Ilyen márpedig nincs, ez nem történhet meg. Hova futottál, Halmosi; miért nem lőtted el, Gerzson; fújtad volna le, te varnyú; Tímár, a jóisten megáldjon, mire gondoltál, fiam; Babos, Gabikám, hát miért nem fogtad meg inkább? A káosz-mozaik összeállt, mi pedig megsemmisültünk, mégis a kék drótot kellett volna elvágni. Rutintalanok voltunk, elhittük, hogy előre, fiúk, miénk a győzelem, és rettentő rémesen ráfaragtunk. Kikaptunk a svédektől, mert nem hoztunk ki magunkból mindent, anélkül pedig nincs esélyünk senki ellen. (hosszabb értekezés a magyar válogatottról és a további VB-selejtezőkről ma este 21.00-tól a Rádió Q-n).
Mégis, a tudat, hogy nem fogcsikorgató bekkelés, vagdalkozás után kaptunk ki, hogy ha nem is tudatosan, de ösztönösen a győzelemért mentünk a végén, fogyaszthatóvá teszi a fertelmesen keserű végeredményt. Van különbség harmadik-negyedik hely között? Nemigen. Ha valóban komolyan gondoltuk, hogy mi a VB-ért játszunk, ennyi kockázatot fel lehetett vállalni, különösen egy olyan szerény, alázatos csapatnak, mint a miénk. Az persze egy másik kérdés, hogy nem így, de egyszer talán majd azt is megtanuljuk.
Ismét bebizonyosodott: a magyar válogatott nem bírja el, ha akár csak egy kulcsjátékosa is gyengén játszik, azt meg főleg nem, ha gyakorlatilag mindegyik.
Lehet vitatkozni, hogy jó ötlet volt-e klasszik csatár nélkül kezdeni. Szerintem alapjában véve nem, de ezzel egy időben egyetlen labdát sem lett volna szabad a szélről beadni. Laposan-félmagasan, erőből begyilkolni az ötös és a tizenegyes közé vagy egyenesen a tizenhatosra, az frankó, második hullámban érkezni ráadásul nem is akkora energiabefektetés.
Szintén jó ötletnek tűnt a svédek letámadása, megfojtása, de mire istenigazából kiderült volna a taktika létjogosultsága, máris gólt kaptunk – amit a körülményekhez képest egyébként egészen jól kihordtunk, de morálunkat tekintve igen távol kerültünk attól, hogy rá tudjuk kényszeríteni akaratunkat az ellenfélre.
Nem gondolom, hogy Buzsákyval, Torghellével előbbre lettünk volna - felesleges olyan számban (fizikai csata) megmérkőznünk a svédekkel, amelyben eleve halálra vagyunk ítélve.
Az ívelgetések mellett a ki nem kényszerített szabadrúgásokkal volt a másik probléma. Huszti, Gera, Dzsudzsák vagy Hajnal kereshette volna a lehetőséget, hogy valaki alápakoljon, ahogy egy átlövő is bemegy a falba a pofonért. Addig cselezget, míg ki nem provokál egy faultot 20-30 méterre a kaputól, mert ezek a beadások akkor is esélytelenek lettek volna, ha a Balog Torony-Fischer-Klausz csatársorral rohamozunk. Azonban meccs közben nagyon kevés sikerélmény érte a játékosokat, szinte minden párharcot elvesztettünk, nem volt önbizalmunk, féltünk váratlan megoldásokat választani, a cselezésre nem is gondoltunk, ráadásul a svédek bántóan sok labdát szereztek szabályosan a pálya minden pontján.
Dzsudzsák legalább próbálkozott, Gerától – szokatlan módon – egy fél szellemes megoldásra sem futotta, de legalább végigzakatolta a második félidőt. Huszti a tizenegyesen kívül semmit sem csinált, viszont azt prímán belőtte, míg Hajnalnak – nemszokatlan módon – egyetlen egy említésre méltó megmozdulása nem akadt. Egy sem. Márpedig a letámadás, az ellenfél térfelén történő labdatartás elképzelhetetlen egy irányító nélkül, de a játékosok számára is demoralizáló azt látni, hogy szellemi vezérünk megjátszhatatlan, szabadul a labdától, jószerével azt sem tudni, merre jár, mivel múlatja az időt.
