Az utolsó őszi fordulóig kellett várnia a kárörvendők mezőnyének, hogy kifektetve lássa az Intert (a Milan csak megverte őket), mégis csak egy pontot tudott hozni Mourinhóékon a bolyhos nyuszitappancsban Rómába utazó Juventus. A Milan gyengén játszva, Pato és Abbiati közreműködésével szerzett egy megérdemelt pont helyett további két érdemtelent, a Napoli a (z ex-)tökutolsó Chievótól kapott ki, a Genoa leccei győzelmével meg is előzte Lavezziéket. Baptista ollózása és Zampa szívrohama a mikrofon mögött még nem gerjeszt minket komoly következtetések levonására, azt már azonban egyre biztosabban érezzük, hogy nem lesz a kedvenc csapatunk a Bologna - Di Vaio 14. gólja ide, idegenbeli siker oda. Féltávnál vagyunk, és ha nem csal az orrunk, komoly befutó lesz idén is, csak inkább három szereplővel.

Ha valaki a vasárnapi Interben próbálta beazonosítani az elmúlt három szezon bajnokát (egyeduralkodó, állandó éllovas, verhetetlen izé), annak nehezebb dolga volt, mint szegény Cordobának, aki Bergamóban ólommadár-üzemmódba kapcsolt. Az Atalanta, a vagdalkozó kiscsapatok zászlóvivője, az egyemberes csapatok mintapéldánya megcselekedte azt, amire jobbára esélye sem volt senki másnak a Serie A-ban: kifektette az Intert. Az eddigi egyetlen vereség (jóhogy rohadtul fájt a Milan ellen azért) során sem, meg évek óta szinte egyáltalán nem fordult elő, hogy az Inter ennyire esélytelen legyen valaki ellen, a hőstett végrehajtójáról pedig hiába tudott, hogy hazai pályán felfújja az arcát, erre akkor sem számított senki. Mourinho sem, a második félidőre pedig ezúttal teljesen hiába vezényelte harcba az összes látótávolságon belül helyezkedő támadóját, most ez még egy pontot sem hozott a konyhára – sőt, az Atalanta vághatott volna még kettőt. Lassan kijelenthetjük, a dagadó vitorlával hasító Nerazzuri megmihálylott (a kifejezésért köszönet Yetinek), hiszen a Cagliari után az Atalanta (egyik sem élcsapat) is lefocizta őket, közben pedig volt egy kupameccs is, ahol a Genoa (igenis élcsapat!) Milánóban bosszantotta hosszabbításig az Intert. Persze, az is lehet, hogy csak a szokásos évkezdetet látjuk, hiszen az év végi átállás tavaly sem ment zökkenőmentesen Milánóban, igaz, akkor legalább reménytelen játékkal is megvertek mindenkit, aki eléjük került. Ha ez a tulajdonság kikopik az Interből, Mourinho kezdhet aggódni, mert játékban eddig sem villogtak – csak nyertek. Márpedig a bajnokságra kell koncentrálni, mert a BL-nek csúnya vége lesz. (Atalanta-Inter 3-1)

A futball nem halt meg. Milánó másik felében sem, pedig ott azt hitték, meg fog. Azóta kiderült, Kaká valószínűleg marad, azt pedig soha nem tudjuk meg, mennyire volt komoly a thread bármely része. Ha pedig a Milan játékával foglalkozunk a fülünk mellett fütyülve elzúgó pénzeszsákok és világsztárok között elhajolgatva, akkor egy másik brazilt kell kiemelnünk. Pato az utóbbi hetekben egészen zseniális játékot mutat, a Fiorentina ellen ő, egyedül ő, és csakis ő jelentette a különbséget a döntetlen és a győzelem között (a vereség és a döntetlen közötti különbséget pedig Abbiati). A csatárral igazságtalanok voltunk, vagy talán inkább kicsit türelmetlenek. Azt vártuk, megmutatja egyből, miért várták annyira a tavaly teljesen fogalmatlan csapatnál, aztán amikor láttuk játszani, úgy gondoltuk, nem lesz jó. Egy az öltözőfolyosóról is kapura törő csatár rohadt hasznos dolog (a padon ül egy ilyen), főleg akkor, ha az összjátékban is használható, vagy iszonyatosan sok gólt lő, sőt, még helyzet sem kell neki hozzá. Azt láttuk, hogy kapura tör, és azt is, hogy az összjátékban hasznavehetetlen, mivel azonban a kapu előtt sem volt meggyőző, kimondtuk az ítéletet. Tévedtünk, Pato egyszerűen jó csatár – Milan-léptékkel mérve is. Hogy szükség van rá, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Milan egyelőre gyenge – mindenféle léptékkel mérve. (Milan-Fiorentina 1-0)

