Dillinger, aki nem más, mint az első kommentelő, aki döntetlent tudott kiharcolni Pötével szemben, most ismét elsőként hallotta meg a hívó szót, és Barcelonában megtapasztalt személyes élményeit pixelbe ontva szerzett nekünk nagyon kellemes perceket. Hajlunk rá, hogy ezt megosszuk kedves mindnyájukkal, hajtás után következzenek Gergő meglátásai a Camp Nou hangulatáról, a lépcsőn előtte hömpölygő katalán seggekről, és arról, hogy miért más a mostani Barca, mint a három évvel ezelőtti - mindezt Esteve helyéről megtekintve. Hogy ki az az Estebán? Kiderül rögvest.

Mi az isten van ezzel a Barcelonával? Most akkor ez egy túlértékelt, a jelenlegi, meggyőzőnek tűnő győzelmi sorozatot csak a véletlenek különös összjátékának és az ellenfelek gyengeségének köszönhetően produkáló, belülről azonban rothadozó gépezet, vagy épp ellenkezőleg, a szemünk láttára kiteljesedő Dream Team II, amibe kétségbeesetten próbálnak belekötni, akik szeretnék, hogy igazuk legyen? Ennek a kínzó kérdésnek az eldöntéséhez szerettem volna valami fogódzót találni a Barcelona-Almería meglátogatásakor, persze amellett, hogy egyszerűen csak egy jó kis estét akartam magamnak. A dolgok aztán úgy alakultak, hogy egészen mást tanultam a Camp Nouban.
Persze a kérdésfelvetés eleve nem volt igazán jó, legalábbis az időzítése semmiképp: az Almería ellen pont nem fogom megkapni a választ, hiszen hát épp az ilyen meccsek alkalmasak leginkább buborékok tovább fújására is, meg arra is, hogy akármilyen jó játékra fanyalogva lehessen legyinteni, viszont nem mindennap járok Barcelonában, úgyhogy ebből kellett volna levonni a tanulságot. Meg először levegőhöz is kellett volna jutni, amikor öt-hat lépcsőforduló után feljutottam a 28 euróért megvásárolt helyemre a legfelsőbb szektorba, és ebben az sem segített sokat, hogy egész felfelé úton öt darab terebélyes katalán női segg hömpölygött közvetlenül előttem.

Több mint egy órával a kezdés előtt érkeztem, a stadion szinte üres, egyedül a pont mellettem lévő vendégszektorban rajcsúroznak (igen, van olyan daluk, hogy Ría-Ría-Almería, de ezt úgy emlékszem csak egyszer nyomták el, az Al-me-rí-a! Al-me-rí-a! sokkal nagyobb sláger volt). Mindegy, azt gondoltam, a nehézfiúknak még korán van, biztos később érkeznek, úgyhogy átlapoztam a bejáratnál kapott Barcelona-újságot. Katalántudás híján sok mindent nem tudok róla mondani, de elég részletesnek tűnt, bár az kicsit furcsa, hogy az Almería várható kezdőcsapatát megadták benne, a Barcelonáét viszont nem. Inkább a Mundo Deportivóval próbáltam felhergelni magam a meccsre: arról írtak, hogy emberek! három hét után visszatér a foci a Camp Nouba, meg arról, hogy Guardiola szerint a Dream Team megismételhetetlen, az összehasonlítgatás pedig veszélyes, és arról is, hogy mindenki szerint a csapategység most a legfontosabb, és ha tudnak csapatként működni, akkor bármit megnyerhetnek. Még a Yaya Touré affért is sikerült elsimítani.

