A Real Madridnál tényleg nagy gáz van, és erről most szólnunk kell. Azonban hogy a királyiak ne mindig pancho_sanza kommentelőkkel vívott háborújával kapcsolatban szerepeljenek az NST-n, semleges kollégát kértünk fel a kérdés kivizsgálásáért felelős bizottság élére, és az alapzatban bukkantunk repedésekre, rejtett hibákat találtunk Florentino Perez operációs rendszerében és a madridi futballfilozófiában.

 A világ legjobb játékosainak összessége nem egyenlő a világ legjobb csapatával. Ez akár alaptételnek is felfogható, és mindenhol tisztában vannak vele, kivéve Madridban, ahol valamilyen 1588-as óriási vihar következtében minden száj tátva maradt, és minden agy megállt. Spanyolországban még üzemelt a Szent Hivatal (ugye az Inkvizíció PC), amikor nekünk már Tudós Társaságunk (MTA) és vasútvonalunk volt.

Az odáig ugye rendben van, hogy a világ legjobb játékosa a világ legjobb csapatában játszik. Hiszen Milánóban a Milan a világ legjobb csapata, és Kaká a világ legjobb játékosa, Greater Manchesterben Beckham, aztán Ronaldo a legjobb és a United a legjobb csapat. Katalóniában a Barca a földkerekség legjobbja, és Xavi a világ legjobb játékosa, Stavangerben Kovács Péter és a Viking a legjobb.

A szupersztár csapata az, amelyikben a legjobbá vált és amelyet a legjobbá tett. Ez a közös legjobbá válás, ez a kapcsolat és a vele járó meló (mely minőségét tekintve a legjobb) jelenti magát a "legjobbságot", és ez egy rendszerre, egy csapatra korlátozódik. Így általában egészen addig ő a legjobb játékos, amíg el nem viszi a Real Madrid. Utána előről kellene kezdeni az egészet a csapat, és a játékos érdekében. Újra a legjobbá kellene válni csapatnak és játékosnak együtt, ezúttal fehér mezben, szieszta előtt és szieszta után.

Hahó! Már nem 1960-at írunk, amikor még di Stéfano megtehette, hogy nem passzol senkinek, csak néha Puskásnak, és így is megcsinálják oda-vissza az egész mezőnyt. Nem olyan korokat írunk, amikor elég "megtanítani győzni" a fiúkat, és kész. Itt melózni kell keményen. Edzés előtt, edzés alatt, edzés után, a gyúrópadon, a pályán, az edzőteremben, az irodában. Egy új játékosra annál több időt kell szentelni, mennél fontosabb a csapat számára. El Macca írta le, hogy az ezredfordulón még nem volt bevált gyakorlat és kontingens a külföldi játékosok letelepedésének és beilleszkedésének megkönnyítésére. Milyen amatőr dolgok lehetnek még a csúcsprofi felszín, a királyi uniformis alatt?

Nagyon sokan leírták már, hogy ezt így nem lehet előadni, ahogyan Madridban próbálják, és mégis ugyanaz a szappanopera megy szezonról szezonra. Ja nem, bocsánat! Nemrég revideálták az álláspontot, és szerződtettek néhány Makelele-szerű játékost. Azt hitték, hogy ezután már minden rendben lesz. De persze nem jött be, és vissza a nagy pénz, nagy foci elvhez. Ha már pénzből akarunk amatőr módon csapatot építeni, akkor a legjobb erre valamelyik menedzserjáték, mert a való életben csak úgy lehet kizárólag játékosvásárlással ütőképes csapatot létrehozni, ha megvesszük Iker Casillas elé a világ 20 legjobb játékosát. Ennyi pénz viszont a világon nincsen. Illetve van, de kicsi a valószínűsége, hogy olajsejkek és antwerpeni gyémántkereskedőcsaládok karöltve szponzorálják a világ legröhejesebb elitalakulatát.

A világ legfehérebb meze a fonákján feketére rohadt már; Puskás egykori csapatán a madridistákat leszámítva az egész világ röhög - vagy legalábbis az NST egész olvasóközönsége (a többi meg nem számít); pancho_sanza állandóan ostorozza őket, és időről időre beigazolódnak kételyei.

A következő lépés talán Del Bosque visszacsábítása lenne, de ez rövid távon valóüszínűleg maximális eredménytelenséggel járna. Ez nem az a játékosállomány, ami a megfelelő edzőre vár, volt itt már mindenki, de csúnya játékkal megnyert bajnokságnál nem vitte többre senki. Vicente mestert le kéne szerződtetni, aztán hagyni kéne szépen dolgozni, de leginkább a klubmenedzselésben kellene alapvető hozzáállásbeli változásokat eszközölni, az igazi eredményhez.

Paradigmaváltásra nem lehet ösztökélni senkit, az magától következik be, de nem is nagyon lenne érdemes ösztökélni azokat, akik a váltás után érnének el körülbelül a felvilágosodás és a francia forradalom szintjére. Illetve még oda se, hiszen akkor már nem lennének királyiak.