A poszt-Bozsik éra magyar válogatottja kapcsán kialakult benyomásainkat tesszük most közzé, vitára bocsátjuk, milyen jelenségekre, tendenciákra lettünk figyelmesek. Előre szólunk, aki azzal jön, hogy minek foglalkozunk a világ legjobb focija helyett a magyar labdarúgással, azt a legszadistább gyerekversünk hagyományai alapján sós-kútba tesszük. Léptünk-e előre az elmúlt két évben? Véleményünk szerint igen. Apró dolgokban, de pontosan az ilyen lépések hivatottak egy előremutató folyamat első lépcsőfokaként szolgálni. Bármennyire is szeretnénk, illúziórikus azt gondolni, hogy a magyar futball pikk-pakk kitermelhet olyan játékosokat (t.sz.), akik Európai szinten meghatározó klubokban jutnának szerephez. Ennek számtalan oka van, de mivel ezekkel mindenki csontig tisztában van, ezzel nem terhelnénk senkit. Ellenben.

Mivel nem egyedi esetekről van szó, lassan elkönyvelhetjük, hogy a magyar foci fejlődésének kezdeti lépcsőfoka az, ha megszálljuk az angol, német, olasz bajnokságok másodosztályát, esetleg a felsőházak középcsapatait. A legfontosabb szempont, hogy minden játékos olyan klubot találjon magának, ahol a klub meghatározó játékosai között tartják számon, hétről-hétre neki kell megfelelni az elvárásoknak és nem alamizsna cserekenyéren tengődni.

Minden csapatnak megvan a maga karaktere, arca, szellemisége. Szerintünk szembetűnő, hogy a magyar válogatott sokkal öntudatosabb lett. A játékosok nem kullognak el fülük-farkuk behúzva a konfrontációk elől, póriasabban megfogalmazva, nem hagyjuk, hogy szórakozzanak velünk. Jó érzés, hogy vannak játékosaink akik (pl.: Huszti, Hajnal, Gera, Juhász) tulajdonképpen egyenrangú félként tárgyalhatnak egy horvát válogatott tagjaival – akár személyes ismeretség okán is, tehát a válogatott egyre inkább levedli a nevenincs klubokban nevenincs cserékként játszók törvényszerű kisebbségi komplexusait. Kezd jó értelemben kinyílni a pofánk – ennyi tartása legyen is egy nemzeti válogatottnak. 

Labdabiztosság
Habi kollégával gyakran vitázunk, mekkora szerepe van a labdabirtoklásnak a mai futballban. Lássunk egy sarkos relációt. Minél tufább egy adott csapat, annál kevesebbet tudja birtokolni a labdát, így a parasztlogika szerint minél technikásabb egy csapat, annál többet van a braziloknál a labda. Márpedig a magyar csapat képtelen megtartani a labdát egy igen komoly dogma. Ezen a fronton is észleljük az előrelépést. Ha nem is feltétlenül az ellenfél térfelén (ez lenne a következő lépés), de a középpályán már jól elvagyunk percekig, most már csak azt kell megváltoztatni, hogy 10/6 előre induljunk, ne hátra.

Erwin Koeman
Túlzás lenne azt állítani, hogy ünnepeltük Koeman érkezését. Vak dühünkben, melyet rendszerint Kisteleki István észlelése vált ki, talán elhamarkodottan ítélkeztünk a jámbor hollandus felett.

Egy dolgot ne hallgassunk el Matthaus-ról. Igen komoly szerepe volt abban, hogy fiatal magyar játékosok kerüljenek ki külföldre. A sorsuk, már nem az ő kezében volt. Valós nyereség lenne, ha Koeman a magyar utánpótlás verőerén tartva a kezét, játékosokat ajánlana managerek, edző-kollégák, edző-barátok, edző-testvérek figyelmébe. Sőt, az sem szürreális életkép, amint egy külföldi edző kikéri X-ről (x = magyar válogatott játékos) a véleményét, lévén fontolgatják X leigazolását.

Azt gondoljuk (reméljük?), hogy Koeman másfajta motivációval érkezett a válogatottunk élére, mint a közszereplésért bolonduló német. Ép ésszel nem tudunk mást feltételezni, minthogy Erwin barátunk valóban kihívást keresett, látott és talált abban, hogy a magyar válogatottat irányítsa, további kockára téve az amúgy is megtépett Koeman nevet. Szintén póriasabb változatban: a bőrét viszi vásárra ezért a válogatottért, nem várhat kevesebbet a játékosoktól sem. Ilyen jellegű háttérrel és motivációval érkező edző még nem ült a válogatottunk kispadján. Nemzetközi megítélésünket is pozitív irányban befolyásolhatja, ha Koeman köldökzsinórként fungálva rácsatlakoztatna minket a nemzetközi futball oxigéndús véráramára. És van itt még valami, ami szimpatikussá teszi a szemünkben: fejébe vett egy gyakorlatilag nem létező, ám ennek ellenére eddig működőképes szerkezetet. Ez vagy távol-keleti bölcsességre utal, vagy masszív terheltségre – egyelőre mi sem látjuk át teljesen. Felhívta a figyelmet valamire, amit egyébként mindenki tudott: de facto nincsenek csatáraink. Egy sem. Így aztán nem is vesződik hasztalanul ezzel a kérdéskörrel. Nincs-nincs, ellenben láttam itt pár ügyes középpályást, benyomom akkor azokat. Legalább van elképzelése, ami mellett ki is áll, pedig szintén nagy háttér-kockázata van egy ilyen döntésnek. Ha egy szakember jó eredményeket ér el külhonban, az rendszerint megnyitja a kaput további honfitársak érkezése előtt – így szivárognak a spanyol trénerek Angliába, vagy a németek Afrikába. Az MTK például közismerten jó kapcsolatot ápol holland szakemberekkel, óriás nyereségpotenciálja lenne, ha meg tudnánk nyerni tehetséges, fiatal szakembereket az egyre szaporodó akadémiák élére, vagy éppen utánpótlás edzői minőségbe.

