A spanyol bajnokság szar. Egy minden szempontból egyszerű megállapítás. Bonyolultabban úgy lehetne fogalmazni, hogy nincsen benne izgalom, nincsenek benne igazi egyéniségek, a csapatok nagyon könnyen skatulyázhatók és kasztjukból gyakorlatilag képtelenek kitörni, a bajnokság meghatározó szereplői fájóan korán búcsúznak az európai kupáktól, ráadásul a kiesés módjára sokszor jogosan illik a megalázó kifejezés. Elmúlt az idő, amikor Európa rettegett akármelyik spanyol indulótól és ma már nem is igazán érdemes nagy dolgokat várnunk a kontinens Ligáiban szereplő csapatoktól. Az ember nem is emlékszik arra, amikor a bajnoki cím szinte bármelyik pályán eldőlhetett, vagy amikor a két spanyol óriáscsapat bevallottan egy pontért utazott valamelyik aktuálisan bevehetetlen erődbe. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a későbbi bajnoki bronzérmes sem tudja megszorongatni az éllovasokat, pedig a spanyol futball ereje éppen abból adódott, hogy minden évben összeállt legalább 3-4 olyan csapat, amelyik nem pusztán adott mérkőzésen szorongatta és győzte le a két óriást, hanem akár bajnoki szinten is. A mérkőzések már nem két csapatról szólnak, hanem a Barcelonáról és a Real Madridról, valamint az aktuális ellenfeleikről, akik mindössze kilencven percig érdekesek. De az esetek többségében még addig sem. A harmadik olyan szezon következik, amikor egyértelmű, hogy senki nem képes „Dávidosat” játszani a két Góliáttal, izgalomra esetleg az adhat okot, hogy hány gólt rúgnak, hány pontot szereznek veszítenek (ha egyáltalán) az egymás elleni rangadóig.
Szerencsére a megdőlő rekordok még egy kicsit elhúzhatják a felismerés pillanatát, de lassan mindenki belátja, hogy mennyire kellemetlen dolog a bajnokság egészére nézve, ha vannak csapatok, amelyek megszámolatlanul lövöldözik a gólokat és gyakorlatilag maximalizálják a pontjaikat. Elismerjük, nagyon szívmelengető érzés, ha valaki a csúcsokat ostromolja. Usain Bolt győzelmeit feldobja a szurkolói tudat, hogy ember nem volt még nála gyorsabb. Lényeges különbség azonban, hogy a száz méteres sprint után az órának soha nincs miért szégyenkeznie, míg a fociban a vesztesnek kötelező egy nagyobb zakó után. Ebből meg egyenesen következik, hogy akármilyen pont vagy gólrekord nem igazán tünteti fel jó színben a bajnokság többi szereplőjét. Nem is szabad neki, hiszen egy liga attól jó, ha kiegyensúlyozott és nincsenek eleve esélytelen vagy eleve győzelemre ítélt csapatok. Az már csak extra, ha majdnem minden szereplő európai szinten is kiemelkedő értéket képvisel. A spanyol mezőny egyértelműen három részre szakadt játékerő alapján, de igazi minőséget csak néhány csapat képvisel. Két óriás, négy biztos kupainduló és egy egyenletes massza, amely a La Liga kiesés elől menekülő és a másodosztály feljutásban reménykedő, körülbelül 25 csapatából áll. A spanyol klubfutball színvonaláért elsősorban utóbbiak felelnek, tehát ha valahol keresnünk kell egy esetleges visszaesés okait, akkor már jó helyen is vagyunk. A kérdés csak az, hogy vajon történt-e visszaesés valójában? Ha történt, akkor miért történt és visszafordítható-e a folyamat? Mindez pusztán költői, hiszen a színvonal csökkent, a folyamat visszafordíthatatlan és éppen a miértekre próbálunk választ találni. Azt például egyértelműen nem mondhatjuk, hogy a cica vitte el, mert ez esetben nagyon nehéz lenne kiszámítani, hogy a cica miért vitte el és mikor hozza majd vissza. Ha egyáltalán tervezi visszahozni…
Inkább arra koncentráljunk, hogy honnan is indult a spanyol futball, mert önző módon nem csak azt fogadjuk el, hogy a színvonal esik, de azt is, hogy volt honnan esnie. A csúcsról. Ahonnan tényleg csak lefelé vezetett út. A mostani történések megértése szempontjából elkerülhetetlen, hogy megnézzük mitől is vált megkerülhetetlen tényezővé akármelyik Európában portyázó spanyol gárda. Egy focicsapat ereje két dologtól függ alapvetően: a játékosai képességeitől és a játékrendszertől. Konkrét példával élve, a Valenciának sokkal rosszabb játékosai voltak, mint a hazájában mindent megnyerő Lazionak vagy Arsenalnak, aztán amikor utóbbiak megjelentek a Mestallában néha azt sem tudták merre van a labda. Ujjgyakorlatnak tűnt és valójában az is volt. Aki évente legalább kétszer játszott éles tétmeccset Luis Fernández Bilbaója ellen, annak egy francia edző nem igazán tud újat mutatni. Még akkor sem, ha történetesen Wengernek hívják. Mindenki tudja, hogy Robson és van Gaal edzette a Barcelonát, Capello a Real Madridot, Hector Cúper a Valenciát és Radomir Antics az Atlético Madridot. Ellenben azt kevésbé szokták emlegetni, hogy a Valencia Lazio elleni sikeréhez három olasz edző is sikeresen asszisztált. Ranieri, (aki előtte edzette a csapatot) Capello és Sacchi (akiknek a fővárosi csapatain gyakorolhatott edző és játékos). Egyszerűen szánalmas képet festett, amikor Sztankovics, Nedved, Veron vagy Simeone tanácstalanul és felváltva kergették a labdát és Mendietáékat. Ugyan mit tudhatott a Sven-Göran Eriksson arról, hogyan kell játszani egy spanyol csapat ellen? S vajon mennyit tudhatott Hector Cúper egy olasz csapatról? Az a mérkőzés már akkor eldőlt, amikor még ki sem futottak a pályára. A bajnoki fordulók állandó változatosságához képest az havi egy-két európai kupameccs nem jelenthetett kihívást.
