron gólkülönbséggel, a gyakorlatban egymás elleni eredménnyel előzik meg a Málagát. Az őszi 4-0 óta vagy az Atlético pukkadt ki, vagy a vendégek kapták össze magukat. Vagy inkább is-is. (Málaga – Atlético 1-1) A Real Madrid esetében ez nem kérdés, hiszen már a spanyol fociban nem túl járatosak is tudják, hogy jön vissza Florentino Perez. Ráadásul a nosztalgia jegyében Lassana Diarra is egyre jobban hasonlít Makelelére. Persze utóbbit nem szabad továbbgondolni, mert még öntudatlanul is felmerülne az emberben, hogy akkor most Gago lenne Zidane. Vagy mi a csöcs? Pedig az ilyen hasonlítgatásoknak nincs sok értelme. Változott a futball, mint játék. Változott a futball, mint üzlet. Manapság már nem Florentino Perez az egyetlen, aki Európa topklubjait kényszerítené aktuális sztárjátékosaik eladására. Akkoriban volt edzője, védelme, csatársora és jövője a csapatnak. Még akkor is, ha hatalmas kudarcok (Bayern elleni védhetetlen vereségek, bajnoki ötödik hely) és vérveszteségek (Seedorf elküldése), na meg némi szerencse (del Bosque edzői kinevezése) árán.  Most - bár szinte biztos a második hely - nem igazán lesz elegendő egy, de még két-három játékos igazolása sem. Többeknek távozniuk kell majd, s bizonytalan, hogy miként hat a honfitársakra egy holland vagy argentin játékos dicstelen búcsúja. Jelenleg nem úgy tűnik, mintha a Kánaán elérhető közelségben lenne. Egyelőre ezzel nem nagyon kell foglalkozni, hiszen az idény hátralevő részében  a hétköznapok harcaiban kell bizonyítaniuk a jelenlegi keret egészséges játékosainak. A Deportivo ellen például megízlelhették a bosszú édes mivoltát. Az eredménnyel mindenki elégedett lehet, hiszen a címvédő megkapta a három pontot, míg a vendégek végre nem megalázó módon szenvedtek vereséget. Bebizonyítva, hogy a sevillai sorozás és a barcelonai leütés után, egy mérkőzés a Bernabeuban akár még kellemes is lehet. Egyébként Sneijder is pályára lépett. Csak azért kell ezt leírnunk, mert Valeron meg játszott. (Real Madrid – Deportivo 1-0)

Nem is lehet annál megalázóbb érzés, mint amikor a Recreativo megelőz minket. A huelvai csapat hat győzelmet aratott idén. Ezt a teljesítményt akár meg is süvegelhetnénk, ha ennek harmadát nem éppen a leggyengébb andalúz rivális ellen érték volna el. Ezzel meg is előzték a sevillai zöld-fehéreket, számunkra meg nem marad más, mint megkövetni Camunast és társait, hiszen következetesen a véletlen számlájára írtuk az első fordulóban kiharcolt győzelmüket. Erre egy az egyben megismételték. Ez pedig nem lehet véletlen. Vagyis a Betis nagyon gyenge. (Recreativo – Betis 1-0) Az Espanyol is, csak a katalánok néha profitálnak az edzőváltás kiváltotta eufóriából. Talán ezért is cserélnek ötmeccsenként mestert, de persze akárhogyan számoljuk, önmagában ez még kevés. Néha nyerni is kellene, mert a Valladolidból, vagy a Bernabeauból elrabolt pontocskáktól övezve csak lefelé visz az út. (Valladolid – Espanyol 1-1) Ha csak fővárosi ellenfelei lennének, valószínűleg a Sporting is visszakéredzkedne a másodosztály mezőnyébe. A Real Madrid hetese és az Atlético ötöse után a Getafe is megrúgta a maga ötösét az újoncnak. Nagyon kellett a három pont, mert jelenleg egy győzelem vagy vereség öt helyet jelenthet a tabellán. Annak is az egyik legkellemetlenebb részén. (Getafe – Sporting 5-1) Nagyjából egy hét kellett, hogy felülvizsgáljuk az Athletic nagyszerűségéről szól véleményünket. Tátott szájjal figyeljük, hogy mitől olyan jók a baszkok, erre galád módon odapiszkítanak a pályára. Pedig nagyjából két tényezőn múlik. Sokkal kifizetődőbb, ha Llorente és Javi Martinez játszik, míg Etxeberria nem. Még akkor sem, ha jövőre mindezt ingyen tenné. (Almería - Athletic 2-1)