A Juventus a startpisztoly eldördülésére mind a 22 lábával elkezdte gyalázni a játékot Rómában. A komoly gyakorlat ebben már profikká tette a játékosokat, nem is történt semmi váratlan, egészen addig, míg az önbeteljesítő jóslat közhelye ismét igaznak nem bizonyult. Történt, hogy Tanult Kollégám egy könnyű Manninger-védés után így szólt: „Megkaphatná már azt a menetrendszerű potyát, amit úgyis meg fog, csak nem mindegy, hogy a Lazio ellen, vagy kiejt vele minket a BL-ből”. Egyelőre nem tudjuk, mit tervez a Chelsea ellen Manninger, de hogy többeknek segített nagyot a Lazio vezetését eredményező lepkével, az biztos. Először is a csapatának, amely a bekapott gól után elkezdett játszani (túlzásba nem vitte, de legalább csinált valamit), és öt perc múlva jött is az egyenlítés, amivel pedig a meccsnek tett jót, mert előtte a hazaiak szárnyaszegett próbálkozásin kívül semmi nem történt a pályán. Aztán jót tett Ranierivel is, aki így rossz szájíz nélkül vághatja ki a kezdőből a Buffont kiválóan helyettesítő osztrákot. A torinóiak a második félidőben jobban játszottak, mint a Lazio, ott volt a lehetőség, hogy valami igazán szépet villantsanak, de Ranieri és a beharangozóban említett bátor húzás változatlanul csak úgy szerepelnek egy mondatban, hogy nincs köztük alany-állítmány viszony. Mi gondoljuk rosszul, vagy valóban szart sem ér az egy pont, mióta a győzelemért hármat adnak? Az őszt három ponttal lemaradva második helyen záró Juventust eredményeiért egyetlen percig sem érheti kritika, de az a két csillag a címer fölött kötelez is, nem kerülhet gyáva csapat mezére. Leegyszerűsítve: akit meg lehet verni, azt meg kell verni, mert a döntetlen közelebb van a vereséghez, mint a győzelemhez. Sérültek, tartalékos védelem, bla-bla. (Lazio-Juventus 1-1)

Baptista azért más, mint Pato, vele kapcsolatban még nagyon messze vagyunk attól, hogy visszavonjuk véleményünket, bár a Roma valóban az a csapat, ahol meg tudja közelíteni sevillai teljesítményét. Egyelőre ettől még messze van, de most már pontokat szerez csapatának a góljaival, ami egy Totti és Vucsinics nélkül felálló csapatnak még a teljesen reménytelen Torino otthonában is szép megfejtés. A Roma – mely egyébként mindössze öt pontra van az utolsó BL-helytől – annyiban biztosan bele fog tudni szólni a bajnoki címért folyó versenybe, hogy tavasszal megfingat mindenkit emberül. (Torino-Roma 0-1)
Ráéreztünk a veronai meglepire, de még annál is nagyobbat csattant a lángos, mint vártuk, a Chievo ugyanis két kiállítást és ugyanennyi meg nem adott gólt hozó meccsen megverte a Napolit. A vendégek az első félidőben sehol nem voltak, a Chievo háromszor is átgyötörte a labdát a gólvonalon, mire egy góljukat megadták (pedig az első minimum vitás volt), mégis izgalmas lett a vége, pedig a Napoli mindent megtett, hogy ne legyen az. Hamsik kireklamált magának egy pirosat, Denis pedig a lecserélése utáni jaguárhisztivel bontotta tovább az éledező csapat morálját, de Lavezzi az első gólja után a második hasonló akciónál csak a kapufát találta el. (Chievo-Napoli 2-1)

Izgalmas kis meccs lehetett a Bologna szicíliai vendégjátéka, ahol a vendégek óriási meglepetésre legyőzték a Cataniát. A teljes vértezetben rohamozó hazaiaknak csak Antonioli tudott ellenállni, a kapus tartotta meccsben a csapatát, de a 37. percben Izco a középpályán széttaposta ellenfele bokáját, nem sokkal később Ayroldi sporttárs a játékosa után küldte Zengát is, a Bologna pedig két támadásból két gólt szerezve (Di Vaio már 14-gyel vezet) eldöntötte a meccset. Illetve nem, Mascara döntötte el, amikor kihagyta a hazaiak büntetőjét, ami pont elég lett volna egy ponthoz, mert a lefújás előtt Paolucci óriási gólt ragasztott a hosszúba. (Catania-Bologna 1-2)

Az őszi szezon utolsó fordulójáig eljutottunk arra a pontra, ahol már nem is meglepetés, hogy az egykori listavezető Udinesét simán legyalulja az egykori tökutolsó Cagliari. Egy szerencsés és egy szép góllal vezetett az Isolani, a vendégeknél Pepe volt aktív, aki egyszer a kapufát döngette meg, kétszer pedig Marchetti védett szépen, így még a becsületgól sem jött össze az udineieknek. Helyet is cserélt a két csapat. (Cagliari-Udinese 2-0)
Nem sikerült Pazzini bemutatkozása a Sampdoriában, pedig a kiváló csatárnak tényleg mennie kellet Firenzéből, a Doriának pedig tényleg csatár kellett. A Palermo genovai győzelme azért mindenképpen meglepetés, a vendégek semmivel nem mutatnak többet, mint tavaly, mégis a középmezőny élén állnak. Az összefoglaló alapján pontosan ugyanaz maradt Pazzóval is a Sampdoria baja: a helyzetek megvannak, csak nem lesz gól belőlük. Jellemző, hogy Pazzini négy méterről a léc alá küldött fejesét is ki tudta szedni Amelia. (Sampdoria-Palermo 0-2)

A Genoa tényleg ennyire jó, a Lecce pedig tényleg nem jó annyira, mint az sejthető volt a Fiorentina idegenbeli legyőzése után. A hazaiaknál Rubinhónak elég volt egyszer kitalálnia, merre viszi a labdát ziccerben Tiribocchi, több dolga nem nagyon akadt, a Grifoni pedig Jankovics csodaszép, és Sculli csodaszabálytalan (les volt előtte) góljával simán nyert, és már 4. a tabellán. (Lecce-Genoa 0-2)
Szerintünk kezd mindegy lenni, kit ültetnek a Reggina kispadjára, Pillon első idegenbeli meccsén az első blikkre verhetőnek (de legalábbis megfoghatónak) tűnő Siena is megrakta a calabriaiakat, akik így az utolsó helyre szálltak alá a Chievo bravúrja miatt.(Siena-Reggina 1-0)