Ezt a képet már ellőttük tavaly, most csak egy számot kell benne kicserélnünk, és máris újra aktuális lesz (egyébként a 2007-es szuperkupa előtt készült, melyet értelemszerűen a két csapat játszott egymás ellen, ugyanúgy, ahogy idén is ők vezetik majd fel a szezont). A hasonlóságoknak azonban itt vége is, hiszen tavaly az Inter utcahosszal húzta be a scudettót, majd a kupadöntőn a földdel tette őket egyenlővé a Roma, míg idén végsőkig kiélezett, gyilkos csatát vívott a két csapat mind a bajnokságban, mind a tegnapi kupadöntőben (mely első ízben egy meccsen dőlt el, s egyből meg is kell jegyeznünk, hogy a helyszínt véleményünk szerint érdemes lenne a döntő résztvevőinek ismeretében kijelölni). A Roma tehát jövőre is a mezén viselheti a trikolórt, sőt, ha jövőre is megvédi címét, egy ezüst csillagocskát is kap hozzá, az Inter pedig, ha már megnyerte a pajzsot, akár körbe is hordozhatja rajta Mancinit – persze, csak ha a nagy megyek-maradok, mégis megyek, vagy talán mégsem-kavalkádban találnak rá időt.

A futball igazságot szolgáltatott? Vagy csak tényleg jobb volt a Roma? Esetleg a sok sérülés döntött, vagy a hazai pálya? Két dologban vagyunk biztosak: az egyik, hogy a szezon során pitbull-módra szájzárat kapó Farkasok kapaszkodása a hol hosszabbra, hol rövidebbre nyúló kék-fekete hózentrógerbe elsősorban az ő dicséretük, és nem a Nerazzuri kritikája, ebből az aspektusból pedig igenis megérdemelt a Roma kupagyőzelme. A másik az, hogy az Inter vitán felül a Serie A legerősebb csapata. Három abszolút alapembere nélkül, idegenben játszva tudta úgy megnehezíteni a Roma dolgát, hogy az utolsó húsz percben végig a levegőben lógott az egyenlítés.

Pedig amikor megláttuk az Inter 4-5-1-ét (Balotelli ugyanis mindent játszott, csak csatárt nem) Suazóval a tetején, azt gondoltuk, a tavalyi döntőn látott római dádá barátságos vállveregetésnek fog tűnni a meccs végére, hiszen Mancini még némi múltidézést is elővezetett Sztankovics középre vezénylésével. (A napokban beszélgettünk róla Tanult Kollégámmal, hogy annyira kikopott a klasszikus irányító középpályás az európai fociból, hogy Diegón kívül nem is tudtunk senkit mondani, aki a pálya közepéről osztja a mannát, majd emberül összevesztünk Deco szerepén a Barcában). A Roma ezzel szemben a frissen és sikeresen megműtött Totti, és köcsögválogatottunk oszlopos tagja, Mancini nélkül indult harcba, a védelem két oldalán pedig a felépült Casetti és Tonetto kapott szerepet – előbbi remekül, utóbbi igen bizonytalanul tette a dolgát – középről pedig ismét Aquilani ment egy sorral feljebb, hogy a támadó trojka közepéről helyzetbe hozza a mezőny legmotiváltabb játékosát, Vucinicet.

A Roma felállásánál még meg kell állnunk egy percre. Ez a 4-2-3-1 egyszerűen zseniális, mintha a Farkasoknak teremtették volna, hiszen megvannak a megfelelő játékosaik is hozzá, viszont mi kipróbálnánk úgy is, hogy Totti középen játszik, ehhez pedig venni kellene egy Toni, Drogba, Ibrahimovics vonalat képviselő centert, sőt, már tippünk is van, hogy ki lehetne az, akiért nem kellene eladni az Olimpicót sem: Acquafresca.

Az Internek viszont már az is bőven elég, ha nem sérült, vagy eltiltott a fél csapat, hiszen ha mindenki egészséges, egyszerűen megállíthatatlan gépezetet alkot a Nerazzuri. Nekik egy edző kellene, méghozzá egy olyan, aki többet is tud annál, mint ha vezetünk, lehozom a csatáromat, ha az ellenfél vezet, behozok egyet. Egy Hamsik, vagy egy Hleb elférne azért...

A meccsre visszakanyarodva, szembetűnő volt a nagy barátkozás, a sok pacsi, egymás felsegítése, ami aztán a második félidőre úgy vált kámforrá, mintha sosem lett volna. A Roma az első félidőben (sőt, az első 60 percben) jobb volt, Mexes gólja pedig akkor is mestermunkának számít, ha annak ellenére, hogy szerintünk egyáltalán nem ügyetlen annyira, mint amennyire a világsajtó hüledezik a gólja okán, százból még talán kétszer tudná így a léc alá droppolni a zsugát. A második félidő elején Vucinic önző módon ellőtt egy helyzetet, majd nem sokkal később jóvátette hibáját, hiszen már ő is ziccerben volt, de visszatetette a labdát Perrotta elé, aki bepofozta a másodikat. Azt hittük, eldőlt, és nem voltunk egyedül ezzel, mert a Roma is így gondolta, aztán érkezett Pele (akit rohadt bátornak tartunk, hogy ilyen néven pályára merészel lépni saját képességeinek tudatában), s akkora gólt ragasztott a bal felsőbe, hogy névrokona is elismerően biccentett volna. Az Intert pedig az ilyenek általában felébresztik (láthattuk a Milan ellen is, hogy a szépítés után mekkorát játszottak, de a Siena ellen is iszonyatos hajrát produkáltak a Bianconeri egyenlítése után), most sem történt másként, de a gól most sem jött össze, helyette egy elmaradt páros kiállítás esett még, amihez annyit, hogy néha úgy tűnik, Burdisso egy botlábú mészáros, Vucinic meg egy ideggyenge primadonna – pedig egyik sem igaz!

A Roma tehát nem csak a meccsen mutatott játéka miatt érdemelte meg a kupát, az Inter pedig igazából nem gondoljuk, hogy nagyon csalódott lenne, hiszen a fontosabb trófeát bezsebelte, a meccsen pedig bebizonyította, hogy idegenben, kulcsjátékosai nélkül is simán méltó ellenfele elsőszámú kihívójának. Egy hét múlva nyit az átigazolási piac, igyekszünk majd nyomon követni az Eb alatt is az eseményeket, hamarosan pedig belefogunk a szezon mélyreható elemzésébe.

Egy közhelyszerű mondatot kölcsönvéve köszönjük egész éves kitüntető figyelmeteket, úgy véljük, nem fogunk nagyon mellé, ha a 2007-08-as Serie A szezon után csak annyit mondunk: soha rosszabbat! Lássuk most, ki hogyan alakít át, küldd el, igazol és készül fel, hogy jövőre legalább ilyen jól szórakozzunk.