Rendszeresnek nem mondható, de időnkénti kitekintéseink közül már megszokhattátok, hogy erdélyi sporttársaink segítségével rendszeresen bejelelentkezünk, ha valami érdekes történik arrafelé. És most történt, amit egy olyan éles kijelentéssel kezdenek kifejteni, hogy: Európa legizgalmasabb nem topligája volt idén a román I. liga, amelyben hét csapat küzdött pályán és azon kívül a Bajnokok Ligája-csoportkört érő első helyért, és az ezzel együtt járó, minimum 10 millió eurós jövő évi bevételért. A csata oly szoros volt, hogy 22 forduló után is mindössze kétpontos különbség volt az első és a hetedik között, ehhez képest némileg meglepő volt, hogy a végén a Kolozsvári CFR (leánykori nevén KVSC) már az utolsóelőtti fordulóban bebiztosította második bajnoki címét, majd zárásként zsinórban harmadszor a Román Kupát is elnyerték.

A bajnokságban a kolozsváriak az őszi idény utolsó fordulójától kezdve folyamatosan az élen álltak, de játékuk a szezon legnagyobb részében cseppet sem emlékeztetett a két évvel korábbi bajnokcsapat lehengerlő támdófocijára. A csapatot az őszi idény legnagyobb részében irányító portugál edző, Antonio Conceicao általában az első rúgott gól után visszavonulót fújt és kontrajátékra rendezkedett be, a 13 forduló után őt váltó olasz Andrea Mandorlini pedig hamisítatlan catenaccióval rombolt még a kieső-jelöltek ellen is, gyakorta tűnt úgy, hogy még az egy-két gólos hátrányt is olyan értékes eredménynek tartja, amelyet illik foggal-körömmel védeni. Mindkét tréner alatt a CFR-é volt a liga legjobb védelme, s ha a csatárok néha nem találták meg a győzelemhez szükséges gólt, a védők őket is kisegítették: Cadú vagy Alcantara pontrúgások után két-két alkalommal szerzett győztes gólt, előbbi pedig a Steaua elleni rangadót is döntetlenre mentette. Emellett hazai pályán idén is veretelen maradt a kolozsvári gárda, a fellegvári stadionban több mint két éve nem nyert román csapat.

Mandorlini bunkerfocija a 22. és 27. forduló között bizonyult a legsikeresebbnek, ez idő alatt gólt sem kapott a csapat, és sikeresen elhúzott riválisai elől. A 30. játéknapon egy váratlan ploiesti-i botlás (0-1 a kiesőjelölt Astra ellen) izgalmassá tette a hajrát, ám két héttel később Craiován 0-2-ről, 52 percnyi emberhátrányban is fordítani tudtak a kolozsváriak, s ezzel el is dőlt a bajnokság. Az egykori Inter-középpályás focifilozófiájának esszenciáját legjobban a kupadöntő mutatta meg: a CFR végig kivárásra játszott a Vaslui ellen, a gólnélküli döntetlen után pedig 11-esekkel szerezte meg a serleget. Mandorlinit ezért – ellentétben szintén itáliai elődjeivel, Cristiano Bergodival és Maurizio Trombettával – nem zárták igazán szívükbe az erdélyi szurkolók. Tény, hogy ilyen focit valószínűleg csak azok a fanatikusok tudnak igazán szeretni, akik nem átallják férfiember létükre nyilvánosan José Mourinho fényképét csókolgatni, márpedig ez egy igazi futball-rajongó számára szinte felér akkora perverzióval, mint egy ministránsfiú megrontása a gyóntatószék romantikus félhomályában.

