A Barcelonát két alaptulajdonság jellemzi: a labdabirtoklás, és a letámadás. Ez a kettő persze szorosan összefügg. Labda nélkül borzalmas csapat vagyunk, tulajdonképpen katasztrofális. Éppen ezért, nekünk mindig szükségünk van a labdára – mondta Guardiola a BL-döntő után, és hogy mire is gondolt tulajdonképpen, azt csak ebben a szezonban láthatjuk igazán. Az El Clásicó azelőtt véget ért, hogy igazán elkezdődhetett volna.

A legnagyobb különbség az Arsenal és a Barca között nem is a labdatartásban és a játékkészségben mutatkozott meg, hanem a labdák visszaszerzésében. Az Arsenal kárán tanulva, Pellegrini nem arra apellált, hogy majd ők túljátsszák a Barcelonát, hanem arra, hogy a Gago-Alonso-Marcelo hármas elég mozgékony, és elég agresszív is ahhoz, hogy a térfélre érkező labdás játékost azonnal körbevegye, és még a kaputól 40-50m-re letámadja, megállítsa. A baj az, hogy a rendszert tökéletesen uraló Barca is csak hatvan-hetven percig tudja megtenni mindezt, a Madridnak meg bő húsz perc adatott.

Ennek az volt az elsődleges oka, hogy a Barca szokás szerint plusz embereket csempészett a középpályára azzal, hogy gyakorlatilag igazi csatár nélkül, két visszavont árnyékékkel operált, a Real négy védője meg az események valós frontvonalától távol (a piros körön kívül állva), tétlenül szemlélte az eseményeket, csak Arbeloa ragadtatta magát eseti követő emberfogásra Messivel szemben. Megtehették volna, hogy feljebb tolódnak, de a Barca ellen egész meccsen lesreállítással próbálkozni, szabad tereket hagyni egyszerűen nem lehet, tizenötször fogják kikényszerítőzni.

Ettől aztán marhára lelassult a meccs, mert a háromtagú szögesdrót-akadály azért megtette a magáét, a mögöttük felhúzott négyes védelmi falnak pedig nem lehetett erővel nekimenni. Pedro gyengébb összjátéka szintén hátráltatta a dolgot, számtalan Barca-támadás akadt el rajta, de Xavi szokásos csippentéseinek egyike eljutott a most már menetrendszerűen mélységből induló Messiig, és a BL-döntőhöz hasonlóan az első helyzetüket kihasználták. Ezen a ponton a meccs átmenetileg véget is ért, a pályán lévő rendszer kizárólag a kontrajátékot tette lehetővé.

A Barcelona támadójátékáról már volt szó, pedig a védekezésük is legalább annyira ki van találva. A letámadásnak három alapvető fajtája van (ezekről később), ezek közül Guardiola az egészpályás vagy másképp teljes letámadást kedveli. Ennek három fő ismérve van: 1) már az ellenfél védelmét megtámadják 2) egy ember a labdát támadja, a többiek a passzsávokat zárják le 3) az egész csapat egységes, összehangolt mozgással tesz mindent, úgy hogy a belső védők és a középcsatár (egyszerűbben az alakzat első és utolsó embere) között mindössze 25-30 méteres távolság van. A képletet tovább egyszerűsítve azt kapjuk, hogy egy 40 méter széles és 25 méter hosszú területet véd 10 ember. Lelkileg is mocskos frusztráló, hogy az ellenfél alig várja, hogy végre labdához jusson, és amikor ez bekövetkezik, akkor a Barca a támadásoknál is dinamikusabb erőket mozgósít annak mielőbbi visszaszerzésére.

Tegnap egyébként még annyit csiszolt a rendszeren a Barca, hogy a képen szürkével jelölt négyzetet teljesen szabadon hagyták, viszont csúnyán körbezárták – nem mintha Gagótól és a bebetonozott bekket játszó Sergio Ramostól nagy veszélyben lett volna. Marcelo és CéRonaldo viszont megkapta a Barcelona legerősebb védelmi egységét (Busquets, Alves, Puyol, Pique). Gyakorlatilag helyzetbe sem tudtak kerülni, nem számítva Alonso fejesét (egy darab pontrúgás).

Végjáték
Guti beállítás még hozhatott volna eredmény (4-2-2-2; itt újra láttunk egy kis focit), a Madrid egyetlen reális esélye amúgy is az egyéni villanásokban rejlett (Guti-Cé párosra korlátozódott a lehetőségek tárháza), de a Vaart – Raul cserével végképp beállt az agyhalál. Innentől kezdve ugyanis hatra bővült a pályán feleslegesen álldogáló Real-játékosok száma: 4 védő + Raul + Higany/Benzema. Percekre sikerült nyomás alá helyezni a Barcát, a védelem mögé kerülni pedig talán egyszer sem. A hazaiak tulajdonképpen értékelhető támadás nélkül tudták le a meccset, igaz, sima helyzete a Barcának sem volt túl sok, de ziccerük több is. - Xavi adott három-négy gólpasszt. Ebből kettőt belőttek, és ez minden, ami az El Clasicón történt.

???
A kérdőjelek arra vonatkoznak, vajon hogyan lehet legyőzni a Barcát. Jelenleg szerintem kétféleképpen: sehogy és dehogy. Gyári beállítások mellett legalábbis biztos nem. Kiállítás, tizenegyes, kapusbaki, mindenképp olyan játékszituáció, ami az átlagos meccsfolyamtól eltér. 

A rendszer egyetlen gyenge pontja maga a stílus, a Barca ugyanis sokszor a legvégsőkig kivár és kockáztat, mielőtt elbikázná a labdát – pedig olykor ez lenne a legjobb megoldás. Egyre gyakoribb kép, hogy előbb veszik be – a lábbal egyébként nem 100%-os – Valdest a játékba, minthogy felemeljék a labdát. Ha kell, ilyenkor a két középső védő szinte az alapvonalig húzódik vissza > abszolút kispályás/futsalos megoldás, precíziós labdakihozatallal. Viszont a csapatban azért nem mindenki Xavi meg Iniesta, de adott pillanatban még tőlük is elpattanhat egy labda, nézhetik csapattársnak a bírót stb., szóval egy-két balul sikerült labdakihozatal, rendezetlen középpályás labdavesztés okozhatja a Barcelona vesztét, és akkor még mindig rimánkodni kell, hogy aznap épp pocsék legyen a helyzetkihasználásuk. Ha jól nézem, a bajnokságban utoljára 2009. októberben, a Valencia elleni idegenbeli meccsen fordult elő, hogy a Barca nem szerzett gólt, a BL-ben két ilyen meccs volt (Inter&Rubin Kazan).

Az Internek lehet esélye, ha az Eto’o – Balotelli (gyors és agresszív) párossal meg tudják oldani a szélső-védekezést a középpályán, de igen nagy a kockázata, hogy a rendszerrel járó két szűrő (4-2-3-1) és a nem túl fiatal, és még kevésbé fordulékony védelem ezt kibírja. Az egymeccses döntőben ez könnyebben összejöhetne, de oda-visszavágó alapon vasfegyelem, tökéletes egyensúly, koncentráció és gyilkos helyzetkihasználás kellene – mindez viszont éppen a Barcelona sajátja.