Ha öt labdát kirúg a Stefániára, és másik tízet elcselez a középpályán, azt mondom, Hajnal megtette a magáét. Nem ment neki, de legalább egy morzsányi felelősséget képes volt érezni a csapatért. Hát nem. Ilyen vérlázító, semmirekellő játékot talán Balog Rókától láttam utoljára.
Ami a hátsó alakzatot illeti, Juhászon kívül teljesen mindegy, hogy ki és melyik poszton szerepel, a késztermék ugyanaz: egy jobb napján masszív, de egy-két szarvashibára mindig kész védelem; tegnap Szélesi és Tímár volt soron.
Rengeteg középre kifejelt labdánk, meg erőtlen stukkolásunk akadt, de azon azért ne lepődjünk meg, hogy amelyik magasságon egy svéd játékos még izomból rá tud bólintani a labdára, mi már csak fejtetővel tudunk csúsztatni.
A korai gól, a párharcok egyoldalúságából következő konstans labdakergetés felmorzsolta, elbizonytalanította a vezér nélküli csapatot. Lassan, körülményesen, ráadásul pontatlanul játszottunk, kevés mozgással, sablonosan araszoltunk előre, nyoma sem volt az idegenbeli rövid, lapos, pontos passzoknak. Hitnek, önbizalomnak pedig még kevesebb.
Ha valamit, akkor ezt mindenképp számon lehet kérni a csapaton. Senki nem tett extra erőfeszítéseket, a védők nem léptek be a támadásokba, a védekező középpályások nem lőttek távolról, a kreatív embereink sem cselekben, sem összjátékban nem tudtak túllépni a minimumon. A közönség, vagy egy svéd hiba után kialakuló alkalomszerű helyzet rövid időszakokra magával tudta ragadni a csapatot, de belülről, saját erőből egészen a tizenegyesig nem tudtunk felpörögni.
A svédek sokkal rosszabbul kezelték a bekapott gólt, mint mi a meccs elején, higgadtabb döntéseket hozva meg is fordíthattuk volna a meccset. Nem mintha jogos vagy megérdemelt lett volna, de ez akkor is tény. Ez volt az egyetlen időszak, amikor egyértelműen érződött, a csapat elhiszi, hogy meg tudja nyerni a meccset, és ezért mindent el is követ. Még olyan butaságokat is, amit egyébként nem kellene. De mi a lehetőségtől megrészegülve rámentünk a nagyvadra, és rajtavesztettünk.
Nem lett volna rossz az iksz, de a gondolat, hogy végre igazi, színes-szagos tétmeccset nyerhetünk Európa egyik meghatározó csapata ellen, elhomályosította ítélőképességünk, és végül nemhogy isteni segítségnyújtás, meg deus ex machina nem érkezett, de egyenesen az apokalipszis vérhabot prüszkölő lovasa nyerített fel a kapunk előtt.
Ilyen helyzetben még nem láttuk a kapitányt, most egyértelműen rajta a sor, meg kell mutatnia a különbséget az évtizedek óta az NBI posványában dagonyázó ártányok, és egy profi, nyugat-európai edző között.
Az ökölvívó szaklapok kedvelt fordulata a career-defining fight. Ez alatt olyan összecsapást kell érteni, melynek kimenetele alapjaiban meghatározza egy boxoló általános megítélését. Valami hasonló következik a hátralévő három meccsen, elsősorban persze a portugálok ellen.
Nem, nem az eredményt értjük alatta elsősorban, sorsdöntőnek kikiáltani meg akkor is felesleges, ha a továbbjutás szempontjából valóban az.
Jellemről, igazi karakterről kell számot adnia csapatnak, kapitánynak egyaránt, bebizonyítani, hogy méltóak arra a szeretetre és támogatásra, amivel eddig körülvettük őket.
---
Lapzárta után érkezett videót adunk közre, egy lelkes olvasónk pont a svéd csapatba botlott a meccs után. Nem is örülnek, favágó, fapofájú, fatökű banda.
Az utolsó 100 komment: