„csak három cserelehetősége volt Schusternek. Meg nagy szerencséje, hogy Casillas és Nistelrooy az ő csapatában játszik. Az összes többi játékos most írhat egy papírt, hogy az év végi prémiumuk felét felajánlják a kapusnak és a holland csatárnak. Ha ugyan lesz prémium…"

NST, 2008-01-14 22:00

A spanyol csapatok hányattatásáról szóló bejegyzésünk után olvasóink felvetették, hogy nem adja meg a választ arra, pontosan miért is nem a pireneusi félsziget nagyobb országából érkező gárdák éve az idei attól függetlenül, hogy még mindkét kupában talpon maradt egy-egy reprezentánsuk. Pedig a válasz ott volt a sorok között: mert egyszerűen gyengék. Természetesen lehet a szurkoló egyéni tragédiájaként megjelenő kiesést külső körülményekkel, sérülésekkel, bíróval, taktikával magyarázni, azonban teljesen felesleges, mert egyrészt világraszóló csalásról egyik esetben sem beszélhetünk, másrészt a végzetet beteljesítő csapatok egyike sem tartozott a verhetetlen kategóriába. Ráadásul tegnap este elbúcsúzott a listavezető - és otthonában eddig korlátlan úrnak tűnő - királyi gárda is, ami még egyszerűbbé teszi dolgunkat: mit várjon az ember a komplett bajnoki mezőnytől, ha a kárára rekordokat döntögető, és szinte hibátlan Real Madrid sem volt képes túllépni első valamirevaló riválisán, de legfőképpen saját árnyékán. Az okok közül a gyengeség kívánkozik első helyre.

A mérkőzés utáni beszélgetések során felmerült egy érdekes kérdés: mekkora játékerőt képviselnek az olaszok. Volt aki szerint a Róma erős, és ezt általános igazságként erre a mérkőzésre is vonatkozik. Volt olyan, aki azt mondta, hogy Tottiék ezzel a játékkal ismét a felszalámizás sorsára jutottak volna Manchesterben. A bejegyzés szempontjából azonban lényegtelen a Róma ereje, mert ha valaki végső győzelemről beszél, minden útjába kerülő ellenfelén túl kell lépnie, különösen akkor, ha az aktuális rivális láthatóan azt a zseniális – és az erős csapatok sajátjaként egyáltalán nem nevezhető - taktikát választotta, amit Bozsik Péter Zalaegerszege Manchesterben. Az egygólos előny tekintetében ez mindenképpen érthető, s az vesse az első követ a vendégekre, aki nem hasonlóképpen cselekedett volna annak ismeretében, hogy a Real Madrid az utóbbi időben nem a támadójátékával hívte fel magára a figyelmet. Ez sokkal inkább Robinho sajátja volt, aki legalább ernyőt tartott az egész csapat kilátástalan teljesítménye fölé. Persze nem létezik akkora ernyő, amely alól ne látszanának ki a Real Madrid játékosainak gyarlóságai.

A Raúl utáni időkben méltó helyre kerül majd a kapitányi karszalag, ugyanis Iker Casillasnál nehéz jobb és több magabiztosságot sugárzó kapust találni. Azt, hogy emberileg alkalmas a feladatra teljes mértékben bizonyítja, hogy az előtte szerencsétlenkedő csapattársaival való viszonya még nem fajult tettlegességig. Pedig rájuk férne egy kiadósabb verés alaposabb fejmosás, hiszen a tegnap este látott négy védő mindegyikét megkérdeznénk arról, hogy pontosan milyen megfontolásokból kezdett el futballozni, ugyanis a labda lábbal való terelgetéséhez láthatóan nem sok közük volt. Természetesen mondhatjuk, hogy Pepe sérülésből tért vissza, ezért volt láthatóan formán kívül. Michel Salgado már öreg és lassú, de legalább akart. Cannavaro ollózott egy szépet és levette a pályáról - a játszani nem nagyon akaró - Tottit. Heinze gyakran segítette a támadásokat, még akkor is, ha minden próbálkozása egy iszonyat rossz és értelmetlen beadással fejeződött be, míg a labdakezelési kísérletei után csak elvétve pattant a labda két méternél alacsonyabbra. Ezek a mentségek. Lehet válogatni és bizonygatni, hogy nem is olyan gyenge a Madrid. Akinek még sikerül elhinnie, hogy itt kérem a jövő csapata épülget, annak rögtön meg is mutatjuk, hogy a védelem mellett létezik egy másik visszahúzó tényező, amit egyszóval úgy fejezhetünk ki: a középpálya.

