A jóízlés, drágám, az nevetséges; a botrány, a botrány az egészséges. A RádióQ-val közös vb-történeti sorozatunk legújabb darabja a tornák nehézsúlyú botrányhőseinek állít posztot. Garrincha, Higuita vagy éppen Gazza csak piti, hátulgombolós pancser a tovább után következő arcok mögött, hiszen ők nem csak az órák közti szünetben rendetlenkedtek, hanem a labdarúgás legszentebb eseményén is igen, bevállalták.  

Frank Rijkaard – A láma mindig kétszer freccsent (AHB)

A holland-német rivalizálás az egyik legmarkánsabb az európai futballban, így nem meglepő, hogy listánk első szereplője épp egy ilyen összecsapásnak köszönhetően került ebbe a díszes társaságba. A ’74-es döntőről már olvashattatok sorozatunkban, így most csak a közvetlen előzményekről szólnánk. 1988. június 21-én végre elégtételt vehettek a sajtfejűek a krautok fölött a 14 évvel azelőtt történtekért: egy rendkívül feszült meccsen - egy-egy vitatott büntető után - van Basten 89. percben szerzett góljával a németeket saját hazájukban ütötték el az Eb döntőjétől. Hollandiában egyes becslések szerint a lakosság 70 százaléka az utcára vonult: 43 év telt el azóta, hogy utoljára ekkora spontán népünnepély tört ki, nem mellékesen szintén egy németek felett aratott diadal után. Az elégtétel ugyanakkor nem sikerült tökéletesen elegánsan: Ronald Koeman ugyanis a mezcsere után seggtörlést imitált Olaf Thon mezével 60 ezer német szurkoló és a kamerák előtt: Németországban nem nagyon felejtik ezt a képet.

Nem sok jót ígért tehát ezek után, hogy az ezt követő vb-selejtező során egy csoportba sorsolták a két országot. Ehhez képest az első, müncheni meccs egy langyos, izgalom- és balhémentes 0-0-t hozott. Nem úgy a „visszavágó”! Remek érzékkel Rotterdamban rendezték a találkozót – ne feledjük, ez még az összeurópai futballhuliganizmus korszaka –, ahol már a mérkőzés előtt háborús állapotok uralkodtak: nem csak a két tábor keménycsávói verekedtek össze, de a "mezei" német szurkolókra is valóságos hajtóvadászat folyt az utcákon. Maga a mérkőzés azonban balhé nélkül zajlott le.  

Ezek voltak tehát az 1990-es világbajnokságon játszott nyolcaddöntő előzményei, és az már a szurkolótáborok himnuszok alatti viselkedéséből érződött, hogy nem ez lesz a nagy megbékélés napja. A pályán sem kellett sokat várni az első keményebb összetűzésre: van Tiggelen már a mérkőzés elején csúnyán elintézte Littbarskit. Két hősünk azonban csak a félidő végén lépett a reflektorfénybe:

Az öltözőfolyosón állítólag volt még egy kis, természetesen újabb köpködéssel tarkított bunyó is a kettős kiállítás után. Máig spekulálnak azon, hogy vajon miért gurulhatott el ennyire az egyébként nem a balhéiról elhíresült holland gyógyszere. Bár makacsul tartja magát az a feltételezés, hogy Rudi esetleg egy, a bőrszínéhez kapcsolódó megjegyzéssel kedveskedhetett neki, ezt semmi nem támasztja alá. Valószínűleg egy rövid elmehunytságról lehetett szó, amit éppen a nagy tét válthatott ki. A nagy esélyesnek tartott holland csapat egyébként is elég zaklatott mentális állapotban érkezett Olaszországba (edzőcsere, belső ellentétek); Rijkaard pedig magánéleti problémái (épp válófélben volt) miatt is idegállapotban lehetett. 

Persze az sem elképzelhetetlen, hogy Frank barátunk egyszerűen képtelen volt ellenállni a kísértésnek: mert hát tegyük a szívünkre a kezünk; melyikünk nem érzett még ellenállhatatlan késztetést mondjuk Siófokon járva, hogy egy méretes csulát helyezzen el egy hasonlóan csodás bundesliga-frizurában? (a szerkesztőség természetesen elhatárolódik Benő megengedhetetlen, szélsőséges megnyilvánulásától)  

A történet azonban összességében happy enddel végződött: Rijkaard még a mérkőzés után bocsánatot kért Völlertől, aki ezt el is fogadta; idővel pedig egész jó, de legalábbis korrekt viszony alakult ki köztük, amiről többek között a mellékelt, kedvesen homoerotikus hirdetés is tanúskodik. 

 Zinedine Zidane - Headbutt, vagy Butthead? (_benito)

Zidane, akinek a körbanyologatásától ezúttal eltekintünk, nem volt az a kimondott jó fej srác. Berber származását két világbajnokságon sem tudta megtagadni, zsenijéhez tökéletesen méltatlan cselekedeteivel bőven ellátta vitriollal bírálóit. Zidane két világbajnoki kiállítása közül még inkább megbocsátható a 2006-os döntőben bemutatott ámokfutás, hiszen, legyünk őszinték, melyikünk nem fejelné le szívesen Materazzit? Nagyjából lényegtelen, mit motyogott az utolsó meccsét játszó Zizou fülébe a jó Marco, a zseni reakciójával óriási hátrányba hozta a csapatát.

