Always look on the bright side of life - énekelte lassan három évtizeddel ezelőtt Eric Idle keresztre feszítve a Brian élete című filmben. Mindig nézd az élet napos oldalát. Okosabb mi juthatott volna eszembe a két lejátszott tavaszi forduló után, s az ezalatt megszerzett egyetlen pontocska kapcsán? Mi más, minthogy még ez is több mint amennyit ősszel az első két forduló után szereztünk? Egyáltalán, miben reménykedjek, mit várjak el és minek örüljek egy olyan csapat szereplésében, mely valaha éveken keresztül a bajnoki cím egyik esélyeseként volt számon tartva európia kupa elődöntőket és döntőket játszott, de amelynek évek óta egyetlen színpada csupán a Bundesliga, s azon belül is a szürke középmezőny?

Vigyázat, részrehajló beszámoló követezik a 131. Revierderby-ről, a vasárnap délután lejátszott Borussia Dortmund- FC Schalke 04 mérkőzésről.

Valamikor még a kilencvenes években olvastam egy interjút Werner Loranttal, az 1860 München akkori edzőjével, melyben megkérdezték tőle, mi a fenének tippel mindig saját csapatára az év eleji "na, ki lesz a bajnok?" körkérdésnél. Ő nemes egyszerűséggel csak úgy válaszolt, minden szezont úgy kezd, hogy szeretné a végső győzelmet is megszerezni, ha nem így lenne, nem lenne értelme az egésznek. Valahogy én is így várok minden mérkőzést, akár van reális esély a győzelemre, akár nincs. Máskülönben mi értelme lenne? Másrészről meg úgy vettme észre, minél komolyabb, minél nagyobb kaliberű csapat az ellenfél, annál inkább összekapják magukat a fiúk, és kitesznek magukért, és most épp egy ilyen komoly és nehéz ellenfél várt ránk, ráadásul egy derby az derby, Schalke ellen nincs mese, nyerni kell, akár jobban összerakott és eredményesebben játszó csapat hozzánk képest, akár nem.

Derbyhez méltón, lendületesen kezdődött a mérkőzés, mindkét csapat többször is eljutott az ellenfél tizenhatosához, de komolyabb veszélyt nem jelentett a kapura. Sajnos csupán pár perccel a kezdő sípszó után Klimowicz megsérült, később (17.) le is kellett cserélni, és a még nem egészen egészséges játékos benyomását keltő Freit kellett behozni a helyére.

Gyerünk fiúk, gyerünk fiúk, azért nem lesz ez rossz meccs, nem lesz ez rossz, kezdem bele a szurkolásba még lelkesen, a 12. percben aztán átmenetileg arcomra fagy a mosoly, Kobiasvili lövése megpattan Asamoah-n, és a labda a kapuban találja magát, de az asszisztens lest int, így átmenetileg fellélegezhetek. De tényleg csak átmenetileg, ez a nyugodt ugyanakkor mégiscsak lelkes állapot csupán néhány percig tart. A 19. percben Amedick felszabadító lövését Altintop blokkolja, Ziegler valahol a tizenhatos környékén szerencsétlenkedik, és az üres kapu felé tartó labdába Asamoah-nak elég éppen csak beleérnie, máris megvan a baj, 0:1. Zielger tényleg olyan az utóbbi időben, mintha a sérült Weidenfellert nem csupán kapus mivoltában helyettesítené, hanem igyekezné hülye szokásait is átvenni. Már kezdek teljes letargiába esni, ezek a srácok ugyanis ritkán szoktak vert helyzetből győztesen kikerülni, hiszen vagy nagy lendülettel hozzák a meccset, vagy nagyon elbénázzák az egészet, amikor aztán Federico egy okosan felépített támadás után tizenhat méterről Neuer kapujába talál. 1:1.(21.)

Szurkolói hullámvasutomon ismét felfelé veszem az irányt: hajrá, hajrá. Ismét néhány pecig váltakozva támad a két csapat, hol egyik, hol másik tizenhatosánál történik valami, ám végeredményben semmi említésre méltó, amikor Rakitic szabadrúgását követően Amedick szépen saját kapunkba juttatja a labdát. A statisztikákat kedvelőknek talán fontos, hogy ez volt Martin Amedick eddigi pályafutásának első öngólja. 1:2 (30.) Ugyancsak statisztika-rajongó (no nem az asztaliteniszklubra gondolok) olvasók számára említeném meg, hogy a szünetben kapuscsere történt, az első félidőben egy sérülést összeszedő Marc Ziegler helyett Alexander Bade állt a kapuba, Dortmundba igazolását követően először egy Bundesliga-tétmeccsen.

A második félidőt szemmel láthatóan összeszedettebben kezdjük, egy kontratámadás során Frei íveli be baloldalról a labdát, amit Petric fejel végül kapuba. 2:2 (50.) Ismét támadás itt, támadás ott, jó kis BUndesliga-rangadó ez, amikor Dede Rakiticcsal szabálytalankodik, jutalmul pedig egy szép piros lapot kap érte (a hétfői nap során kiderült, hogy ez négy meccses eltiltást ért), így aztán amikor a Schalke újra vezetést szerez Ernst lövése nyomán (2:3, 82.) , már nem megy olyan könnyen az egyenlítés. Tulajdonképpen sehogysem. Még marad egy esetleg említésre méltó Frei szabadrúgás, illetve Jones lövését kell Badenak védenie, de az eredmény nem változik, sajnos megint nem sikerült nem hogy három, de még egy pontot sem szereznünk, ráadásul érzékeny veszteségek értek minket: Klimowicz, Ziegler sérülése, valamint Dede eltiltása.

Thomas Doll a mérkőzés után a bíróra fogta az egészet, én viszont rá fognám, hogy neki kellene végre valami hatésos, átütő dolgot kitalálnia, hogy a fejekben végre rend legyen, s hogy ne úgy nézzen ki a csapat játéka, mint egy depressziós egyén sorozatos elfuserált kísérletezése a depressziótól való megszabadulásra, ami újra és újra csak frusztrációt okoz. Nemcsak a nézőkben, a játékosokban is. Sőt, ott még inkább.

A beszámoló végére persze kiderül számomra, nem csak Amedick képes öngól lőni, hanem én magam is. Merthogy végül eszembe jut, hogy a bevezetőben kényszeredett optimizmusom kifejezőjeként említett dal úgy egy évtizeddel ezelőtt egy (ha jól emlékszem) háztartási kisgépekkel foglalkozó cég reklámjának háttérzenéje volt, ez a cég pedig épp a Schalkének volt mezszponzora jónéhány éven keresztül.