Egy órája sincs még, hogy Vucinic az ábrándos tekintetű Cannavaro mellől bebólintotta a második római gólt, de már annyi véleményt hallottunk, hogy már nem is tudjuk, melyik közülük a sajátunk. Mert ne tagadjuk, igaza van annak, aki szerint ezen a meccsen a Real megtapasztalta a rosszabb oldalról is, hogy milyen nem a jobbtól, hanem kevésbé rossztól vereséget szenvedni (lásd tavalyi bajnoki cím). Ugyanakkor nem szállhatunk vitába azokkal sem, akik szerint a Roma tökéletesen megvalósította azt, amiért útra kelt: a játékot okosan gyilkolva, a nem különösebben acélos Real-támadásokat elnéző mosollyal lenyelve, a Bernabéuban kettőt vágva esélyt sem adott ellenfelének és továbbjutott. A Porto eközben büntetőkkel maradt alul a Schalkéval szemben, a Chelsea pedig hatalmas fölényét három gólban manifesztálva lépett túl az Olimpiakoszon.

Több, a Real Madrid – Roma meccsel kapcsolatos kérdésre megkaptuk a választ, ezek közül a legfontosabb, hogy Van Nistelrooy nélkül igen karcsú a Real támadójátéka, ez pedig különösen fájón robban a blancók arcába, ha Robinho sem fog ki nagy napot. Ez a két dolog pedig tegnap egyszerre történt meg, pedig Schuster amint meglátta, hogy nem Panucci kezd a farkasok jobbszárnyán, hanem a gyorsaságban inkább a brazilhoz fogható Cicinho, azonnal átparancsolta a kis brazilt a másik oldalra. De ne tévedjünk, nem ezzel húzta a legnagyobbat Spalletti, hanem Aquilani játékba küldésével, a masszív kokainfüggő arckifejezéssel tevő-vevő fedezet pedig először kis híján a BL-szezon góljával hálálta meg a bizalmat, majd De Rossival párban az olasz futballt szeretők arcára pirospozsgás angyalkákat festve szétcincálták a Real középpályáját. Nos, nem volt ez olyan marha nehéz feladat, mint amilyennek előzetesen gondoltuk, hiszen a madridi középpálya a sok labdát szerző, de azok nagyobb részét rögtön el is adó Gago, a felelősséggel nehezen birkózó Guti és a védekezést jól, a támadásokat semennyire nem segítő Diarra miatt mindennek tűnt, csak ellenállhatatlannak nem. Baptista kemény, mint a fagyott kutyaszar, de nem Real-szintű csatár, Raul lesgólján kívül csak fogcsikorgató küzdésével tűnt ki, Robinho pedig egyszerűen nem tudott kivel összjátékot kezdeményezni, egyedül pedig még egy ilyen képességű játékos sem dönt el BL nyolcaddöntőket. A Romának is fel-feltűnt már, hogy hiába rendezkedtek be kontrákra, ha az ellenfél nem tudja átszuszakolni a labdát a két szűrőn, így egyre gyakrabban ütöttek rajta a másik térfélen – illetve csak ütöttek volna, hiszen Totti tragikusan gyenge volt, a győztes gólt szerző Taddeit először és utoljára gólját ünnepelve láttuk közeliben, Mancini pedig már a meccs elején megsértődött, hogy nem tudja lefutni az emberét. És már tolul is elő a kérdés, hogyan tud a Roma két gólt lőve nyerni Madridban, ha a komplett támadósora csődközeli állapotban leledzik?! A válasz a Real játékában keresendő...
Az viszont biztos, hogy Spalletti tökös gyerek, hogy az eredmény tartására törekvő csapatában Mancini-Vucinic cserét hajt végre, a szerencse pedig a bátraké, a csere pár perccel később kiállítást hozott (emlékezzünk meg Vassaras sporttársról, aki eszetlenül szórta a lapokat, bár Pepe másodikja egyértelműen jogos volt), Taddei gyönyörű fejesgóljára pedig hiába jött válaszként a szezon legnagyobb lesgólja, pontosan tudta minden érintett, hogy a Real akkor sem jut tovább, ha meccsnullra menti párharcot. Azt már mi sem értjük, Vucinic hogy fejelhetett gólt, ám ez már csak a madridi válság feneketlenné mélyítéséhez kellett, a továbbjutás már a brazil szélső góljánál eldőlt.
Nem volt ez egy szemet gyönyörködtető meccs, rengeteg rossz passz, félresikerült indítás borzolta a kedélyeket, de ne lepődjünk meg, ez van, ha mindkét csapat elfogadhatóan, esetleg jól teljesítő emberei pont védekezéssel megbízott játékosok. A továbbjutó Romával kapcsolatban azért kongassuk annyiban a vészharangokat, hogy igencsak szükségük van egy szinte tökéletesen záró De Rossi-Aquilani reteszre középen, amíg Mexés és Juan néha Old Traffordot idéző bakikkal veszélyezteti saját csapatát, ugyanakkor azt se vegyük el tőlük, hogy a Realnak szinte helyzete sem volt. A meccs leggyalázatosabb teljesítménye szintén madridi oldalon született, a Bernabéu közönségét ezennel utóvizsgára ítéljük, amiért a világ legnagyobb könyvtárává változtatták csodaszép stadionjukat a szezon legfontosabb meccsén.
A spanyol katasztrófa ezzel szinte teljessé vált (két csapatuk maradt állva Európában), az olaszoknak egyelőre ugyanennyi van, jövő héten kiderül, hogy a szinte esélytelen Inter (talán csak nem _benito személyes jelenléte mellett?) visszatér-e a halálból, hogy magasra emelje a trikolórt. (Real Madrid – Roma 1-2)

A Chelsea már az 5. percben továbbjutott, igazából Ballack fejese után csak olyan lényegtelen kérdések maradtak, hogy vajon kapnak-e gólt (10 órája nem esett meg ilyen velük), kisárgul-e valaki a várhatóan nehezebbnek ígérkező negyeddöntő előtt, vagy belövi-e élete első BL-gólját a jó ég tudja, minek sztárolt Kalou. Belőtte.
Az Olimpiakosznak tehát – sok más csapattal ellentétben - nem sikerült meglepetést okoznia, pont olyan alárendelt szerepet játszott, mint magunk is vártunk tőlük, amiért persze elsősorban a Chelsea a felelős. Elárulunk egy titkot, Heinrich kolléga a tavalyi szezonhoz hasonlóan idén is a londoniakat várja Európa trónjára, és bár Mourinho távozása legalább akkorát sebzett a kékeken, mint mondjuk Wenger, vagy Ferguson távozása sebezne más csapatoknál, azért a Chelsea keretét (és tegnapi kezdőjét) elnézve magunk sem lennénk ezen meglepve.
A londoniak egyébként három góljukat összesen 10 méterről szerezték, de hát ez van, ha az ellenfél hátát töri a háló. Bárki is lesz a következő körben a Chelsea ellenfele, a helyzeteit igencsak meg kell majd becsülnie, a kékek ugyanis nyolc idei BL-meccsükön eddig összesen két gólt kaptak, viszont lőttek mellé tizenkettőt! (Chelsea-Olimpiakosz 3-0)

Nem voltak sokan, akik a Schalkét várták a negyeddöntőbe, közülük egy azonban pont az a Manuel Neuer kapus volt, aki történetesen olyan pozícióban volt, hogy tehetett is ezért. A Porto erősen kezdett, az első negyedóra végére már két nagy védést is kicsaltak Neurerből, de ezek egyike sem volt a kanyarban sem ahhoz képest, amit Sektioui fejesénél fogott. A meccs elejének képét látva a Porto valószínűleg megnyugodott, sőt, talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna, hiszen kedvük szerint kerültek a rendkívül ocsmány mezben pompázó gelsenkircheni védelem mögé, de vagy az utolsó passzokba csúszott hiba, vagy Neuer védett  gyönyörűen (07:17-nél figyeljél erősen). Telt-múlt az idő, de a gól nem jött össze, aztán alig tíz perccel a vége előtt Fucilét egy valóban nem szép, de talán egyenes kiállítást nem érő fault után lezavarta a spori, innentől pedig már szinte csodára volt szüksége a portugáloknak. A csoda pedig már csak ilyen, akkor jön, amikor nem számít már rá szinte senki (talán ezért csoda…), Lisandro a tizenhatoson épphogy belül lefordult az emberéről és mocskosul beverte a léc alá. Halleluja, jöhetett a hosszabbítás, ahol Quaresma mulasztotta el a mennyekbe lőni a csapatát, amikor egy rossz passzt elcsípve már csak a kapussal állt szemben, de Neuer kapuját ezen a napon csak nagyon jó lövésekkel – vagy azokkal sem – lehetett bevenni. Ez további bizonyítást nyert a büntetők során, különösen a második kivédett büntetőnél, Lisandro labdája ugyanis nem csak erős volt, de igen jó helyre is igyekezett, amikor a kapus a szemkápráztató módon tíz centit nőtt horizontális pozícióban és kitenyerelte a Schalkét története legnagyobb sikeréhez juttató tizenegyest. A nyolc között mindenki álom-ellenfele, a gratulációért jogosan sorba álló Schalke, mely ha nem is 04, de 1-4 és ez számít, semmi más. (Porto-Schalke 1-0 – büntetőkkel 1-4)