Kár lenne most kénsavval esni a fiainknak és gyászjelentést adni a csapat sírja mellől, de egy két Spencer-t azért kiosztanánk, csak úgy frissítőleg. Szintén képmutatás számonkérni a kapitányon, hogy hol vannak a posztonkénti erős vetélytársak, mert ez maximum a balszellőre igaz. Ettől függetlenül senkit sem érdekel, hogy ki van és ki nincs itt, nem is az elmaradt győzelmet kérjük számon elsősorban. Viszont az ember legbelső félelmei materialzálódtak az egerszegi siralomházban - Egressy, Aranyos és Juhár réme kísértett. El tudjuk nézni a talpak alatt elcsúszó labdákat, a holdra szálló átlövéseket és a lecsúszott beadásokat is. Most viszont lángvörös szégyenpírt követelünk az arcokra a szlovénok ellen bemutatott szánalomhadjárat miatt. Mert a lelketlen, szarokbele mentalitást nem lehet tolerálni.

Minden megmozdulásunk a legrosszabb NB1-es beidegződéseket idézte. Hátrapassz után jött a mentrendszerű bikkantás előre, az is taccsra. Ha lehetett a labdával visszafelé is fordulni, mi nem haboztunk. Ha bedobásnál el lehetett bújni egy fószer mögé, mi azonnal megtettük (ekkor lehetett magyar játékost futni látni). Alibi a köbön.

Egerváry mester általában nem foglalkozik a bírókkal, de most... Mi nem megyünk bele a nevekbe, meg a taktikába (mindenki látta, azaz nem látta), de azért... Az, hogy Tőzsér nem tanulta meg még Rivaldótól sem, hogy mindig a szembejövő játékosé a labda, az méltatlanná teszi, hogy csukát húzzon a kacska lábára. Kabaréba illő módon elviszi a szlovén tag, Tőzsér meg de facto sóbálvánnyá merevedik, még csak nem is poroszkál hátra. Minek. Inkább majd ráfogom az elcsúszó Vassra, a nyüvek kopasszák meg, hogy egyáltalán felém hozta. Áll és nézi, ahogy az ütemtelenül kilépő védelmünket (ismeretlen okből éppen kéttagú) kigurigázzák.

A taktikát és a cseréket nem boncolgatjuk, egy ilyen meccs után felesleges. Tökmindegy, nem erről van most szó. De azért az a la Egerváry megpendítjük, hogy egy ilyen barátságos meccsen, ahol nyihogva kellene rohamozni egymást túllicitálva a felszabadultságban, cselezni, vállalkozni, lőni, nekünk miért kell egy csatárral felállni? Öncsonkító mentalitás.

Ez hiányzik belőlünk. Miért kell nekünk különösebb ok, hogy megverjünk valakit? Igaz, valóban tökmindegy, hogy ma este kikaptunk vagy sem. De ettől nem lehet nyerni, csak az íze végett?! Csak hogy megmutassuk, nem utaztak feleslegesen?!! A tét minket agyonnyom, a tétnélküliség apatikussá tesz. Elhiszem, hogy minden játékos szeretett volna nyerni. Én viszont akartam nyerni. Együtt akartam győzni a saját bejáratú magyar válogatottammal. Nagy kár, hogy csak én akartam büszke lenni a srácokra, nekik tökéletesen megfelelt a középszer, egymás nyíltszíni lehugyozása. Nekünk fogalmunk sincs, mi az hogy önbecsülés.

Ha én edző lennék, engem bizony csak egyszer járatna le így a csapatom.

Zárásként egy kis Bundesliga szösszenet. Danijel Ljuboja színes kakastaréllyal a fején parádézott le új klubja, a Wolfsburg edzésére. Magath finoman jelezte, hogy nem vevő erre a stílusra, de Ljuboja barátunk azzal riposztolt, hogy nincs erre vonatkozó kitétel a szerződésében. Az edzés végén Magath a komplett stábot, játékosokat, labdaszedőt, mindenkit beküldött az öltözőbe, csak ő maradt kint Ljubojával. A két órás erőnléti különedzés végén, mikor Daniel már a taknyát sem tudta letörölni, Magath csak ennyit mondott:

Nincs magával semmi bajom. De jegyezze meg – a mai naptól a Wolfsburgot képviseli, mindig-mindenhol.