Igazából az ég adta világon semmi rendkívüli nem történt a 11. fordulóban, mindenki tette a dolgát rendesen: az Inter szenvedett, vergődött, de addig sanyargatta ellenfelét, míg be nem gyötörte a győztes gólt, a Juventus nem különösebben jól játszva, természetesen Del Piero csodálatos szabadrúgásával nyert, a Roma bolognai meccsében pedig benne volt minden, ami a Farkasokat idén jellemzi. Visszanyalt a fagyi Leccében, ahol a Milan most nem nyert az utolsó pillanatban kapott góllal, hanem veszített két pontot, győzött és ismét az élmezőnyben tülekszik a Napoli és a Lazio, és most a Fiorentina sem lőtte lábon magát látványosan. A hátsó traktus kezd leszakadni, és ha kivesszük közülük a Romát és a Sampdoriát, akkor már azt is láthatjuk, kik vívják majd idén a mindig izgalmas élet-halál harcukat a bennmaradásért. Hajtás után bírózunk, korholunk és mourinhózunk is egy kicsit.

A forduló rangadója öles léptekkel haladt a döntetlen felé, az Inter a szokásoknak megfelelően nem tudta kapujához szegezni ellenfelét, arról pedig, hogy a szokásosnak mondható gólt elkerüljék, a visszatért El Muro és Morganti tett a legtöbbet. Előbbi ott folytatta, ahol tavaly februárban abbahagyta, utóbbi pedig elnézett ezt-azt, így érkezhetett a fekete bárányból aranytojást tojó tyúkká (már nem először) előlépő Cruz, és a Zebretti védőit Mózesként kettéválasztva bebólintotta a nem különösebben megérdemelt győzelmet érő gólt. Mourinho élből lekussolta a kispad mögött lázadozó nézőket, és akkor itt álljunk is meg egy szóra. A portugál rohadt nehéz helyzetben van, aminek részben ő maga az oka. A Special One-image, a megmondóember-stílus, és az, hogy sóhajtott egyet, és hozták, akit kért, mind-mind csak növelte a terhet a portugál vállán, arról nem is beszélve, hogy első Milánóban kibökött mondataival magára haragította a komplett olasz sportsajtót, ami ugyebár szintén nem javallott. Most egy emberként várja mindenki, hogy elbukjon, és a szerencse egyszer elpártol majd tőle, ahogy elpártolt a Chelsea-nél is. Akkor majd jönnek azok, akik a szezon eleje óta duruzsolják, hogy ez a rendszer nem működik olaszba’, meg hogy a portugálok mind kenyérpusztító balerinák a Serie A-hoz, és így tovább… Pedig nincs olyan nagy baj az Interrel, amit ne lehetne könnyedén orvosolni, csak ahhoz be kellene ismernie Mourinhónak azt, amit – ha jól sejtjük – soha nem fog: hogy tévedett. (Inter-Udinese 1-0)

A Roma egy időre megcsillantotta a feltámadás lehetőségét Bolognában. A meglehetősen alacsony színvonalú tusakodás (off: heinrich kolléga a napokban megbüntetett egy Leverkusen-Wolfsburggal, amire méltó válasznak tűnt a bolognai meccs, amit volt szerencsénk együtt megtekinteni on) megnyeréséhez elégnek tűnt, hogy Totti megvillantotta, mi hiányzott eddig annyira a Romából, de a végén kiderült, hogy a nap csak azért bukkant elő a felhők közül, hogy aztán még fájdalmasabb legyen a sötétség újabb rétege, ami a csapat fölé borult. Cicinho nem rossz játékos (Capellónak azért igaza volt, hátvédnek inkább pocsék, mint közepes, de ha támadni kell, akkor hasznos), nincsenek is nagyon benne ilyen hibák, mint amit a 93. percben bemutatott, de ez most egy ilyen időszak. Az sem lett volna meglepő, ha maga Totti bólint rá ilyen parádés mozdulattal arra a nyomorult beadásra. A kapitány visszatérése a pontvesztés ellenére sokkal nagyobb örömhír, mint amekkorát vártunk, a Roma pedig vitán felül el fog indulni felfelé, főleg akkor, ha a hírek igaznak bizonyulnak, és kiadják az útját néhány játékosnak, akik közül ketten is a nyáron csatlakoztak a csapathoz. Ja, a hétvégén derbi, már most jelezném, hogy nagyarányú Roma-győzelmet fogunk tippelni rá. (Bologna-Roma 1-1)

A Milan bemutatta, mi vár az Interre, amint kifogy a szertárból a mák. Most közelebb állt ugyan a győzelemhez a Rossoneri, de a lefújás előtti másodpercekben a milánói védelem véres könnyekkel írta a levegőbe, hogy gyere már vissza, Alessandro!. Nevezett az ilyen beadásokat bugyiizzasztó kacsintással, és megbocsátó mosollyal bólintotta volna vissza a Lecce tizenhatosáig, ehelyett Esposito két társát megelőzve csúsztathatott a kapuba. A múlt heti szájkarate után még a döntetlennél is jobban fáj, hogy ezzel a pontvesztéssel az Inter visszafoglalta a trónt - pedig már nagyon régen a Napolinak kellene vezetnie. A Milannak most kell nagyon észnél lennie, mert mindenféle jöttmentek szétaprítása szerepel a menüben a következő hetekre, miközben az Internek most jön a vértizzadós időszaka. Egyébként meg tudjuk, ki a Milan legeredményesebb játékosa idén? Igen, ő. (Lecce-Milan 1-1)

