Az elmúlt két hónapban nagyjából 50 futball témájú filmet láttam, ez alapján bátorkodom megkockáztatni a kijelentést: az igazán jó és emlékezetes focifilmek megszámolásához nincs szükség mindkét kezünkre. Ámde, a megannyi elvetélt próbálkozás, ha filmes (ne adj isten: esztétikai) szempontból nem is érdemel említést, a hozzám, és a drága NST olvasókhoz hasonló focibuzik számára azért még érdekes lehet. Ebből az 50 filmből ki lehetne emelni a sportkarrier-filmeket (azaz: amelynek egy futballista vagy edző a főhőse), vagy a szurkolói filmeket (értelemszerűen: amely egy szurkoló szemszögéből mutatja be a foci világát), illetve a dokumentumfilmeket (ha akad érdeklődő, ezt a távolabbi jövőben meg is teszem), most viszont a pénteken kezdődő világesemény apropóján a vébéhez valamiképpen kapcsolódó filmeket venném sorra. Lapozás után Baski Sándor összeállítása.

Tíz cím következik, nem ezek a legjobbak – ennyit találtam összesen.

The World Cup: A Captain's Tale (r: Tom Clegg, 1982)
(10/5)
Az első világbajnokságot, mint ismeretes, 1930-ban rendezték, Uruguay-ban. Egy észak-angliai faluban, bizonyos West Aucklandben ezt máshogy tudják. Szerintük az 1909-es  Sir Thomas Lipton Kupa minősül az első vébének. A Torinóban, négy csapat részvételével lebonyolított versengés valójában a nemzetközi futball kupák között is csak a második volt (a Torneo Internazionale Stampa Sportivát egy évvel korábban rendezték meg, szintén Torinóban), de érthető, hogy a kettő közül miért az előbbi került be a köztudatba, legalábbis Angliában. A korszak legjobb olasz (Juventus), német (Stuttgart) és svájci (FC Winterthur) csapata mellett az angol színeket ugyanis a többségében bányászokból álló amatőr West Auckland FC képviselte, akik előbb a Juventust, majd a döntőben a svájciakat győzték le, egy évvel később pedig megismételték ugyanezt a produkciót (akkor a fináléban a Juventus-t alázták le 6:1-re.)
Nevezett brit tévéfilm erről a diadalról szól, pontosabban az odáig vezető útról. A hangvétel enyhén komikus, az agyoniskolázottsággal semmiképpen sem vádolható bányászok vicces figurák, a meccsek szünetében jóízűen bagóznak (de csak miután bedobták a kötelező felest), Torinóban pedig edzés helyett kurvázni járnak, majd meglepődnek azon, hogy a Juventus játékosai képesek csavarva rúgni a labdát („ilyen trükköket még a Newcastle se tud”), vagy hogy vannak cserék is. Sir Thomas Lipton, a kupa ötletgazdája is szerepet kap a történetben, aki a film szerint elsősorban nem sportszeretetből, hanem a róla elnevezett teát népszerűsítendő gründolja össze a rendezvényt. A végeredmény fele annyira sem szórakoztató, mint amennyire lehetne, tipikus tévéfilmről van szó, de a régi idők focijának hangulatát azért megidézi. (A film YouTube-on)