Mert az biztos, hogy változatos volt, amit a csapatok műveltek. Nem is lehetett más, amikor nincs a világon olyan említésre méltó futballkultúra, amely nem képviseltette magát szakmai szinten a spanyol bajnokságban. Kommunikációs okokból kifolyólag az argentinok (Jorge Valdano, Hector Cúper, Carlos Timoteo Griguol, Vicente Cantatore és még Marcelo Bielsát is szerződtették) voltak többségben, de azért érkeztek edzők Braziliából (Parreira, Carlos Alberto Silva), Olaszországból (Sacchi, Capello, Ranieri), Hollandiából (Hiddink, Aad de Mos, Cruyff, van Gaal), a jugoszláv utódállamokból (Stepanović, Antić), Németországból (Heynckes), Franciaországból (Fernández), Portugáliából (Casimiro) és a szigetországból is (Robson, Toshack). Persze a sikert nem garantálta semmi és előbb-utóbb minden szakember megégett, - ez törvényszerű is volt egy ennyire multikulturális sportközegben – viszont a legtöbbjük hagyott maga után valamit. Ha mást nem is, egy „hogyan ne csináljuk” kézikönyvet. Az érdem egyértelműen az elnöki/tulajdonosi köré, akik felismerték, hogy a spanyol „szakma” lényegesen le van maradva az európai élvonaltól, így sok esetben már a kiesés elleni hadműveletek élére is külföldi szakembert toboroztak. A hazai elit (Aragones, Camacho, Victor Fernandez, Irureta, a fiatal Benítez) meg harcolt a fennmaradó helyekért. Szakmai szempontból a 1995 és 2000 közötti időszak volt a csúcs és az ekkor befeketett tudás kamatozott a következő pár évben.
Majd hirtelen Rijkaard lett Hiddinkből és van Gaalból. Schuster Capelloból és Heynckesből. Aguirre Anticból és Sacchiból, Ronald Koeman Cúperből és Ranieriből, manapság meg a spanyol futball kiemelhető hat csapatát is olyan edzők készítik fel, akik tapasztalata és taktikai repertoárja összesen nem ér fel Hiddinkhez. Fiatalok, lelkesek és lehet, hogy eredményesek is, de szakmai szempontból egyszerűen nem tehetnek le semmi újat és váratlant az asztalra. Az örökölt taktikai felálláson sem nagyon tudnak változtatni és az egészben az a legszomorúbb, hogy nem is nagyon kell egy olyan bajnokságban, ahol a Real Madrid kilátástalan teljesítménnyel és játékosállománnyal is nyer tizenötöt zsinórban, vagy ahol Manolo Jimenez és Abel Resino bronzéremért harcoló csapatot edzhet. A szakmai elit átköltözött Angliába és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben vissza szeretne térni. Ráadásul nem is lenne értelme egyelőre, mert az edzők mellett a La Liga labdarúgói is kicserélődtek és nem biztos, hogy a jelenlegi keretekben taktikai változásokra fogékony sportolókat találnánk. Állítólag az adótörvények miatt jönnek sokan Spanyolországba, azonban ha jobban megnézzük, akkor már nem igazolnak ide a játékosok. Minden csak viszonyítás kérdése. A szövetség és a klubok látszólag elérték, hogy a bántóan magas légiós arány gyakorlatilag megforduljon tíz év alatt. Sok tehetséges spanyol fiatal játszik rendszeresen, de a fene nagy racionalitással átestek a ló túloldalára.
