Igazán örömteli pillanatot éltek át a Spurs szurkerei a hétvégén. A Carling Cup vasárnapi döntőjét követően a White Hart Lane-en kilenc év után először kellett a vitrin kulcsát visszakérni a takarítóbrigádtól, de talán már a zárat is meg kellett kenni, hogy működjön. Juande Ramos - igazi kupagyőztes híréhez méltóan - alig négy hónappal érkezése után megnyitotta azt a szekrényt, amelynek ajtócsapódásai oly kedvesek minden yiddo számára. Most minden szép a Spurs háza táján. Gurul a bőr, Ramos stabilizálta védelmet és ami szintén nagyon fontos, hisznek egymásban és magukban. Edző a játékosokban, játékosok az edzőben. A Spursszel kapcsolatos állandó kétségeket is oszlatni látszik a csapat, és jövőre talán végre tényleg csatlakozhatnak a BL-helyekért küzdőkhöz. Most azonban egyelőre még a döntőnél tartunk... A jeles alkalomból egy igazi Spurs-fanatikust kértünk fel arra, hogy írja meg, miként ért véget kilencéves ínség a Lane-en. Mi kiegészítésként kötelességünknek érezzük  megjegyezni: vendégszerzőnkhöz hasnlóan, de sokakkal ellentétben a Kékek kudarcát mi nem Petr Cech hibájának tulajdonítjuk. Fogadjátok hát szeretettel Woland írását, akinek ömagához képest meglepő és tiszteletre méltó visszafogottsággal, a csapat egyes legendáival kapcsolatban pedig bájos elfogultsággal sikerült megírnia kedvenceinek rég várt diadalát. Hajtás után a beszámoló, amit ezúton is köszönünk!

A Tottenham mindig is kupacsapat volt. Ezt példázza hogy a két első osztályú bajnoki cím mellett a klub nyolcszor nyert FA-Kupát, (immár) négyszer Ligakupát, hétszer vihette haza a Community Shieldet (angol szuperkupa), kétszer az UEFA-Kupát és egyszer a KEK-et.
A soha meg nem alkuvó, szórakoztató támadófutball, ami a Spurs védjegye szinte megalakulása óta, jól passzol az egyenes kieséses versengésekhez, és talán – a legutóbbi időkig – kevésbbé volt célravezető a védekezésre is sokat adó angol bajnokságban. (Ez persze csak laikus spekuláció – az vesse rám az első követ akinek a keze ügyébe esik.)
A szórakoztatást nem véletlenül említettem – aki látta a vasárnapi döntőt az egyet fog érteni abban, hogy a két résztvevő közül a Sarkantyúsok voltak azok akik jóval többet tettek azért hogy a semleges néző is élvezze a játékot. Mindig is hagyomány volt a klubnál hogy technikás és kreatív futballistákat foglalkoztattak: Bill Nicholson, Jimmy Greaves, Glenn Hoddle, Osvaldo Ardiles, Ricardo Villa, Gascoigne, Nayim : ), Lineker, Sheringham, Klinsmann, Ginola mind-mind felbecsülhetetlen érdemeket szereztek abban hogy a Tottenham Hotspur név összeforrjon a szép játék művelésével. A mai csapat Robbie Keane-nel és főként Dimitar Berbatovval az élen ennek a tradíciónak a büszke örököse és folytatója.
Annak ellenére hogy a Spurs vérbeli kupacsapat, az 1999-es Ligakupa-győzelem óta nem termett babér a klub számára. Ugyan a 2002-es Ligakupában, a Chelsea 5-1-es lemészárlását követően, döntőt játszott a csapat, de ott meglepetésre kikapott a sérülésektől szenvedő Blackburntől. Az 1999-es csapatból ma már csak Sol ’Júdás’ Campbell aktív, míg a 2002-es döntős csapatból csak Ledley ’Király’ King maradt a klubnál – illetve Gustavo Poyet, aki akkor a középpályánkat erősítette, ma pedig Juande Ramos mester segítője a Spursnél.
A vasárnapi döntő előtt akár baljós előjelnek is tekintettük volna hogy az elődöntőben újra egy 5-1-es megalázó verést oszottunk ki. Ezúttal egy, még a Chelsea-nél is jobban utált városi riválisra. Igen, a január végi Ligakupa-elődöntő visszavágóján a White Hart Lane-en nyolc és fél szűk esztendő után győztük le – valódi kiütéssel – az Arsenalt. Ez a mérkőzés Juande Ramos szavai szerint – és a látottak alapján is – tökéletes futballt hozott a hazai csapat részéről. De talán nem is az Arsenal jelentette a legnagyobb akadályt a döntő felé vezető úton, hanem a negyeddöntő csatája a Manchester City otthonában. A mérkőzés előtt a City a szezon minden hazai tétmeccsét megnyerte a bajnokságban és a kupákban egyaránt, ráadásul alig félóra játék után Zokora kiállítása után tíz emberre fogyatkoztunk. Talán ezen a mérkőzésen látszott először igazán Ramos keze nyoma – ezt a meccset a Martin Jol-lal alighanem elbukta volna a Spurs. Tíz emberrel győzni az addig százszázalékos, United-verő City otthonában, ráadásul úgy hogy gólt sem kapunk: ez már egy új Tottenham volt.
