A magyar válogatott szempontjából az 1966-os VB igen hasonlóan alakult a chileihez. Megint a keletnémetekkel selejteztünk, és megint csak nyögvenyelősen bírtuk le őket (1-1, 3-2), mellettük Ausztriát vertük oda vissza (1-0, 3-0), hogy a világbajnokság C csoportjában találjuk magunkat Brazília, Portugália és Bulgária társaságában. Ahogy közelítünk a jelenhez, egyre több információ áll a mi rendelkezésünkre is, ezért az 1966-os angliai VB történéseiről két posztban számolunk be, első körben csak a magyar csapattal foglalkozunk a Rádió Q-val közös történeti sorozatunk keretében.

A magyar keret: Szentmihályi, Gelei, Géczi (kapusok), Káposzta, Mátrai, Sóvári, Mészöly, Sipos, Bene, Varga, Albert, Farkas, Rákosi, Fenyvesi, Mathesz, Nagy I. Molnár, Tichy, Szepesi, Ihász, Puskás, Nagy A. (mezőnyjátékosok)

Szövetségi kapitány: Baróti Lajos (pályaedző: Illovszky Rudolf)

A chilei VB után alapjaiban nem változott a magyar keret, viszont olyan fiatal tehetségek tűntek fel, mint Varga Zoltán vagy Bene Ferenc, ráadásul ezúttal számíthattunk a ’62-es torna előtt lesérülő Farkas Jancsira is. Ez volt a dolgok pozitív oldala. Kapusposzton viszont komoly kihívásokkal küzdöttünk (biztos az angolok közelsége miatt), a visszavonult Grosicsnak nem volt egyértelmű utóda, ami akkora problémát jelentett, hogy a megszokott 4-2-4-es felállásunkat 1-4-2-3-ra alakította át Baróti Lajos, egy plusz söprögetőt csempészve a védelembe. A masszív alap kialakítása viszont azzal az áldozattal járt, hogy a támadósorunkba a leggólerősebb játékosainkat kellett bezsúfolni, így a megszokott ferencvárosi belsőhármas (Varga-Albert-Rákosi) megbomlott, és helyettük a Bene-Albert-Farkas trió szerepelt. Kimaradt a válogatottban kevésbé gólerős Fenyvesi és Varga – utóbbi amúgy is köztudottan rossz viszonyban volt Alberttel, ráadásul a VB előtt meg is sérült. Komolyabb szerepet kapott viszont az MTK nagy munkabírású, ugyanakkor technikásan osztogató játékosa, Nagy István. A megerősített védelem Káposztára, Mészölyre, Mátraira és Siposra épült, melléjük került be ötödik embernek Sóvári vagy Szepesi.

Nem számítottunk a torna esélyesei közé, de azért a spanyolországi EB-n (akkor még Európai Nemzetek Kupája - 1964) elért harmadik hely, és az ugyanabban az évben rendezett tokiói olimpia megnyerése után egészséges tartással utazhattunk Angliába, támadósorunk félelmetes volt. Ösztönös zseniként Varga Zoli bármikor képes volt meccseket eldönteni, Albert közelített pályája csúcsa felé (egy évvel a VB után nyerte el az Aranylabdát), Bene Ferenc tizenkét góllal az olimpia gólkirálya volt, Farkas Jancsi később a világválogatottba is bekerült, és akkor még nem említettük a suhancok mellett öregnek tűnő, de még mindig csak harmincegy éves Tichyt, aki a padról bármikor bevethető volt.

Az első meccsünket Portugália ellen játszottuk, de katasztrofális kapusteljesítményünk miatt nem volt esélyünk a győzelemre (1-3). Szentmihályi előbb egy kifutásnál hibázott, majd kiejtett egy a játszótereken is gyengének számító lövést (angol sajtó), végleg demoralizálva az egyenlítés után feltámadni látszó csapatot. Kapusunkat annyira megviselték a történtek, hogy lelkibeteg lett, a VB-n nem is állt többet kapuba.

Sportsmail: Fordított eredmény született, a magyar csapat játékban magasan felülmúlta ellenfelét. Ha a kihagyott helyzetek alapján a futballban lenne büntetőtörvény, akkor Albertet halálra kelleni ítélni.