A főleg légiósok által dominált bajnokság helyére egy olyan lépett, amelyben a legfontosabb szempont már nem a játéktudás, hanem a kor. A csapatok többé nem azt nézték, hogy kire lenne igazán szükségük, hanem, hogy hány éves és mennyibe kerül. Abban a pillanatban, amikor egy játékos legfőbb erénye az, hogy fiatal vagy olcsó, a szakmai indokok eléggé háttérbe kerülnek. Nem tudni miért alakult így, de a spanyol futball orvosi lova ilyen szempontból az Atlético Madrid. Agüero azért jöhetett, mert fiatal volt és tehetséges, Forlan és Sinama-Pongolle meg azért került Spanyolországba, mert lemondtak róluk Angliában. Simao tíz éve sem volt rosszabb játékos, csak akkor sokkal többen voltak jobbak nála, így lehajtott fejjel ballagot haza. Raúl Garcia és Jurado tehetséges fiatalok, míg Cléber Santana és Maxi Rodriguez olcsó és megbízható játékosként érkeztek. Valamikor Vierit igazoltak csatárnak vagy Bejbl és Simeone túrta fel a pályát Antic utasításainak megfelelően. Most meg az az Abel Resino készíti fel a csapatot, akit még Agüero is nyíltan kritizálhat. Persze nem hibáztathatunk senkit, amikor még az öreg Capello is belenyúlt: első próbálkozásakor Panuccit, Seedorfot és Sukert igazoltak neki, míg másodjára már be kellett érnie Gagoval és Higuaínnal. Lényeges különbség. Ugyanez a jelenség lejátszódott a kisebb csapatoknál is. Némileg ugyan tudatosan, de azért kevés szerepe volt benne a piaci struktúra megváltozásának is.
Könnyedén mutogathatnánk Bosmanra és az ő szabályára, de alaposabban megvizsgálva a dolgot a légiósok szabadabb mozgása egyenletes hatást váltott ki Európa minden szegletében és hosszabb távon éppen az az angol bajnokság járt a legjobban, amelyik a nem unión belüli légióskodást válogatott szereplésekhez kötötte (gyakorlatilag korlátozott). Viszont tíz évvel ezelőtt rengeteg valamelyik jugoszláv utódállamból érkező focista volt és ezek legnagyobb része a spanyol bajnokságot választotta. Valószínűleg nem a bajszos nők voltak ilyen hatással rájuk, hanem a roppant könnyen megkapható állampolgárság. A (volt) jugoszlávok eltűnése még nem jelentett volna problémát, ha az általuk hagyott piaci rést betöltő afrikai focisták útvonala Spanyolországon keresztül vezetne Angiába és mondjuk nem Franciaországon át. Ebben nincs semmi furcsaság. Az argentinok spanyolul beszélnek és a légiósaik száma közel állandó is a La Ligában. Ugyanakkor az afrikaiak jó ha franciául, angolul vagy portugálul. A szülőknek meg mindegy, hogy most ezer francia vagy kétezer spanyol eurót ígérnek nekik, el se tudnak számolni addig, így előnyben részesítik azt az ügynököt, amelyik úgy beszél, mint a villámló bottal járó nagy fehér főnök pár tucat évvel ezelőtt. Jelenleg a bajnokság gerincét hazai futballisták és fiatal külföldiek adják. Spanyol generációk, melyek nyertek egy csomó ifjúsági címet és rendszeresen játszanak, de a nemzetközi kupákban még nem képesek ideiglenesen sem olyan elődök nyomába lépni, mint Valeron, Mendieta vagy Raúl. Nem is feltétlenül képességbeli okokból, hanem azért, mert ami a bajnokságban elég hétről hétre, az roppant módon kevés akár egy Aalborg vagy egy Dinamo Kijev ellen.
Játékos és edző. Együtt felelnek a színvonalért. Mindkét téren érdekes átalakuláson esett át a liga. A spanyol csapatok nagy részének van múltja és van jövője, de jelene nincs. Mindenki érzi, hogy valami elromlott. Manolo Jimenez majdnem bocsánatot kért a harmadik helyért, az Atléticonál néha a szurkolók sem tudják, éppen ki ellen tüntessenek, a Villarreal teljesen elkopott Pellegrini alatt, a Real Madridot totálisan lenullázták, a Valencia évek óta nem tudja kihasználni a keretében lévő potenciált, a Zaragoza megjárta a második vonalat, a Mallorca minden nyáron kiárusít, a Deportivo érdektelen zombivá változott. Mindeközben olyan, valójában a nagyok tartalékaiból álló csapatok -, mint az Almería vagy a Getafe kispadján -edzők hatalmas T betűvel a hátukon ücsörögnek. Betanulnak. Csak a jövővel foglalkoznak. Főleg a sajátjukkal, mert mindenki tart valahová. Bizakodnak. Mi is ezt tesszük. Hátha egy év múlva lehet a jelennel is foglalkozni. Hátha lesz megint egy huszonkét csapatos La Liga. Az volt az egyik legjobb sorozat és igazából azzal is kezdődött minden. Akkor a fenyegetés alulról érkezett. Aki nem vette fel a kesztyűt, könnyen a másodosztályban találta magát. Most felülről érkezik a kihívás. Fel kéne nőni az angolokhoz. Nem lesz egyszerű, de nem is olyan bonyolult feladat. Az ő bajnokságuk soha nem lesz igazán változatos.
Az utolsó 100 komment: