Vagy hülyék vagyunk, vagy naivak, de mi elhittük, hogy rámegyünk az izraeliek torkára, és átharapjuk. Ebből az lett, hogy most csalódottak vagyunk, ez viszont már biztos, hogy a mi hülyeségünk miatt is van, mert az elmúlt évek magyar válogatottjaitól ez egy kiváló teljesítmény lett volna (valami megmozdult a magyar futballban, ill. voltak biztató jelek a játékunkban), de Koemantól ennél sokkal, de sokkal többet vártunk. Mert ez magyarán mondva nem csak egy sima halom szar volt, hanem egy ijesztő halom szar.

Nem azért, mert annyira rosszak voltunk, ez igazából egy ikszes meccs volt, akár meg is nyerhettük volna. Egy nálunk jóval erősebb ellenfél otthonában ez akár dicséret is lehetne, csak éppen nem az. Azért sem, mert ezt a meccset egy motivált, győzni akaró magyar válogatott úgy nyerhette volna meg, hogy még beleszakadnia sem kellett volna.

Nem is azért volt ijesztő, mert a takonycukrozáson kívül annyira nem csináltunk semmit, hogy már a Bozsik-csapat acélos támadójátékát, és átgondolt taktikáját kerestük a pályán. Nem is azért, mert újra láthattuk, Gera Zoli csapnivaló formában van, vagy azért, mert Hajnal, Dzsudzsák és Huszti megint nem tudta megközelíteni sem azt a formát, amit a klubjaikban mutatnak.

Hanem azért, mert ez bevallottan az Albánia ellen készülő csapat volt. Taktikástul, keretestül, mindenestül, azaz cakumpakk. A következő gondolatok tolulnak elő megállíthatatlanul:

-    Juhász nélkül szarban vagyunk hátul. Nem állítjuk, hogy van összefüggés, de a válogatott negyed fuckin’ órát sem bírt ki anélkül, hogy ne szerencsétlenkedjen be egy gólt a saját kapujába, miután Koeman lecserélte. Itt meg is állunk egy kicsit. Vajon mi a franc értelme volt annak, hogy egyáltalán játszott? Hogy nem kaptunk ki 3-0-ra? Szupcsi.
-    Huszti nem tud, és láthatóan nem is szeret középen játszani. Ha mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy Dzsudzsák legyen a balszélső, akkor Huszti menjen szépen egy fél sorral feljebb, és rohangáljon keresztbe a pályán Sányi mögött, de ez a se itt, se ott szerepkör nem jó. Van még egy ötletünk arra, hol kellene játszania, de ez a következő ponthoz tartozik.
-    Gera helyén, ott. Gerát mindig nagyon kedveltük, rajta azt láttuk, hogy tényleg szeret focizni, emellett lelkes is volt, és egy idő után magabiztos is lett. Most ezek közül egyik sem. Ez a Fulham-húzás nem jött be, menekülnie kellene onnan a büdös francba, de ez most nem fog menni, így pedig sajnos csak a padon tudnánk neki helyet szorítani.
-    Az Izrael ellen látott 4-1-4-1 nem rossz ötlet, csak valahogy az az érzésünk, hogy a kapitány is úgy érezte, ez túl jó ötlet ahhoz, hogy változtasson rajta, amikor kiderült, hogy ezzel kizárólag egy fostalicska 0-0-t tudunk összekaparni. Vagy még azt sem, mert 10 percet kivéve nem játszottunk semmit (és hagyjuk is, hogy nem kaptunk meg egy büntetőt, mert az 1-1 is csak egy masnival átkötött moslékos vödör lett volna).

Koeman csapatát azért kedvelték meg sokan, mert bátor volt olyan helyzetekben is, amikor más magyar válogatottak bemanszoltak. Könnyű volt szeretni a csapatot, amikor a svédeknek egy félidőn keresztül kitéptük a karját, és azzal ütlegeltük őket (ha végül kikaptunk is), és sokkal könnyebb volt megbocsátani a rettenetes teljesítményt Máltán, mert tudatosan gyilkoltuk a játékot – és ellenfelünket, Dárdai faultja láttán aznap verejtékben fürödve ébredtünk – az eredmény érdekében. Ez viszont most egy nagy semmi volt, belementünk abba a tökvakarós, sétálgatós játékba, amit ellenfelünk játszott, pedig pont azzal az erényünkkel nyerhettük volna meg a meccset, amiért megszerettük Koeman csapatát.

Egy Albánia elleni parádéval kiengesztelhetők vagyunk azért.