Mire ezzel végeztem, elmúlt fél tíz, és ugyan szállingóztak befelé a nézők, a hangulat még mindig nagyon visszafogott volt (persze az Almería-szektort leszámítva): az előttem lévő fiatalok papírrepülő-dobálással, a mögöttem lévők fűszívással szórakoztatták magukat, a nyugdíjasok kedélyeskedtek, a soromban pedig teljesen egyedül ültem. Szóval semmi nem utalt arra, hogy a világ egyik legnagyobb futballcsapata perceken belül (ekkor még csak várhatóan) lemészárol egy ígéretes kiscsapatot. Az első nagyobb taps (nem ének, nem morajlás, taps!) akkor hangzott fel, amikor a Barcelona-játékosok kijöttek melegíteni. A támadószekció látványosan cicázott, Yaya Touré és Abidal egymással párhuzamosan futottak fel-le, és tényleg nem rosszindulatból mondom, csak a tényszerűség kedvéért: a labda legtöbbször Puyoltól pattant el a bemelegítés alatt.

Na jó, 21: 50, azért a mostani helyzet csak jelent már valamit. Almeríáék kiabálnak, és végre a Barca-tábor is megembereli magát: egy tízfős, egyenmelegítős óvodáscsoport buzdításba kezd. Egyébként szinte semmi, és már én kezdem kínosan érezni magam, hogy mi van, ez itt tényleg így szokás, és egy szó sem volt igaz abból, amit a Barcelonáról hallottam, vagy annyira megviselte volna a szurkolótábort, hogy az utóbbi években nem kevesen törölték fel a padlót a csapatukkal, hogy még egy nyolcmeccses győzelmi széria közepén is meg vannak szeppenve? Vagy én vagyok valamiféle javíthatatlan romantikus álmodozó, amiért azt reméltem, a Barca-himnusz olyan erővel fog zengeni, hogy legszívesebben abban a pillanatban puszta kézzel rontanék Franconak, pedig amúgy semmiféle szál nem köt a Barcelonához? Elárulom, nem ez volt a helyzet: a „Barca! Barca! Ba-a-rca!” részt még jól hangzott, de amúgy sajnos az erő itt sem volt a katalánokkal.
Az első félidő krónikája minimalista-realista stílusban: csönd, Gól 1, szurkoló tapsol kettőt, feláll, leül, csönd, Gól 2, szurkoló tapsol kettőt, feláll, leül, csönd, Gól 3, szurkoló tapsol másfelet, nem áll fel, csönd, Gól 4, másfél taps, csönd, Gól 5, taps, csönd. Hibátlan színházi előadáshoz hibátlan színházi közönség.

Most komolyan, csak én gondolom úgy, hogy ilyen játék láttán égnek tartott fejjel kéne éltetni a csapatot, tombolni, lángolni, a többiek nyakába ugrani? Egy magát valamennyire is komolyan venni akaró szurkolótábornak nem úgy kéne ráordítania a Marquezt teljesen feleslegesen felrúgó Negradora, hogy ott helyben kialakuljon a felnőttkori inkontinencia? Vagy a Messit a félpályánál nyakánál fogva visszarántó Almería-játékosnak (sajnos nem emlékszem, hogy ki volt) nem járna olyan végeláthatatlan szidalomáradat, hogy többet a város közelébe se akarjon jönni?

Arról nem beszélve, hogy a félidő közben kinéztem, hogy jóval alattam, a lehető legjobb helyen lévő szektor közepén is bőven vannak üres székek. Szépen átültem oda a szünetben, és nem fogjátok kitalálni, mi történt. Elküldtek a biztonságiak? Szigorúan rámmordult egy igazi katalán férfi, akinek már a dédapja is bérletes volt, hogy azonnal húzzak el Esteve örökös helyéről? Bizony nem ez történt: a legteljesebb nyugalomban végigültem a második félidőt.

Előttem egy idilli család ült, papa, mama, két gyerek. A gyerekek Barcelona mezben bóbiskoltak a papa ölében. Elismerem, későre járt már akkor, és megható volt látni az egész család számára szórakozást nyújtó európai futballkörnyezet működését élőben, na de akkor is: mit tanul az a gyerek a labdarúgás szeretetéről, akinek édesapja síri csendben nézi végig az 5-0-át, majd tíz perccel a meccse vége előtt elindulnak hazafelé? Nem csoda hogy végigaludják a meccset, akármi is zajlik éppen a pályán.

