Így utólag is elnézést, hogy az idei Ázsia-kupával gyakorlatilag nem foglalkozunk az NST-n, de valószínűleg jól sejtettük, hogy a vietnámi vagy az üzbég válogatott hőstettei és bukásai rohadtul nem érdeklik olvasóinkat. Most így utólag viszont mégis muszáj, mert a torna végül úgy alakult, hogy eredménye az egyetemes futballtörténet szempontjából maradandóbb lesz, mint bármi, ami az idén a világ focipályáin történt. Az iraki válogatott diadala nagyobb dolog, mint Maldini harmincadik BL-diadala, Messi szlalomja a Getafe ellen vagy Beckham emigrációja.

A múlt vasárnapi döntőben Szaúd-Arábia felett aratott 1-0 arányú győzelemnek ott a helye a foci mitológiájának olyan hőstettei közt, mint az a legendás meccs, amelyet 1914 karácsonyán valahol a nyugati front árkai közti senkiföldjén vívtak angol és német katonák, vagy az a másik 1942-es, amely után a Dinamo Kijev játékosai az életükkel fizettek, amiért nem voltak hajlandóak lefeküdni az alkalmi náci tizenegynek. Ez a két mérkőzés viszont valószínűleg – ha egyáltalán – nem egészen úgy zajlott, ahogy azt mesélni szokták. Az iraki diadalnak pedig minden egyes mozzanata igaz, benne volt a tévében meg a Youtube-ban, a csoda megtörtént, vitatkozni nincs min.

Nem volt az véletlen, hogy amint a Dzsakartában játszott meccs végét jelző hármas sípszó felharsant, a CNN élő egyenes adásban kapcsolta Bagdadot, ahol a telepített riporter szavaiból alig lehetett valamit hallani a háttérben ünnepelve ropogó fegyverektől. Az utcákon táncoló és éneklő, egymást ölelgető irakiak látványához hasonlót nem látott a világ, amióta 2003 áprilisában a városba bevonuló amerikai csapatok segédletével a bagdadiak ledöntötték talapzatáról Szaddam Husszein óriási szobrát. Sőt, ez még annál is nagyobb dolog volt. négy évvel ezelőtt biztos sokan voltak Irakban, akik a régi rezsim kiszolgálóiként rettegve nézték a tévét, most viszont valószínűleg nem volt az országban ember, aki ne ugrott volna ki a bőréből. Irak ennyire egységesen nem örült azóta, hogy 1947-ben az angolok végre kivonultak, az ország pedig elnyerte függetlenségét.

A darabokra esett, országként már rég nem működő Irakban a nemzeti fociválogatott olyan egységet teremtett, amilyet sem Szaddam, sem az amerikai bombák, sem a Bush elnök által kijelölt, a demokráciát építeni hivatott helyi kiskirályok nem voltak képesek összerántani. A mostani Ázsia-kupára kiutazó keretben egyaránt voltak síita, szunnita és kurd játékosok, márpedig huszonkét ilyen vegyes származású ember Irakban már rég nem képes úgy asztalhoz ülni, hogy valamelyikük ne húzza meg perceken belül a testére erősített robbanószerkezet indítózsinórját. Ez a vegyes társaság Jorvan Vieira szövetségi kapitány vezetésével mégis olyan egységgé kovácsolódott, hogy a döntőbe vezető úton több regionális futballhatalmat is legyőztek Ausztráliától Koreáig.

A Szaúd-Arábia elleni végső győzelem pedig külön szaftos történet, nagyjából mint ha a magyar válogatott a szovjetek ellen vívta volna az 1954-es vébé döntőjét, és meg is nyerte volna azt. Irak jelenlegi nyomorúsága, a mindennapos merényletek, a kvázi-polgárháború az USA és Irán mellett ugyanis a leginkább a szaúdiak zavarosban halászásának köszönhető. Egyszerre barátkoznak ők az amerikaiakkal és szponzorálják világszerte az iszlám fundamentalizmust, különösen azt a militáns, szunnita vonalat, amely ma darabokra robbantja Irakot. Ráadásul a pucérseggű irakiakkal szemben a szaúdiaknak az olajuknak köszönhetően gyakorlatilag végtelen mennyiségű pénzük is van. Az ember életét megkeserítő, dúsgazdag nagyobb testvért legyőzésénél pedig alig van jobb érzés az életben.

A magyar példa már csak azért is jó, mert nehéz nem észrevenni a párhuzamot az Aranycsapat története és ez a mostani iraki válogatotté közt. Természetesen ezeket a muszlimokat valószínűleg nem fogják soha a sportág legnagyobb klasszikusai közt számon tartani, de amit ők ma jelentenek hazájuk számára, az nagyon hasonlít a kora ötvenes évek Magyarországának lelkiállapotára. Két reménytelen ország, amelynek lakói mindennapjai gyakorlatilag élhetetlenek voltak, egyaránt a focicsapatukban találták meg kevés örömük közül a legnagyobbat.

Az iraki drukkerek külön tragédiája, hogy minden nyomorúságuk mellé még focit sem nagyon láthatnak élőben. Az országban a folyamatos robbantások miatt már rég betiltották a nagyobb tömegrendezvényeket, a válogatott is külföldön készült fel a tornára. A játékosok nagy része eleve külföldön játszik, a legtöbb valamelyik olajemirátus gazdag klubjánál. Akárcsak Puskáséknak, nekik is végtelenül jobb az életük, mint egyszerű honfitársaiknak, viszont a gondtalantól azért messze van. Az Ázsia-kupa alatt a keret több tagjának családtagja is meghalt az otthoni merényletek valamelyikében. A győzelem után nyilatkozó játékosok mind ugyanazt mondták: szeretnének az otthoniakkal együtt örülni, de a jelenlegi helyzetben be sem merik tenni lábukat az országba. A diadalt sem Irakban ünnepelték, hanem a kényelmes Bahreinben.

Sajnos fogalmunk sincs, hogy mi volt az a plusz, amivel az irakiak le tudták győzni sokkal képzettebb, tapasztaltabb és jobb körülmények közt készülő vetélytársaikat. Ami az összefoglalókból lejött, az alapján talán annyit lehetne mondani, hogy akárcsak a görögök az EB-n három éve, ők is a csapategységre építettek az egyéni flikkflakkok helyett. Azt viszont egy pillanatig se gondoljuk, hogy a semmiből született ez a győzelem, az iraki focisták egyszer már meglepték a világot, amikor 2004-ben az olimpián az elődöntőig jutottak.

A kupa természetesen nem hozott békét Irakba, ezen a héten is ugyanannyi a véres merénylet, mint az ezt megelőzőn. Sajnos Magyarországról sem húztak el a szovjet csapatok a londoni 6-3 után. Viszont néhány órára egy egész ország önfeledten jól érezhette magát, és még ha a következő húsz évben sem változik a helyzetük, az irakiaknak legalább lesz egy szép közös emlékük, a vízipipák mellett pedig örökké lehet arról mesélni, hogy milyen is volt, amikor Mahmud Younis befejelte a 76. percben. Mert hát az a helyzet, ahogy azt az NST valamennyi olvasója természetesen pontosan tudja, hogy a foci a legjobb dolog a világon.