A foci hőskora (r: David Anspaugh, 2005)
(10/6)
Az USA válogatottjának legnagyobb hőstettét, az angolok legyőzését az 1950-es vébén, már az NST is többször megénekelte, a sztori filmért kiállt, úgyhogy az lett volna a meglepő, ha nem jut eszébe valakinek leforgatni. David Anspaugh rendező korábban készített már két korrektnek nevezhető sportfilmet (A legjobb dobás, Rudy), és itt is egy tisztességes iparosmunkát hozott össze. Az eredeti büdzsét ugyan le kellett faragni 65 millióról 27-re, emiatt kimaradt állítólag néhány „érzelmi szempontból fontos jelenet”, de a lényeget, a többnyire olasz származású amatőr játékosok kiválogatását és csapattá alakulását, illetve az angolok legyőzését a (sport)történelmi hűségre is ügyelve, egész szórakoztatóan dokumentálja. Kiderül például, hogy az edző inkább afféle menedzser volt, aki a szünetben is csak beköszönt az öltözőbe, a „taktikát” maguk a játékosok dolgozták ki, Joseph Gaetjens-t (a későbbi gólszerzőt) is ők vették rá, hogy csatlakozzon a csapathoz.
A kötelező, dagályos zenei aláfestéssel kísért csillagsávos patetizmus persze nem maradhat el, de legyünk őszinték: ekkora ziccert máshol sem hagynának ki – számukra ez a 6:3. Az amerikaiak (csúnya általánosítás, igen) máig képtelenek feldolgozni, hogy a világ legnépszerűbb sportjában nem ők a legjobbak, és ez a frusztráció a filmben is benne van. Az egyik legemlékezetesebb jelenet az angolok elleni edzőmeccset követő fogadás, ahol a brit csapat legnagyobb sztárja, Stan Mortensen kioktatja az amerikaiakat, majd jó nyaralást kíván nekik Brazíliában. Egy másik kulcsjelenetben pedig az amerikai csapat egyik idősebb támogatója belemondja az üzenetet a kamerába: „Akarod tudni, miért a futball a világ legnagyszerűbb sportja? Mert csak egy labda és egy kis szabad terület kell hozzá. Nem kell hozzá flancos felszerelés vagy speciális pálya. Nem kell nagynak, erősnek vagy magasnak lenni hozzá. Ez az összes sport közül a legdemokratikusabb. A nép játéka. Amerika jövőbeli játéka.”

A berni csoda (r: Sönke Wortmann, 2003)
(10/4)
Az ’54-es vébédöntő történetét nyilván ismeri mindenki, magyar szemszögből. Ami nekünk Mohács és Trianon egyszerre, az a németeknek tömör nemzeti gyönyör. Ettől még lehetett volna az eseményt feldolgozó film egy nem-német számára is érdekes, de Sönke Wortmann rendezőt és kollégáit olyannyira meghatotta a magasztos téma, hogy a végeredmény még A foci hőskoránál is szentimentálisabb és giccsesebb lett. A film egyik főhőse Matthias, egy különösen ronda kisfiú, aki szabadidejében Helmut Rahn után cipeli a csukát, miközben a szovjet hadifogságból hazaérkező és a futballt – látszólag! – nem kedvelő apjával próbálja rendezni a viszonyát. A másik szálon a német csapat vébé szereplését követhetjük, mindannyian szimpatikus fiatalemberek, néha kiszöknek a hotelből sörözni, de amúgy helyén a szívük. A döntőt övező legendáriumok közül a speciális stopliké is előkerül: a meccs előtt azért fohászkodnak a játékosok, hogy essen az eső, mert az nekik kedvez. Magát a játékot nagyjából sikerül reprodukálni – a digitálisan klónozott közönség látványa azért kínos –, óriási aljasság viszont, hogy Puskás meg nem adott gólját nem mutatják be. Többek közt ezért sem ajánlanám a filmet senkinek, a menthetetlen mazochistákat leszámítva.

66 (r: Paul Weiland, 2006)
(10/5)
A cím sajnos becsapós, noha valóban a 66-os vébére, és nem egy sátánista gyilokpornóra utal. A futball és az angolok győzelme viszont ebben a történetben csak a kor- és hangulatfestő hátteret jelenti. A főhős egy frusztrált angol-zsidó kisfiú (képzeljük el Woody Allen neurózisát, majd szorozzuk be sokkal), addigi élete legfontosabb eseményére, a férfivé avatást szimbolizáló Bar Mitzvah-ra készül, kár, hogy nagy valószínűséggel a szülein kívül senki nem lesz ott, pont aznap rendezik ugyanis az Anglia-Németország döntőt. Sok kacagtató bonyodalom után végül mégiscsak méltóképp zárul a nap, pláne, hogy a fiút apja még a meccsre is elviszi, az utolsó gólra oda is érnek. Akit érdekel egy zsidó kisfiú coming of age sztorija, akár még jól is szórakozhat a filmen, Anglia, illetve a ’66-os döntő ennél viszont többet érdemelne. (Sebaj, a 2010-es vébégyőzelemről biztos készül majd valami releváns műalkotás.)