Az első már egészen más sztori volt, az ugyanis egészen egyszerűen büdös nagy suttyóság volt. Azt ugyanis nehezebb elképzelni, hogy csóringer szaúdi arc addig bosszantotta Zidane-t, míg az a földön fekve szénné nem taposta. Annál is inkább, mert a Juventusban is villantott egyszer egy hasonlót, de akkor a két mutatványt kombinálva lefejelte a földről felkecmergő ellenfelet.

Egy franciától azt várná az ember, hogy a németek ellen fújja fel az arcát olyan hőmérsékletűre, amilyen Zidane volt a két agyelborulás közben, de neki még annyi mentsége sincs, hogy történelmi adósságokat próbált volna törleszteni. Ha így lett volna, akkor ugyanis a jó Zizou algériai gyökereitől hajtva fogja magát, és módszeresen elkezdi irdalni saját csapattársait. Áá, ez sem, abban a francia válogatottban alig volt olyan, aki tényleg francia volt.

Azt mondják, az intelligencia a körülményekhez való alkalmazkodás képességében tükröződik vissza leginkább, és ha ez így van, akkor a Legnagyobb nem volt egy elmebajnok. A kikötői bunyós előbukkanására mindig lehetett számítani nála, és amikor jött a köd, egyszer sem fordult elő, hogy mérlegelte volna, mit nyer azzal, hogy lemészárolja az ellenfelet, és mit veszít a csapata azzal, hogy emberhátrányba kerül. Mivel azonban csak egy vb-posztról van szó, felhívnánk a figyelmet arra is, hogy a hagyományos értelemben vett intelligenciának mennyire kevés köze van a játékintelligenciához (Gascoigne erősen bólogat a mondat hallatán). Mégis úgy gondoljuk, aki a fenti tetteivel azonosítja Zinedine Zidane-t, az nem szereti igazán ezt a játékot.

Diego Maradona - A kokszos istenkáromló

Maradona egészen más megközelítésből követelt helyet magának a suttyók csapatában. Ő nem összerugdalt valakit, rácsulázott az ellenfelére, nem is egy szögletnél osztott ki egy makkost a védőjének. Ezeket mind bőven meg tudnánk bocsátani neki, hiszen amit ő kapott a védőktől karrierje során, attól a maszületett bárány is agyart szegezve indult volna vérgőzös attakra. Nem, Maradona egyszerűen csak csalt. Kétszer.

Az egyik annyiból bocsánatos, hogy nem pitiánert nyert vele az imádott argentin válogatott: világbajnoki címet szerzett az Isten Kezeként emlegetett bődületes csalással. Már korábban is szóba került, itt nem is az a baj, hogy kézzel gólt ütött egy vb-döntőn, hiszen nincs köztünk senki, aki abban a helyzetben ne próbált volna meg bármilyen módon gólt szerezni. A mozdulatról mondhatjuk, hogy ösztönös, egy minden porcikájával gólra törő zseni gyarló pillanata. A magyarázatra azonban nincs magyarázat. Hát mi a pék lisztes lapátja az, hogy Isten Keze? Megmondom, mi az: blaszfémia, és azt egy hívő ember nem engedheti meg magának. Így az a helyzet, hogy ha az angol szurkolók átkai nem fognának, az istenkáromlásért már eleve bérelt helye van a pokolban.

A másik is csalás, de egészen másféle, és aki követi napjaink élsportját, az talán kevésbé ütközik meg rajta: Maradona doppingolt. Valahol védhető a dolog, hiszen egy mezei vérvizsgálat annyiféle dologra bukkant volna a zseniális törpe vérében, hogy teljesen mindegy, milyen tiltott doppingszer van köztük. A nevetőportól a tubákig mindennel bepróbálkozó Diego valószínűleg maga is úgy volt vele, ha már bukik, akkor bukjon nagyot, és végül az 1994-es világbajnokságon jött is a nagy bukás. Mindenkinek megvan a kép, ahogy Maradona a nővérke kezét fogva boldogan integetve indul doppingvizsgálatra, csak mi még akkor nem tudtuk, hogy igazából elköszön: ötféle tiltott szert találtak a vérében, Argentína nem is heverte ki vezére elvesztését, aki dicstelenül távozott egy Egyesült Államokból.

Az amerikaiakat soha nem szerette, ennek többször hangot is adott, és előszeretettel látogatta meg óriási cimboráját, Fidel Castrót. (A világ röheje volt, hogy elment Kubába lejönni a kóláról. Mintha Tiger Woods St. Pauliban akarna kigyógyulni a szexfüggőségből). Castro mellett másokkal is sorsközösséget vállalt, ha azt az amerikaiakkal szemben tehette: az iraki külügyminiszter egy dedikált mezt kapott tőle az invázió kezdetén.