A kapu mögötti hardcore Barclona szurkolótábor a meccs alatt két darab közepes erejű „Barca! Barca!” skandálást produkáltak. Volt ezen kívül egy nagyon szolid hullámzási kísérlet 4-0 tájékán, a lefújáskor pedig személyenként átlagosan négy tenyérösszeveréssel járó taps, ami után azonnal mindenki a kijárat felé vette az irányt. Én meg még mindig nem hiszem el, hogy a futballszurkolás itt annyiból áll, hogy megtapsolunk minden szép megoldást, mint valami síugró-versenyen, aztán peckesen hazasétálunk. Nézem ezt a közönséget, aztán magam elé képzelem az olyan mondatokat mindenféle sportújságokból, hogy „ezt a katalán közönség nem fogja megbocsátani”, meg hogy a „katalán szurkolók haragja”, és röhögnöm kell. Atyaisten, mi lesz, ha nem megy majd a szekér, és feldühödik ez a közönség. Legközelebb talán csak egy pohár alkoholmentes sört vesznek a büfében, vagy éktelen haragjukban még azt is elképzelhető, hogy következő meccsre már a tavalyi Camper-cipőjükben jönnek ki.

Nagyon nem jól van ez így. Annyira nem, hogy kifelé menet megoldási javaslatot dolgoztam ki. A klub bevezeti, hogy mostantól kétféle jegyet árul (mármint a mostani, szektorok szerinti felosztás megmarad, csak azon belül is lesz kétféle lehetőség.) Az egyik a „rendes szurkoló” jegy, ami olcsóbb, ezzel viszont a jegytulajdonos kötelezi magát, hogy a meccs meghatározott részében (az arányról lehet vitatkozni) hangosan buzdítja a csapatát. A másik az úgynevezett „bohóc” jegy, jóval drágábban, de akinek ilyenje van, bátran kussolhat bambán kilencven percig. Persze nagy a kísértés, hogy valaki „rendes” jegyet vegyen, aztán bambuljon, ezt nyilván ki kell küszöbölni. Túlzottan totalitárius módszerekre nincs szükség: elég kamerákkal pásztázni a közönséget, és szúrópróba-szerűen kiválasztani néhány nézőt, megfigyelni a meccs alatt, és ha nem éri el a szurkolási százalékot, kifelé menet súlyos pénzbüntetést kiróni rá.

A hatás frenetikus lenne. Az még egy dolog, hogy senki nem akar többet fizetni, de ugyan melyik apa állna a gyermeke elé azzal, hogy fiam, bohóc jegyet hoztam, mehetünk a meccsre. És van itt még egy óriási előny az átmeneti időszak nehézségeinek kiküszöbölésére: a bohócjegyekkel elért pluszbevételből elkülöníteni egy szektort, ahol pakisztáni, dél-amerikai, észak-afrikai és kelet-európai vendégmunkások szurkolnának hangosan, órabérért.

Rövid idő alatt megtelne élettel az ernyedt Camp Nou.

(Ja és válaszkísérlet a bevezetőben feltett kérdésre: ez már igenis egy karakteres Guardiola-csapat, aminél nem üres nyilatkozat-lózung a csapategység, hanem a véres valóság. A fanyalgás oka annyi lehet, bármennyire méltatlan kötekedésnek tűnhet is ez a sorozatos ötgólos győzelmek után, hogy nincs meg benne a Ronaldinho-Reijkaard fénykor lehengerlő egyszerűsége, amikor szinte minden megoldásnál azt lehetett érezni: mennyire egyértelmű, hogy ezt a passzt, helyezkedést, akármit így kellett csinálni, miközben akkoriban senki másnak nem jutott eszébe így csinálni. Ez pedig a zsenialitás talán legegyértelműbb jele. A mostani Barcelona ehhez képest csak egy nagy hatékonysággal működő gépezet.)