The Game of Their Lives (r: Daniel Gordon, 2002)
(10/8)
’66-ban nem csak a döntőben történtek érdekességek, hanem a kies Middlesbrough-ban is. Itt játszotta csoportmeccseit a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, azaz a kommunista Észak-Korea csapata, akik óriási szenzációt okozva kiejtették a nagyképű olaszokat. Portugália ellen ugyan 3:0-ról 3:5-re kikaptak, de örökre beírták nevüket a futball nagykönyvébe. Az angol Daniel Gordonnak négy évig kellett könyörögnie az észak-koreai hatóságoknál, míg végre megengedték neki, hogy dokumentumfilmet forgasson a legendás csapat tagjairól. A korabeli dél-koreai pletykákkal ellentétben nem kerültek börtönbe az olaszok elleni győzelem (állítólagos) túlzott megünneplése miatt, sőt ma is nemzeti hősökként kezelik őket. A segítségükkel (és persze rengeteg archív felvétel felhasználásával) idézi fel a film annak a bizonyos vébének a történetét, miközben az észak-koreai viszonyokról is képet kaphatunk. Az a jelenet például több mint bizarr, amikor a játékosok Kim Ir Szen szobránál sírva fakadnak, amiért a Nagy Vezér, aki anno személyesen adott nekik taktikai tanácsokat, már nem lehet köztük.
Kiderül még a filmből, hogyan oldották meg az angolok, hogy ne kelljen a kommunista ország himnuszát lejátszani, miért kezdett el Middlesbrough népe szimpatizálni a koreai játékosokkal, és miért zavarta utóbbiakat az alvásban a megfeszített Krisztus.

Isteni játék (r: Khyentse Norbu, 1999)
(10/7)
A szurkolói filmek története többnyire nincs agyonbonyolítva. A focibuzi szeretné látni a meccset, és ezért különféle fizikai vagy politikai/kulturális akadályokat kell leküzdenie. Az Isteni játék egy bhutáni kolostorban játszódik, megtörtént eseményeken alapul, szereplői valódi szerzetesek, a rendezője egy tibeti láma, ennél autentikusabb tehát már nehezen lehetne. A ’98-as vébé alatt játszódik a történet, egy ifjú szerzetes-tanonc éjjelente kiszökik a kolostorból meccseket nézni, lebukik, az apát ejnye-bejnyézik, de aztán mégis engedélyezi, hogy a kolostorból nézzék a meccset közösen. Ehhez már csak tévé és antenna kéne, ami nincs. Bájos komédia-szerűség, szimpatikus szereplőkkel. Nem mellesleg a filmtörténelem első bhutáni filmje.

La Gran Final (r: Gerardo Olivares, 2006)
A sztori lényegében ugyanaz, mint az Isteni játéknál: néhány világtól elzárt futballfanatikus látni akarja a 2002-es vébé döntőjét, de itt három helyszínen játszódik a történet: a mongóliai Altáj-hegységben, a Szahara-sivatagban és az amazonasi dzsungelben. Mivel a netről letöl megvásárolt kópián nincs angol felirat, csak a képek alapján nyilatkoznék: egy dokumentarista stílusban fényképezett, szociográfiának is beillő komédiáról van szó, amelyben a törzsek férfitagjai játsszák a főszerepet. (Egyébként mindannyian a németeknek szurkolnak.*) Az egyik IMDb-s kommentelő Az Istenek a fejükre estek-et említi párhuzamként, ami nem feltétlenül rossz dolog.
*tréfa

The Other Final (r: Johan Kramer, 2003)
(10/9)

Mialatt az amazonasi dzsungelben a bennszülöttek reménytelen küzdelmet folytattak a tévéantennával, hogy láthassák a Nike és az Adidas összecsapását, Bhutánban egy másik döntőre készültek. Egy holland férfi, egyéb dolga nem lévén (a hollandok ugye nem jutottak ki a vébére), elhatározta, hogy a döntő napjára megszervezi a FIFA ranglistájának utolsó két helyén csúfoskodó válogatottak rangadóját. Mindez olcsó poénnak is tűnhet, „nevessünk a szerencsétlen favágókon” jelszóval, de ha ez is volt a cél (kétlem), a végeredmény valami egészen más lett. Kiderült, hogy a régi idők (öröm)focija még létezik.
A 202. a ranglistán akkor éppen a himalájai Bhután volt, a 203. pedig az Egyesült Királysághoz tartozó karibi sziget, Montserrat.  Egyik sem egy tipikus futballnemzet, Bhutánban, ahol a labdarúgó szövetség elnöke és a kormányfő ugyanaz a személy, összesen 900 amatőr játékos rúgja a bőrt, Montserratban pedig csak 5 csapat szerepel a bajnokságban. Johan Kramer ügyesen szerkesztett dokumentumfilmjéből minden lényeges kiderül a két ország futballkultúrájáról, bemutatja a játékosokat, a döntő helyszínét, és persze a meccset is, amelyet 10 ezer (!) néző előtt játszottak le, és ahol persze nem a győzelem volt a lényeg. (Bhután végül 4 gólt vert be a hullafáradt ellenfélnek a 8000 méteren magasan fekvő pályán; utóbbi körülménynek esetleg köze lehet a végeredményhez.)

Pályán kívül (r: Jafar Panahi, 2006)
(10/8)
Az iráni Jafar Panahi (tragi)komédiája az egyik kakukktojás az összeállításban, nem a vébén játszódik ugyanis, hanem az egyik világbajnoki selejtező alatt. Konkrétan az Irán-Bahrein meccs közben, itt dőlt el, hogy Irán csapata ott lesz a németországi vébén. A meccsből nagyjából két másodpercet láthatunk, noha a történet a stadionban játszódik. A főszereplő az a néhány fiatal nő, aki megpróbál besurranni a mérkőzésre férfinek öltözve. Arrafelé ugyanis a nőknek tilos egy légtérben tartózkodniuk az önfeledten anyázó férfinéppel, ekképpen meccsre sem járhatnak. A helyszínt biztosító katonák nagy rutinnal szűrik ki a szurkolólányokat, akik megpróbálják kidumálni magukat, miközben a pályán már zajlik a meccs. A legtöbb focifilm a futball nagyszerűségét, összetartó erejét dicsőíti, itt kevésbé idilli a kép, hiszen az egyszeri szurkolótól pont a szurkolás jogát tagadják meg. Pedig amúgy happy enddel végződhetne a sztori: Irán győz, az utcai örömünnepélybe már a lányok is fejest ugranak. Nem mellékesen: a filmet valóban az Irán-Bahrein meccs alatt forgatták, ugyanabban a stadionban, a színészek pedig a dialógok egy részét improvizálták.

Mike Bassett: England Manager (r: Steve Barron, 2001)

Az angolokról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne humoruk és öniróniájuk. A válogatott szerencsétlenkedésein is képesek röhögni. Tárgyalt szatíra ál-doku stílusban meséli el a fiktív másodosztályú edző, Mike Bassett szövetségi kapitánykodásának történetét. A film elején betegsége miatt lemond az aktuális kapitány, a FA először külföldön keresi az utódot, de senki nem vállalja, ahogy a brit edzők is mind visszamondják a felkérést. Jobb híján marad Bassett, a lokális mágus, aki első intézkedésével egy autókereskedőként dogozó lecsúszott edzőt jelöl helyettesének, majd behív a válogatottba egy 46 éves, harmadosztályban futballozó játékost. A világbajnokságra végül csak úgy tudnak kijutni, hogy a csoportban Luxembourg megveri a rivális Törökországot. A brazíliai vébén folytatódik a blamázs, a játékosok edzés helyett kocsmáznak, a sajtó pedig darabokra szedi Bassettet, aki közben egy forradalmian új formációval kísérletezik. Az utolsó csoportmeccsen Argentína az ellenfél, a tét a továbbjutás, veszni látszik minden, amikor az angol cserejátékos orbitális kezes gólt szerez. A bíró megadja, csak az egyik kommentátor teszi fel a kérdést: „Nem volt kéz?”. A másik: „Argentína ellen? Kizárt.” A válogatott végül elvergődik az elődöntőig, ahol Brazília megállítja őket. Bassettből hős lesz, és újabb négy évre aláír.

A filmek trailerei az alábbi linkeken érhetőek el:

Mike Bassett
Offside
Bern
Other Final
Isteni játék
La Gran Final
Game of their lives (ez fenn is van a YouTube-on 8 részletben)
A foci hőskora

Bónusz önreklám: bővebben és komolyabban a focifilmekről a Filmvilág júniusi számában írok, többek közt Korda Zoltán 1927-es Tizenegy ördögéről, a Góóól!-ról és a Damned Unitedről. Itt pedig megpróbáltam az összes létező focifilmet összegyűjteni, évszámokkal és linkekkel, tessék jelezni, ha kimaradt valami.