Tudtuk, számítottunk rá, hogy jó lesz, mégis sikerült minden vágyunkat felülmúlnia a bronzmeccsnek. Kilencven percen keresztül a székünkhöz voltunk szögezve. Helyzet itt, helyzet ott, öt gól, fordítás kétszer is, és semmi cicó. Akik eddig fenntartással fogadták a bronzért folytatott meccseket, most egy ideig biztosan elhallgatnak, de az is igaz, hogy most az egyszer tényleg nem kellett volna dönteni, mert mindkét csapat megérdemelte az érmet.
Sírni csak a győztesnek szabad, lapozni meg Nektek.
Ez pont egy olyan meccs volt, amin mindig pont akkor történt fordulat, amikor már pont azt kezdtük érezni, hogy innentől már tuti, hogy ez lesz a játék képe pont a meccs végéig.
Az első negyedórában még nem volt semmi extra, mint egy elsőrandis mozizás: szolid tapogatózás. Aztán Müller gólja beindította a verklit. Lehet hibát találni a fiatal németben, ezzel nem is vitatkozunk, de van valamilyen ösztönösség a játékában, amit nem tudunk nem szeretni. A gólja is olyan volt. Ösztönösen, már Schweinsteiger lövésekor, rástartolt az esetleges kipattanóra. Lesről szó sem lehetett, így ő már a gólját ünnepelte, amikor a védők még csak eszméltek, Muslera meg épp diszlájkolta a jabulanit.
Már kezdtük elkönyvelni, hogy a kissé tartalékos német csapat uralni fogja a meccset, amikor egy gyors kontrából egyenlített Uruguay. Érdekes volt visszanézni az ismétléseket. Nem lehet azt mondani, hogy Löw tanítványai - vezetésük tudatában - beálltak volna blekkelni. Schweini úgy vesztette el a labdát a középpályánál, hogy mögötte már csak két védő volt.
Az első félidőben már újabb változás nem volt, de a szünet után Luganóék jöttek ki elszántabban. Egy mesteri kényszerítő után, egy tökéletes Forlan kapáslövéssel meg is fordították a meccset. Úgy tűnt, hogy uralni is fogják a mérkőzést, de Muslera a bakizós kesztyűjét húzta fel. Egy ártalmatlannak tűnő beadást mért fel rosszul, ami nemcsak a védőit és minket, nézőket lepett meg, hanem az érkező Jansent is. A középpályásnak esélye sem volt reagálni a történtekre, így egyszerűen bepattant a fejéről a labda a kapuba.
Az egyenlítő találatot kísérő gólöröm tökéletesen érzékeltette, hogy melyik csapatot viselte meg jobban az elvesztett elődöntő. Volt pár pacsi, oszt jól van. Öt perccel korábban Arevalo és Forlan üvöltve ölelkeztek össze, és nem azért, mert tegnap volt a melegfelvonulás Budapesten.
A 2-2 hatására sem álltak le a felek. A játék továbbra is lüktető volt, mintha azt az utasítást kapták volna a játékosok, hogy itt és most nekik népszerűsíteni kell a labdarúgást. Több elpuskázott lehetőség volt mindkét oldalon: Özil cselezett kettővel többet, mint kellett volna, Kießling lőtt, miután beállt a láthatatlan, de brazil, Cacau helyett, Forlan elől zárta jól a szöget Butt, Suarez többször is görcsösen akart gólt rúgni.
Az őrült rohanásnak a 75. perc körül lett vége. Uruguay ekkorra elkészült az erejével, és a németek ezt megérezték. Nem volt kérdés, ha itt valaki gólt szerez még a rendes játékidőben, az a Nationalelf lesz. A győztes találatot Khedira vitte be, megkoronázva ezzel egyhónapos teljesítményét. Nem zár rossz hetet: a világbajnokságon harmadik helyet, a Milan Baros hasonmásversenyen első helyet csípett meg.
A hátralévő tíz percben még talán a német szurkolók is szorítottak az uruguay-i egyenlítésért. Szerintünk, ők is szívesen nézték volna még félórát ezt az ütközetet. A ráadás tíz centin múlott, ennyivel kellett volna Forlan szabadrúgásának lejjebb csapódnia.
Az őszinte foci napján a frissebb csapat diadalmaskodott. Tabarez legénysége, amíg bírta erővel, ment előre, de a végére teljesen leblokkoltak. Egy német válogatott ellen pedig még egy bronzmeccsen sem fér bele kettő kapusbaki. (Az elődöntőig öt meccsen kaptak két gólt, a hátralévő kettőn meg hatot) Ettől függetlenül mi is elsütjük az ilyenkor szokásos közhelyet: ezen a találkozón egyik csapat sem érdemelt vereséget. Picit fáj a szívünk az urukért, mert azért az borítékolható, hogy négy év múlva nem fognak elődöntőt játszani. Ha végignézünk az elmúlt pár világbajnokság meglepetéscsapatain, akkor az mindegyiknél elmondható, hogy a következő alkalommal meg sem közelítették előző teljesítményüket (svédek, bolgárok, horvátok, törökök, dél-koreaiak).
A németeknek ellenben simán meg merünk előlegezni egy döntőt Brazíliában. Ebből a keretből pár embert kell csak elfelejteni. Tényleg, ugye Gomez odaadta valamelyik uruguay-inak az érmét.
A MECCS AKCIÓJA
3-2-nél, a 88. percben, Boateng szerzett labdát a saját kapujuk előtt. Majd egy villámgyors kontrát vittek végig. Boateng, Kießing, Boateng, Müller, Boateng, Kießling volt a labda útja. A ghánai származású védő, a jobbhátvéd pozíciójában történő labdaszerzéstől számított 11 másodperc múlva az ellenfél tizenhatosának baloldali csücskéről adott tökéletes passzt a pár perce beálló leverkuseni csatárnak, aki nem sokkal, de fölé pörgetett. 88 perc után lezavart egy százméteres sprintet, közben passzolt három pontosat, meg vezette a labdát métereken keresztül. Riszpekt, de tényleg.
Kifogástalan - és hihetetlenül gyors - kontra volt.
A NAP MAGYAR VONATKOZÁSÚ ESEMÉNYE
Érdekes, mi is meglepődtünk, hogy még a kisdöntőre is jutott magyar vonatkozás. Löw okosan húzta az időt, a rendes játékidő lejárta után pályára küldte a német keret egyetlen még nem bevetett mezőnyjátékosát, Tascit. A Stuttgart játékosának török apja, csakúgy mint sokan közülünk, Fekete István könyveken nőtt fel. Úgy tűnik, hogy a madárhőseiért rajongott, mert rögtön kettőről (Tásról és Csíről) nevezte el elsőszülött fiát. Meg nem erősített hírek szerint (a badacsonyi lángossütőtől hallottuk), öccsét Vukkelének hívják.
Utolsó kommentek