Diarra és Gago. A két szűrő középpályás. A tavaly elzavart Fabio Capellot nem tartjuk rossz edzőnek, azonban ha negatív színben akarjuk feltüntetni, mindössze azt kell megemlítenünk, hogy három játékost kért második madridi regnálása kezdetén. Diarra, Diarra és Diarra. Azt hiszem, aki idén látja futballozni a mali játékost, valószínűleg csak két dologra kíváncsi: kérése megfogalmazása előtt milyen gombát nyomott az öreg Fabio, és főleg mennyit. Társa a Redondo utódnak kikiáltott, és valamelyik kommentelőnk vagy szerzőnk által Lampardhoz hasonlított Gago, akiről csak nehezen tudjuk elképzelni, hogy valaha úgy fog passzolni, mint Madridban legendának számító honfitársa, vagy úgy lőne kapura, mint az angol középpályás. Persze „földön fekve labdaszerzésben” világklasszis, de emellett illene legalább 30 százalékos hatékonysággal megjátszania a labdákat. Ez talán nem nagy elvárás egy embertől, aki azt a mezt viseli, amelyikben sportigazgatója végső győzelmet jelentő gólt lőtt tíz évvel ezelőtt. Természetesen a játékért elsősorban nem Gago, hanem sokkal inkább Guti lett volna felelős. Az örök ígéret. Emberemlékezet óta a Real Madrid mezét viselheti, aminek köszönhetően trófeák terén nem áll rosszul, azonban mindez nagyon nem így lenne, ha rajta múlott volna. Eddig minden edzője szembesült vele, hogy ő az a játékos, aki sorozatosan nem képes jól játszani, az meg kiszámíthatatlan, hogy mikor jön el az a ritka nap, amikor ellenállhatatlanul törnek ki belőle a jobbnál jobb passzok és megoldások. A tegnap nem ilyen volt, hanem olyan, amikor kiszámítható átadásai egy medicinlabda sebességével száguldottak csapattársai felé. Valószínűleg az utolsó komoly BL mérkőzését játszotta, amelynek hajrájában még egy taktikai lerántás kivitelezése is gondot jelentett neki.

A Madrid legerősebb ütőkártyájaként emlegették Robinhot, aki azonnal meg is szűnt annak lenni, amikor kiderült, hogy ezen a mérkőzésen mindössze pár másodperc erejéig hagyja el egyszerre a saját térfelét több vendégjátékos is. Terület nélkül pedig nem szerez gólt a brazil, de ő látszólag szeretné legalább egyszer - nemcsak a klubházban - megfogni a serleget, mialatt csapat- és honfitársa, az Arsenal tartalékcsapatában már majdnem hasznos kiegészítőembernek bizonyuló Baptista ennek nem sok jelét adta. Ugyanis főleg abban jeleskedett, hogy megmutassa, hova és milyen ütemben kellett volna kapnia a labdát. Persze néha nem tudtuk, hogy mihez kezdett volna a játékszerrel, ha pont lábra érkezik, de nem is tőle vártuk a megoldást. Hanem Raúltól. Mindig tőle. Az elmúlt 14 évben ritka volt az a sorsdöntő mérkőzés, amikor a szurkolók lelkük mélyén nem a kapitánytól várták a megoldást. Pedig megszámlálhatatlan világsztárral játszott együtt. Most azonban semmi esélye nem volt, szerencséjére legalább a partjelző megkegyelmezett neki, s egy jókora lesgóllal szépített valamit az eredményen, de ez az egyetlen árva  találat roppant kevés egy csapattól, amelyik Real Madrid néven fut ki a pályára. Természetesen voltak hiányzók, de a mostani keretet figyelembe véve nem mondhatjuk, hogy nem a lehető legjobb összeállításban küldte ki csapatát a pályára a német edző. Azonban hajtani, küzdeni, pontosan passzolni, és legfőképpen gólt lőni nem tud játékosai helyett az önként behúzódó ellenfél ellen.

A találkozó tökéletesen illeszkedik az elmúlt időszak mérkőzéseinek sorába. Ugyanaz a teljesítmény, ugyanazok a hibák jönnek elő időről-időre, s ezekre jelenleg nincs megoldása senkinek. Nyugodtan lehet abba a tévhitbe ringatni magát a klubvezetésnek, egyszerű szurkolónak, játékosnak, hogy a bajnokságban még van öt pont előny, azonban az európai kupákból sorban kihulló spanyol csapatok megkérdőjelezik a mostani bajnoki mezőny erejét. Ráadásul úgy tűnik, hogy a Mallorca elleni kupakudarc, a Zaragoza és a Levante elleni bajnokik egyenes előzményei voltak az elmúlt időszak madridi vereségeinek, így ilyen szempontból nem váratlan a Roma továbbjutása sem. Azonban a mostani csapat egyik legnagyobb bűne mégsem a kiesés ténye, hanem az, hogy ezt egy ilyen határtalanul gyenge teljesítménnyel követték el, így meggyalázva klub múltját. Mert esett már ki a Real Madrid a Monaco, vagy éppen a Bayern München ellen is, de a mutatott teljesítmény, vagy az ellenfél hagyományai miatt ez nem számított akkora kudarcnak, mint a mostani. Természetesen mindig van következő szezon, amikor lehet orvosolni a hibákat, de az igazi gyógyír az lenne, ha klubvezetés felismerné, hogy legalább egy olyan mértékű bevásárlásra és újrakezdésre van szükség, mint amikor Suker, Mijatovic, Illgner, Seedorf és Roberto Carlos együtt kerültek a kosárba, s nem sokkal később Panucci követte őket. Ez esetben talán nem a Real Madrid lesz az a csapat, amelyik arra hivatott, hogy egy jó napot szerezzen aktuális ellenfelének. Legyen az a Mallorca, a Betis, a Getafe vagy éppen a Roma.