Fizikum
Ha a horvát csapat jó néhány tagja összességében hatalmas alibit is adott elő, azt nem lehet mondani, hogy a személyes diadalra (is) menő párharcokat ne vették volna komolyan. Pavlovi reflexként tudjuk, hogy minden kirúgás, szabad labda, kipattanó az ellenfélé. Mára talán ez sem feltétlen igaz, Juhász, vagy Gera Zoli a párharcaik többségét nyerte, de egyik csapatrészben sem voltunk alárendelt szerepben a hagyományosan bivaly horvátok ellen. A párharcok mellett futómennyiség dolgában is javulást látunk, nem vesszük a seggünkön a levegőt hatvan-hetven perc után.

Felnőni egy feladathoz
Halovány javulásról vélünk beszámolni. Még mindig a barátságos meccsekre korlátozódik az okosságunk, de néhány éve még feltétlenül kikaptunk volna egy-nullra ezektől a horvátoktól, és a görögöket sem vertük volna meg. A VB selejtező lesz az újabb fokmérője az eddigi folyamatok valós értékének. Ha a harmadik helyet meg tudjuk fogni, vagy a top 3 (svéd, dán, portugál) csapat ellen 5-6 pontot tudunk szerezni (a norvég, török, görög triótól 18/0 sikerült), az már egyértelmű, mérhető siker lenne. A horvátok ellen elért iksznek, ami nem egy tipikus barátságos meccsen született, van értéke. Csak annyit tennénk hozzá, hogy érdemesebb lett volna megalkuvás nélkül rápróbálni a győzelemre, mert egyrészt többet nyerhettünk volna egy sikerrel, mint amennyit veszítünk egy bekapott góllal, másrészt ennek a csapatnak meg kell tanulnia nyerni, hozzá kell szokni az érzéshez, hogy úgy játsszunk győzelemre, hogy mellette nem kaphatunk gólt.

Furcsa módon, az általában megoldottnak tűnő kapusposzton most gondjaink vannak. Fülöp bizonytalan, és nem is annyira bakikat, hanem szinte megmagyarázhatatlan hibákat vét, gyakran rossz megoldást választ az adott szituációkban. Feleslegesen vágja előre (taccsra) a hátragurításokat, mind a kifutások, mind a beadások tekintetében kihívásokkal küzd. A probléma nem új keletű, autentikus forrást is találtunk _benito kolléga tollából, még 2005-ből. Mégis azt kell mondanunk, ha a kapusposztot is perspektivikusan kezeljük, akkor nincs valós alternatívája. Éppen ezért sürgősen rendszeres játéklehetőséghez kell jutnia – mondjuk egy holland középcsapatban…

Hajnal Tamás. A labdákat általában megjátssza, de nem jól játssza meg. Nagyon kevés a váratlan megoldása, nem vállal cseleket, átlövéseket még ritkábban. A három elem közül legalább az egyikben jelentős fejlődésre lenne szükség, az ő posztja ezt megköveteli. Ebből a szempontból Buzsáky Ákost jobb megoldásnak érezzük. Higgye el mindenki, semmilyen rosszindulat, vagy fikázási kényszer nem munkál bennem mikor azt mondom: némileg értetlenkedve fogadtam a Bundesliga álomcsapatba való bekerülését. Hajnal egy szimpatikus KSC szimpatikus játékosa, de végigkövetve a német szezont tucatjával tudnánk játékost ajánlani a helyére. Nem, nem az elismerése csípi a szemünket, csak a német szurkeszek lightosan elfogult véleményétől nem fog jobban játszani a mi válogatottunkban.

Juhász Roli. Amellett, hogy a válogatott vitathatatlanul legjobb védője, az európai középmezőnnyel is állja az összehasonlítást, különösen, hogy rendelkezik egy bónusz skill-el is: képes helyzetbe kerülni és nagy biztonsággal azonosítja az ellenfél kapuját, nem csábul sem a C szektor, sem a taccsvonal felé. Ennyit nem is várnánk a két szélsőhátvédünktől, de félidőnként 3-3 beindulást a vonal mellett igen.

Huszti Szabolcs. Óva intjük az elbizakodottságtól. Igaz, hogy a Hannover történelme legjobb Bundesliga helyezését érte el, amiben Szabinak nemkis része van, de talán hasznosabb lenne még egy évet a Hannover húzóembereként eltölteni, mint egy nagyságrenddel rangosabb csapat padját koptatni. Talán egy Getafe jellegű, játékosabb spanyol kiscsapatot tudunk elképzelni, esetleg BL helyért/ben küzdő holland vagy belga csapatot.

Dárdai Pál vs. Vass Ádám
Nem tudni milyen sugallatnak engedelmeskedve került be a nemfiatal Dárdai a védekező középpályás szerepkörébe, de hosszú távon nem tudjuk pártolni a kezdeményezést. A kapott gólunknál Fülöp ordas hibája mellett Dárdai is csak asszisztált Kovac fejeséhez, egy lendületes megindulása nem volt, sem pedig kapura lövése, igaz, egyszer megkínálta a már említett C szektort. Ha már Paja, akkor több ellentmondást nem tűrő rohamot, több zúgó átlövést várunk. Szemlélete, tapasztalata segítheti is a suhancokat, de Vass helyét nem kérdőjeleznénk meg a keretben. Nyomjunk rá öt kiló izmot, aztán rendben lesz.