Pászkány Árpád tulajdonosnak – aki korábban már menesztett trénert győztes meccs után, mert nem tetszett neki a csapat játéka – viszont az eredmény ezúttal többet ért a szép focinál. Mit is mondjunk erre: bár a technikás, látványos megoldásokkal operáló támadófutballt kedveljük, egy rossz szavunk sem lehet. Ha ugyanis a Puskás, Di Stefano, Raúl és Zidane nevével fémjelzett Real Madrid is arra a következtetésre jutott, hogy szép-szép a brazilos fifika és a légies könnyedségű cselek, de mit sem ér, ha a félpályán átjutva olyan bunkerrendszerrel találjuk szemben magunkat, amelyhez képest az Atlanti Fal huzatos átjáróház. Jöjjön hát a védekező taktika istene, Mourinho/Mandorlini, a bunker miatt meg inkább főjön az ellenfél feje.

A kolozsvári üzletember ráadásul nemcsak sportszakmai, hanem pénzügyi szempontból is jó szezont könyvelhetett el: miután 6 millió euróért adott el játékost külföldre (4,5-et a Portótól kapott az uruguay-i válogatott Alvaro Pereiráért, 1,5-t pedig a Lorienttől az argentin Sebastian Duberbierért), az utódok beszerzésére pedig alig 800 ezret költött. A BL-re viszont ismét kinyílik Pászkány pénztárcája: 8 milliónyi erősítést ígért a nyár folyamán. Ez elég lehet ahhoz, hogy megismételje a két idénnyel ezelőtti teljesítményét, amikor négy pontot szerzett a csoportkörben, úgy, hogy az Olimpicóban elgyepálta a Rómát, Kolozsvárott pedig döntetlent játszott a Chelsea-vel. Egy különleges kiadás is szerepel a klub büdzséjében: augusztus 15-én az Iron Maiden koncertezik Kolozsváron a CFR költségén – a nagy rocker Pászkány ugyanis még a szezon elején beígérte, hogy bajnoki cím esetén elhozza kedvenc bandáját a városba.

A CFR elsősorban kerete bőségét használta ki jól a szezon során, sérülés vagy eltiltás esetén sem gyengült a csapat. Összesen 33 játékos (közülük 22 külföldi) öltötte magára a bordó mezt. Mandorlini remekül alkalmazta a rotációs rendszert, közben pedig igyekezett olaszosra formálni a portugál-latin-amerikai-afrikai örömfocistákból álló keretet. A téli szünetben el is hozta – egyelőre csak kölcsönbe – három honfitársát Itáliából, de csak a Juve-múltú hátvéd, Felice Piccolo tudta magát rendszeresen a kezdőbe verekedni. Jóval sikeresebb igazolás volt Cristian Bud, a Medgyesről érkezett nyurga erőcsatár fél szezon alatt a csapat gólzsákja lett.

A CFR második bajnoki címet még az elsőnél is nagyobb fanyalgással fogadták a riválisok, valamint a román média. Előbbiek rendszeresen bundázással és a bírók lefizetésével vádolták az erdélyi gárdát, utóbbi pedig szinte agyonhallgatta a kolozsváriak meccseit. A hírekben annak ellenére nagyobb teret kaptak a bukaresti csapatok, hogy 1971 óta először egyikük sem tudott dobogóra kerülni, a Steaua továbbra is tulajdonosa bizarr viselkedésével és nyilatkozataival, a Dinamo pedig játékosai éjszakai életével tűnt ki. A címvédő Unirea Urziceni pedig közben szép csendben ismét elcsípett egy BL-selejtezőt érő ezüstérmet, a FC Vaslui pedig egy történelmi bronzot és kupadöntőt. A 2009–2010-es szezon ezzel végképp átrendezte a román bajnokság erőviszonyait, az 1984 és 2007 között minden elsőséget begyűjtő Bukarestnek idén már érem sem jutott, a román klubfutball hatalmi központjai végképp Kolozsvár, Urziceni, Vaslui és Temesvár lettek – közülük az első három egyaránt 2004 után jutott fel az élvonalba. A három dobogós együttesből kettőben (CFR és Vaslui) nagyjából kétharmados többségben vannak az idegenlégiósok, akik nemcsak olcsóbbak, mint hazai kollegáik, hanem jóval kevésbé is megvásárolhatók. A paranoia ugyanis alapkövetelmény a román futballban tevékenykedők számára.