A Wikipedián összegyűjtött elképesztő mennyiségű tudáshalmaz az egyszeri focibuzi számára is rendkívül hasznos. Adatsorait, rég elfeledett játékosokról szóló, kimerítően részletes életrajzait heteken át lehetne olvasgatni, valamint remek eszköze a tipikus kocsmai viták eldöntésének. Melyik két olasz csapatban focizott Michael Laudrup?* Hány nem német játékos lépett pályára a Bayern Münchenben az 1999-es BL-döntőben?** Hány gól született az 1978-as vébé magyar-argentin csoportmeccsén az első tizenöt percben?*** Az ilyen kérdéseken ma már nem kell sokáig vitatkozni, elég hazaérkezés után egyből benyomni a számítógépet. Sőt, a legjobb a sör mellől felhívni valami ismerőst, aki épp az internet közelében van.
Mégsem ezek a random adatok a legjobbak a Wikipediában, hanem a lelkiismeretes felhasználók által a legkülönbözőbb szempontok szerint összeállított táblázatok. Ezeket aztán tényleg órákon keresztül lehet elemezgetni, és fantasztikus következtetéseket levonni belőlük a foci és a világ rendjéről. Az utóbbi napokban három ilyen lista kötötte le a figyelmünket, és tényleg egyik tanulságosabb, mint a másik.
Az első lista az összes valaha élt focistát felsorolja, aki százszor vagy annál többször játszott hazája válogatottjában, Bozsiktól Javier Zanettiig. Az ember pislog egyet, nem figyel oda mondjuk tíz évig, és mire feleszmél, ez az egész százszoros válogatottság-dolog teljesen elveszíti minden rangját elvesztette. Hát milyen lista ez? Az első húsz között két klasszis van csak, Matthaus és Cafú, és bár speciel én személyesen kedvelem Cobi Jonest, Ali Daeit és még Hossam Hassant is, az azért nagyon sajnálatos, hogy ez a lista már rég nem a világ legjobbjainak dicsőségkönyve. Húsz éve még világraszóló esemény volt, amikor egy focista századszor játszott a válogatottjában, amikor pedig Matthaus elérte a 150-et, gyakorlatilag sátoros ünnepet rendeztek a tiszteletére. Mára ebből semmi nem maradt.
Az világos, hogy az utóbbi ötven évben a világ minden szeglete elkezdett focizni, és hogy még Európában is gombaként szaporodnak az országok, ezzel párhuzamosan pedig a nemzeti válogatottak. Ma az UEFA-nak 51 tagállama van, így mindenki kénytelen sokkal több selejtezőt játszani, mint a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése előtt. A válogatott meccsek esztelen burjánzása tökéletesen látszik a listán, a 120-nál több meccsel szereplő játékosok között alig néhány van, aki a 2000-es évek előtt befejezte a pályafutását. Súlyozni kéne itt is, mint az Aranylabda kiosztásánál, egyszerűen nem igazságos, hogy bármilyen eredményességi listát egy szaúdi focista vezessen.
---
A második és a harmadik lista viszonylag közeli rokona egymásnak. Az egyik azokat a játékosokat sorolja fel, akik egyetlen klubban töltötték teljes pályafutásukat, a másik pedig azokat a mezszámokat, amelyeket az egykori viselőik iránt érzett tiszteletből klubjaik örökre kivontak a forgalomból.
A klubhűek listája nyilván nem teljes, ám az Európa-centrikusság érthető. Elég nehéz Argentínában vagy Brazíliában úgy játszani tíz évet a legmagasabb szinten, hogy az emberre ne vessen szemet valamelyik nagy, európai klub. A sok pénz pedig szinte mindig legyőzi a klubhűséget. Nagyon érdekes viszont a klubjukkal életre szóló jegyességet kötő játékosok eloszlása az európai kontinensen belül. Bár a csúcstartó az a Maldini, aki szeptemberben a 24. szezonját fogja megkezdeni a Milan színeiben, a közhely, mely szerint a brit szigeteken többet jelent – vagy legalábbis jelentett - a klubhűség, mint a gonosz és pénzhajhász kontinensen, beigazolódni látszik. Kevés az olasz és a francia, spanyol játékost pedig alig lehet találni. Az viszont nagyon érdekes, hogy a nagyon kevés ma is aktív rekorder közül ketten is, Giggs és Gary Neville is a Manchester Unitedben játszanak. Aki egyszer megfogja Ferguson kezét, az nagyon nehezen engedi el.
Bár az örökre visszavont mezszámok listájának valahogy rímelnie kellene a klubhűekére, furcsa módon erről szó sincs. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a Brit-szigeteken egyáltalán nem szokás az ilyesmi. Ha hinni lehet a listának, csak két szám van bevonva, a Manchester Citynél a 23-as a tragikusan elhunyt kameruni Foé emlékére, valamint a Chelsea-nél Zola egykori meze, a 25-ös. Ez utóbbi speciel teljesen érthetetlen, Gianfranco tényleg ügyes és rendes gyerek volt, és segített is sokat a pre-Abramovics Chelsea-n, de hogy pont őt illesse ekkora megtiszteltetés, az azért túlzásnak tűnik.
Ahogy elnézzük, az alapszabály az, hogy ha egy klub aktív játékosa akár a pályán, akár azon kívül meghal, ma már szinte automatikusan örökre bevonják a mezének számát. Fehér Miklós és Simon Tibor egyaránt posztumusz lettek így örökre elismerve. Aki igazán nagy, azt egykori klubja akkor is hajlandó így honorálni, ha megéri a nyugdíjas éveit, mint például Puskás Öcsi. De a legjobb kategória egyértelműen azoké, akik nem haltak meg, csupán annyit tettek egy csapatért, hogy az legalább így igyekszik valamit visszaadni. Nápolyban Maradona óta senki nem viselheti a 10-est, a Milannál Baresi óta a 6-ost, az Ajaxnál pedig természetesen Cruyff óta a 14-est. Az viszont túlzott pedálozás, hogy Roberto Baggio ott töltött három szezonja után Bresciában bevonták a 10-est, nem?
Spanyolországban a jelek szerint soha senkit nem ért ilyen megtiszteltetés, a két kedvencünk viszont egyaránt Olaszországból származik. Szegény Pesottót csak azután ismerte el így a Juve, hogy tavaly nyáron a bundabotrány közepén kiesett az ablakon, Maldini pedig ebben a kategóriában is a legnagyobb király, hiszen bár még aktív, már most megmondta, hogy a piros-fekete 3-ast őutána legfeljebb a fiai viselhetik, ha eljutnak a felnőtt csapatig.
---
Végül pedig egy teljesen ide nem tartozó, viszont érdekes adat. Egy felmérés szerint a spanyolok 32,8 százaléka drukkol a Real Madridnak, 25,7 a Barcelonának, 5,3 a Valenciának, 5,1 az Athletic Bilbaónak és 4,3 az Atlético de Madridnak.
* Juventus és Lazio, a másodikat nem szokás tudni.
** Kettő, Kuffour végig játszott, Salihamidzic csak az utolsó két percben.
*** Kettő. Egy ide, egy oda.
Utolsó kommentek