Stefan Effenberg – A tomboló romboló (heinrich)

A német válogatott történetében csak egy ember lehet méltó kihívója Oliver Kahnnak – már ami a győzni akarásból fakadó állatias lealjasodást illeti –, emberünk pedig nem lehet más, mint Stefan Effenberg, az elborult tekintetű, veszett zsarnokgyík. Ebből az emberből sugárzott az agresszió, vitathatatlan képességei mellett szívós munkával sikerült kivívnia az európai labdarúgás egyetemes utálatát. Pályafutása során csak a Bundesligában 109 sárga lapot harcolt ki magának. Ahogy a kis varacskos disznót is csak az anyai szem láthatja szépnek, úgy Effét is csak a Bayern drukkerek ölelték keblükre, a Nationalelf szurkolók között már nem volt ilyen egységes az álláspont.

Különösen nem 1994-ben, mikor a német csapat Dél-Korea ellen mutatott játékával szurkolóik távolról sem voltak megelégedve. Effenberg viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nyüvek kopasszák meg mindazokat, akik füttyöngeni mernek a lelátón, és ezen véleményét a nemzetközileg közismert egyujjas jelzéssel hozta a magáról megfelejtkezett csürhe tudomására. Berti Vogts emiatt azonnal hazazavarta a vb-ről, és egy évre a válogatottból is kitiltotta. Nem mondjuk, hogy pusztán ezért, de a német válogatott mindenesetre egy igen csúfos buktát zabált be kétpofára a negyeddöntőben.

Effét egyébként az ilyesmi nem nagyon zökkentette ki, sosem jött zavarba, ha le nőket kellett lepofozni night clubokban, ha bele kellett rúgni a munkanélküliekbe, ha Matthaus anyázása került terítékre, ha az autópálya-rendőrséget kellett köpködni, vagy éppen volt csapattársa (Thomas Strunz) asszonyát kellett elszeretni.

Paul Breitner – az anarchista

- Rossz úton jártok, nagyon rossz úton! És én azt is tudom, ki hülyített meg benneteket. Paul Breitner, ez a lázító, ez a maoista – üvöltötte lila fejjel Helmut Schön, az NSZK szövetségi kapitánya, közvetlenül mielőtt a komplett válogatott keretre rávágta volna az ajtót. Mindezt alig 48 órával az 1974-es vb rajtja előtt.

Paul Breitner igen szélsőséges és ellentmondásos alakja a német labdarúgásnak, de minden bizonnyal az egyik legokosabb is. Világszinten is az első labdarúgók között volt, aki tudatosan építette fel image-ét, aki úgy vélekedett, hogy egy profi játékosnak szüksége van managerre, és aki féktelenül vedelt, pókerezett és kurvázott – de akiről a másnapi meccsen leszakadt a mez, úgy hajtott.  

Eleinte azzal keltett közfelháborodást Nyugat-Németországban, hogy – látszatra – a maoizmus szélsőséges, katonai változatával rokonszenvezett, Che Guevarra poszterek előtt fényképeztette magát, kommunista eszméket hirdetett. Védjegye a letűrt sportszár, és az ordenáré barkó volt. Ez utóbbitól egyébként 150.000 márkáért cserébe szabadult meg az 1982-es vb előtt egy német kozmetikai céget népszerűsítve, csak hogy egy példával érzékeltessük mentalitását, helyzetfelismerését.

De 1974-ben, a hazai rendezésű vb előtt is ő volt az, aki a lankadatlanul szította az ellenállás tüzét. Profik vagyunk, követeljük a részünket – sziszegte oda a német futball komplett vezetésének, mikor gyors fejszámolás után szembeállította a vb-győzelemért kínált harmincezer márkát, és a szövetség várható bevételeit.

A játékosok lázadása napokon keresztül tartott, közben be- és kipakolta kufferét, hogy ő bizony menten otthagyja az egész bagázst, dróton rángatta a sajtót és nyilvános (legalábbis a komplett keret előtt) bocsánatkérésre kényszerítette Schönt. Nem mellesleg hetvenezer márkára tornázta fel a célprémiumot.

Viselkedésének óriási szerepe volt a csapat malentei edzőtáborában kialakult kaotikus állapotoknak. Asztalcsapkodás, válogatott sértések, kurvák, márka ezrekért vívott pókercsaták, éjszakai szökések jellemezték nemcsak a felkészülés utolsó napjait, de a torna menetét is.

A világbajnok gárda aztán még a banketten fertelmesen összeveszett a szövetséggel és a komplett vezetéssel, Gerd Müller, Breitner, Grabowski és Overath még aznap este, a TV kamerák előtt mondta le a válogatottságot, a csapat pedig az ünnepi bankett végét meg sem várva elviharzott egy divatos müncheni lebujba, a Why not-ba. 

Breitner pedig – hova máshova – rögvest a Real Madridba igazolt, a válogatottba pedig nem is tért vissza 1981-ig. 

Az Puskás-emléktárgyakért folyó eheti játékunk is hozzá kapcsolódik, 21.00 és 22.00 között hallgassátok a RádióQ adását, és a 06-1-50-53-995-ös telefonszámon mondjátok be: mi a közös Pelében, Vavában, Zidane-ban és Paul Breitnerben.