Az egyetlen idegenbeli győzelem Veronában született, a Juventus tudott győzni a Chievo otthonában. A mérkőzés hangulatát egyből az első percekben meghatározta, hogy az ellenfeleket a legváltozatosabb módon segítő Molinaro mindenkit meglepve ezúttal kézen rúgta Tiagót, és hiába nem ért büntetőt az eset, a baj már megtörtént, nem volt mit tenni. Innentől kezdve a Chievo játékosai semmi másra nem hajtottak, csak arra, hogy kompenzációs helyzetbe (bizonyám, most találtam ki) hozzák Banti játékvezetőt. A nem nagyon szép, még kevésbé látványos, és legkevésbé élvezetes meccsen egymás sarkára tapostak a bíró felé a klasszikus imádkozó kéztartással érkező játékosok, dobálta magát mindenki, Yepes meg addig ugatott Sissokónak, míg a béketűréséről ismert szűrő egy ártatlan helyzetben össze nem koccantotta az őt leszerelő bekk bokáját. Az egyetlen ember, akit mindez nem érdekelt, Del Piero volt, aki születésnapja alkalmából az utóbbi hetekben látott szabadrúgásai közül is kiemelkedő lövéssel kínálta meg Sorrentinót, aki kollégáinál közelebb jutott ugyan a szépen tekeredő lökethez, de hárítani nem tudott. Hogy Alessandro Del Piero kicsoda a Juventusnak, azt meg talán azzal tudjuk leginkább érzékeltetni, ha megjegyezzük, hogy nem ő lőtte a később megítélt büntetőt, hanem a gólt legutóbb hamvazószerdán szerző Iaquinta. Az aranylabdát úgyis Ronaldo fogja kapni, de szerintünk még a legdurvább Inter-tifosók is szívesebben látnák Alex kezében a csecsebecsét. (Chievo-Juventus 0-2)

Rossz hírünk van Pazzini számára: a Fiorentina Joveticcsel a fedélzeten sokkal jobb csapatnak tűnt, mint az olasz ifjonccal. A montenegrói kiosztott egy gólpasszt, többször került helyzetbe és jól is mozgott, ez pedig győzelemmel kamatozott a teljességgel kiszámíthatatlan liláknak. Az Atalanta igazi bergamói társaság, úgy értve, hogy szinte csak ott tudnak teljesíteni, most mégis kifejezetten jól nyomták ők is, ráadásul Doni nélkül, ami tovább emeli teljesítményük értékét. Pont most nem járt érte, de azokat majd otthon begyűjtögetik. A Viola egyébként az iszonyatosan tömör élmezőny végén vannak (bizony, annyira tömör, hogy a nyolcadik még simán élmezőny), mindössze négy pontra az Intertől. (Fiorentina-Atalanta 2-1)
A Napoli, ahogy azt már bemutatta korábban is, már annyira nagycsapatnak gondolja magát, hogy nem átall érdemtelen győzelmeket aratni. Most egy ilyennek lehettek szemtanúi a San Paolo nézői, akik egy harcias Sampdoriát kaptak az áldozati malac helyett. A Doria abban hasonlított a többi ide látogató csapathoz, hogy pont úgy nem tudott mit kezdeni Lavezzivel, mint a resztli, az argentin passzából meg is szerezte a vezetést a Napoli, de innentől kezdve nagyon jól mentek a genovaiak. Cassano gólt lőtt, amit kretén módon nem adott meg a bíró (némi meglepetésre a felháborodott Cassano nem nyitott eret magán a stoplijával), majd kétszer is a gólvonalról kellett tisztáznia a hazai védőknek – a gólszerző Mannini mindjárt oxival, hoppá! Hiába volt ikszes a meccs, Lavezzi még egyszer nekiindult, és Zalayeta bepofozta a mindent eldöntőt. (Napoli-Sampdoria 2-0)

Zarate nemcsak gólt szerzett, de a visszatérő Rocchit is megkínálta néhány jó passzal, így újra visszatért (a legjobbkor, ha a jövő hétvégére gondolunk) a rendes kerékvágásba a Lazio. Különösen az argentin gólja volt elképesztő, az ilyen szabadrúgásokra még Del Piero is csak csettint. A Lazio ezzel negyedik, azaz újra a közvetlen élmezőny tagja, ráadásul az első hely is már egy győzelmen belül van, ami az elképesztően kiegyenlített mezőnyben nagyon fontos. A Roma ellen tök mindegy, milyen a forma, ott nem ez fog számítani. (Lazio-Siena 3-0)
A Genoa még annál is jobban megruházta a Regginát, mint ahogy vártuk, és tovább nyújtja makulátlan hazai mérkőzésekből építgetett sorozatát. A három gólt szerző Milito így átvette a vezetést a góllövőlistán, hiába szereztek gólt az élmezőny tagjai szinte kivétel nélkül, de a genovaiakat sokkal jobban érdekli ennél, hogy a csapatuk a hetedik helyen áll, és mindössze négy pontocskára van az első helytől. Tegye fel a kezét, aki ide várta őket! Na, ugye… (Genoa-Reggina 4-0)

Három kapufa, néhány kapusbravúr, egy kiállítás, és egyetlen gól. Ez a Torino-Palermo zanzája, melyen a hazaiak megérdemelten győztek, még akkor is, ha Nocerino kiállítását csak a 88. percben tudták kihasználni. A lövés, amit Saumel a kapuba zúdított, már megérte a három pontot magában. (Torino-Palermo 1-0)
A Cagliari hiába került előnybe már a 6. percben Szicília szigetén, a Catania előbb visszakapaszkodott, majd a hajrában meg is nyerte a korábban kiesési (majd bennmaradási) rangadónak nevezett, de a hazaiak szemkápráztató startja miatt jelenleg papírformának tűnő meccset. (Catania-Cagliari 2-1)