A Chelsea persze így is egyértelmű favoritnak számított. Az afrikai sztárok visszatérése, Anelka leigazolása, Joe Cole és Ballack jó formája, illetve Terry és Lampard felépülése mind-mind a nyugat-londoniak sikerét valószínűsítette. Azonban a Tottenhamnél is voltak bíztató előjelek – Ledley King és Jonathan Woodgate is játékra készen állt, és ez, annak ellenére hogy vasárnap előtt sosem játszottak egy csapatban, növelte a játékosok önbizalmát.
A másik jó ómen maga Juande Ramos volt. A spanyol minden eddigi kupadöntőjét megnyerte és az biztosnak látszott: ha valahol, hát az edzők terén mi leszünk fölényben. Ez már a kezdőcsapatok kihirdetésénél egyértelművé vált: Ramos nem okozott meglepetést Grant azonban kihagyta Jole Cole-t és Ballackot is, valamint Anelkát is számára idegen pozícióba kényszerítette.
A meccs kezdete mindenben tükrözte a két kapitány hozzáállását: az első szűk félórában a Spurs négyszer is megszerezhette volna a vezetést míg a Chelsea a kapunk felé sem lőtt. Persze a rutin, Cech és a kapufa mindig kisegítette a kékeket és a középpályán nagyszerűen játszó Zokora saját tizenhatosunk előterében elkövetett buta szabálytalanságaiért megítélt harmadik szabadrúgásból Drogba megszerezte a vezetést a kozákoknak.
Sokkoló volt a gól, nem csupán a játék képe miatt hanem azért is mert Robinson kapus – borzasztó amatőr módon – beállt a saját sorfala mögé, és így mozdulni sem tudott az elefántcsontparti csatár nem különösebben helyezett lövésére. Mindazonáltal nem lehet azt mondani hogy nem megszokott forgatókönyv szerint történt mindez – a Spurs sokszor játszott ebben a szezonban remekül amikor végül mégis vesztesen kellett távoznia a pályáról.
A gól megfogta a csapatot és a második félidő sem kezdődött túl erőteljesen. Ám Ramos zsenialitása kiütközött a cserékben illetve az ezeket követő taktikai változtatásokban. Középpályás (Huddlestone) váltott védőt (Chimbonda), Malbranque hangyányit hátrébb húzódott illetve az addig halvány Lennon előrébb ment. Pár perc múlva Lennon átadását Huddlestone a Chelsea tizenhatosán belül próbálta Wayne Bridge mellett továbbküzdeni amit utóbbi reflex-szerű kezezéssel akadályozott. Tizenegyes!
Berbatov állt a labda mögé és ez minden Spurs-szurkolót megnyugtatott egy picit. Annyira magától értetődően gurított el Cech mellett hogy legközelebb talán már nem is húzzák majd azzal az időt hogy elvégeztessék vele a büntetőt, hanem egyből középkezdés jön.
A mérkőzés rendes játékidejének egyik utolsó jeleneteként Zokora megnyerhette volna a meccset miután tökéletes ziccert teremtett magának: labdaszerzés a félpályánál – oda-vissza passz Keane-nel – villámgyors lyukra futás a beragadt védők között – labdavezetés Cech-re. Na itt jött a baj, Zokora még sosem szerzett gólt a Spurs színeiben, és ez most is átvillanhatott az agyán mert némi toporgás után irtózatosan orrbapuszilta a cseh portást a labdával majd a visszapattanóból küldött egy meccs-szuvenírt Mihály arkangyalnak.
De sebaj, jött a hosszabítás és Jonathan Woodgate megkoronázta csodálatos aznapi teljesítményét és megszerezte a győztes találatot egy pazar Jenas-szabadrúgásnak és egy komikus Cech-hibának köszönhetően (a kapusnak talán még kettőslátása volt Zokora korábbi lövése okán). Ez volt a védő első gólja azóta hogy a visszatért Albionba a Real Madridtól.
Avram Grant túl sokáig várt azzal hogy Joe Cole-nak lehetőséget adjon – a 98. perc után már nem volt elég ideje a Chelsea legjobb formában lévő játékosának hogy igazán játékba lendüljön. Ráadásul ekkor a fogyó idő miatt a korábbi tunyaság után már a kapkodás jellemezte a kékeket. Drogba idegei különösen nehezen viselték a feszültséget: a valóban nevetségesen időt húzó Tainionak artikulálatlanul elordibált/elmutogatott ’A futballpálya etikettje’ című kiselőadása további másfél percet vett el a kékektől.
De a nap végén azt kell mondani nem ezen múlt hogy a Tottenham megnyerte 1999 óta első trófeáját. Ezen a meccsen – miképpen az Arsenal elleni elődöntőben és a Manchester City-vel szembeni nyolcaddöntőben is – nagyon kevés csapat tudta volna megállítani a Sarkantyúsokat. A Chelsea még mindig három fronton harcol a klub kupagyűjteményének bővítéséért, mint ahogyan a Spurs-nek is jó esélye van arra hogy megduplázza idei serlegeinek számát az európai porondon.
A magam részéről annyit tennék még hozzá hogy remélem a Harci Kakas hamarosan újra lecsap!
Come on You Spurs!