Mi hiányzik ilyenkor egy padlót fogó, bosszús, csalódott csapatnak? Az előző két VB-t magasan nyerő brazilok, nyilván. Baróti kicsit megkeverte a csapatot, a kapuban Gelei kezdett, és bekerült Mathesz Imre és Szepesi Gusztáv is. A Goodison Parkban 57ezer szakértő néző előtt a huszonkét éves Bene úgy kezdte a meccset, hogy halomra döntötte a brazil védőket, és két perc után megszereztük a vezetést. Tostao egy lepattanó begyilkolásával ugyan még egyenlített, de a második félidőben fergeteges lendülettel és szellemességgel Bene, Albert és Farkas nevetségessé tette a világbajnokot (3-1; amúgy 4-1 lett volna, de egy zseniális gólunkat lecsalták)

Egy adat, hogy kézzelfoghatóbb képet kapjunk a bemutatott játékunkról: a torna előtt 100:1-hoz lehetett fogadni a magyarok VB-győzelmére, a meccs után ez 10:1-re módosult. (A teljes objektivitáshoz annyit tegyünk hozzá, hogy sem Pelé, sem a hivatalos helyettesének számító Amarildo nem játszott ellenünk, csak egy nyamvadt Gerson, Jairzinho, Tostao, Garrincha fogatot bírtak kiállítani)

Az utolsó csoportmeccsen megint a bolgárok jöttek (’62-ben is játszottunk velük), és bár számukra semmi tétje nem volt a meccsnek, csak akadozó játékkal tudtunk nyerni (3-1).

Újabb hasonlóság a chilei VB-hez, a csoportmeccsek után megkaptuk az általunk leginkább preferált szovjet csapatot. Hogy miért pont velük szerettünk volna játszani, az számomra némileg rejtély, hiszen az elmúlt tíz évben egyszer sem tudtunk nyerni ellenük. Mindenesetre az ő játékukat legalább ismertük.

A meccset Sunderlandben játszották, a beszámolók szerint fárasztó, kényelmetlen vonatozás után érkeztünk meg a városba – miközben a csapat számára kirendelt buszon mindössze néhány újságíró utazott. Az eredetileg tervezett szállásunkat sem tudtuk elfoglalni, mert a VB-ről óriási meglepetésre kieső olaszok stoppolták a szobáinkat, nem mertek hazautazni, és három nappal meghosszabbították az angliai tartózkodásukat, hogy a népharag némileg elüljön. Emiatt kényszerültünk egy zajos, belvárosi szállodába.

Barótinak sem volt könnyű dolga, a stabil kezdők kisebb-nagyobb sérülésekkel kínlódtak, viszont igen kockázatos lépésnek tűnt megbontani a csapatot a friss erő kedvéért, és ezt a lépést a kapitány nem is vállalta fel.

A négy évvel korábbi eseményekhez hasonlóan estünk ki. Gelei mindkét bekapott gólunknál hatalmasat hibázott, Bene szépítő gólja után pedig visszaköszönt a csehszlovákok elleni rémálom. Pontatlan befejezések, Rákosi abszolút ziccerben lőtt luftja, elkeseredett, ám eredménytelen magyar nyomás. Játékunkból hiányzott a dinamika, a szellemesség, a pontosság.

Ha a magyarok kapuját Jasin védi, minden bizonnyal megnyerik a világbajnokságot – összegeztek az angol lapok.

A már méltatott csatáraink mellett Mészöly Kálmán világszínvonalú játékát kell kiemelnünk. Sérült vállal, összeszorított fogakkal harcolta végig a VB-t, és a legreménytelenebb pillanatokban sem adta fel, de a szovjetek ellen sajnos az ő előretörései sem hoztak gólt, pedig korábban kétszer is betalált a tornán.

A bírók közül kiemelkedett Zsolt István teljesítménye. Egyedül fiatalsága akadályozta meg, hogy döntőt vezessen, mert ebben a korban az volt a szokás, hogy azt egy éppen visszavonuló nagyságra bízzák, márpedig Dienst pont ilyen volt.

Йожеф Йожефович Сабо
Na, ő nem más mint a magyar Szabó József, aki a Dinamo Kijev játékosaként, edzőjeként, majd az ukrán válogatott második legsikeresebb szövetségi kapitányaként (16gy-12d-6v), végül a Kijev alelnökeként szerzett magának világhírt.

A válogatottban évekig helye volt a szovjet középpályán, élete legnehezebb pillanata a '66-os vb-n volt, amikor a magyarokkal került szembe. Nem fogadtak barátként, megkaptam a kellő mértékű leszidást, pedig nem én tehettem róla, hogy nem Alberték mögött játszottam. (a teljes interjú itt olvasható, VB sorozatunk korábbi darabjai pedig itt)