Hát, ez meg mi volt. Annyira költői a kérdés, még a kérdőjelet is lespóroljuk. Lássuk a definíciót: a tragikomédia a tragédia és a komédia tulajdonságait egyesítő drámai műfaj, amelyben a hős szubjektív tragédiája objektíve komédiának hat és nem zárul katasztrófával, (...) vagy ahol komikus szereplőket ér tragikus vég. Ugyanez másképp: Liverpool – Chelsea 1-1. Pedig titkon reménykedtünk, bíztunk a csodában. Ebben a versenyszámban magyar focidrukkernél nincs avatottabb szaktekintély, de mint rendszerint, az élet megintcsak beintett.

Láttunk már ennél klasszissal kutyább meccset is (vajon kiktől), unalmas vagdalkozást, kilátástalan földharcot, de egyikre sem volt ráírva, hogy BL elődöntő – biztos ettől is ilyen szomorú ez az egész. Ráadásul ez nem is a klasszikusan szar meccs volt, sokkal inkább egy groteszk, műfajilag besorolhatatlan üvöltő kérdőjel. Hajdúbének volt igaza. A játék tobzódott az érthetetlen megoldásoktól. Torres, számára ziccernek mondható helyzeteket kapkod el gyámoltalanul, Joe Cole sípcsonttal próbálja levenni/kapura tenni a labdát (ki tudja, mi volt a terv), a tulajdonképpen megbízható Ferreira&Carvalho páros Fernando Couto szellemét varázsolja elénk, de a legszembetűnőbb, a mindenkit magával ragadó kapkodás és fejetlenség. 22 játékos rohangál az ötletszerűen püfölt labda után, mintha az lenne a mottó, hogy nem baj, ha labdát veszítünk, csak jó messze a kaputól. Mintha mindenki rettegne a labdától, nincs más vágyuk, mint a lehető leggyorsabban megszabadulni a beste jószágtól. A kombinatív játék tabu, cselezni tilos, átlőni bűn. Mintha kölyökkupán lenne az ember, és a vonal mellett sikoltozó anyukák és vörös fejű, izzadó apukák kereszttüzében stresszelő, ijedt gyerkőcök csaptak volna össze tegnap.

A Chelsea kezdte jobban a meccset, vagy inkább mondjuk azt, hogy a kékek többször vágják előre Drogba felé a labdát, mint a túloldal, az első igazi helyzet mégis Torres előtt adódik, de bepánikol. A túloldalon Carragher jubilál, fél óra alatt huszadszor szereli Drogbát, Drogba huszadszor néz az égre. Ám a következő alkalomra már nem esküszünk. Lampard végre megébred a szendergésből, fáintos labdát tesz Didier elé, aki valóban kézi rásegítéssel lopja magát Carragher elé (de ezt már tíz éve nem fújják le), mikor össznépi hentergéssé változik a helyzet, labda balra el, Salamon bíró nagyvonalúan tovább, klubszimpátia szerinti megnyilvánulások (#1). A Chelsea-nél egyedül a méltatlanul mellőzött Maloudának vannak sejtései, merre is van az ellen kapuja, a Liverpoolnál Kuyt jut hasonló felismerésre (az milyen meccs, melyen a mezőny toronymagasan legjobb teljesítményét nyújtó játékosa Dirk Kuyt?), de leszegett fejű rohamoknál tovább egyikük sem jut. Néhány szöglet, pár semmitmondó szabadrúgás – ennyi az első félidő. Azaz dehogy. Lampard második labdaérintése végzetesnek bizonyul, Kuyt fúriaként kigyötri belőle a labdát, ami Magic Mascerano elé kerül, aki azonnal ezerdarabos puzzle-vé változtatja azt. Az egyik darabka épp Kuyt elé pattan vissza, és estében a kirepülő Cech alatt, és a szintén zavaró-repüléssel próbálkozó Makalele mellett, még épp be tudja tenni. Nincs jobb lövés, mint a rossz lövés. Azt, hogy a gól előtt a támadás vonalában kelebóláló Babel lesen volt-e, illetve megzavart-e bárkit, szintén a klubszimpátia fogja eldönteni. Papíron szabályos volt.

A második félidőre mocskosul vártuk, hogy a gól jót tegyen a mérkőzésnek, de ezek a megátalkodott formák ugyanott folytatták. Jön előre a Liverpool, ahogy azt a sors a Liverpoolnak engedi, de Torres továbbra is rossz megoldásokat választva Cech-t avatja a Chelsea legjobbjává, mellette Alonso ás Babel kézmeleg próbálkozásait figyelhetjük. És ekkor, mikor a Chelsea-n már csak a Jóisten segíthet, a Jóisten közbelép. F. Aurélio belesérül egy ártalmatlan mozgássorba, micsoda szerencse, hogy tökéletes helyettes érkezhet Riise formájában...

A meccs pörög koslat tovább, a Chelsea-nek most kellene elővenni a Mourinho érát jellemző kései csapásokat. De ezúttal Terry nem jelentkezik izomfejessel, Drogba továbbra sem képes egy az egyben zavart kelteni, Lampard bombával már elő sem merünk hozakodni, Ballack meg menjen vissza Münchenbe.

Már javában zaklik a hosszabbítás, annak is a legvége, mikor kiteljesedik a dráma, mikor komikus szereplőnk tragikus véget ér. Az éppen a bal lábán támaszkodó izomgolyó kevésbé erős oldalával, azaz fejjel próbált megoldani egy beadást, végül beöntés lett belőle – egészen valószínűtlen öngól, a Liverpool drukkerek pedig elővehetik Riise Manchester elleni giganto bombája kapcsán kreált dalukat:

Joooohn Arne Riiise, I wanna knooow, how you scored that goal?

Lássuk a tanulságokat. A tragikomédia szabályainak megfelelően egyik fél sem könyvelhet el katasztrófát, mindazonáltal az a csapat, amelyik minden helyzetből képes megjátszani a saját térfelén időző balhátvédet (lásd még: Liverpool), az nem érdemel BL döntőt, viszont az a csapat, aki még erre sem képes (lásd még: Chelsea), az pláne nem. És különösen mi, nagybetűs Szurkolók, lelkes amatőrök, koca-meccsnézők, legfőképpen mi nem érdemeljük meg, hogy bármelyik csapat is a döntőbe, vagy annak közelébe jusson.

Jobbára bízhatunk abban, hogy a történelem ciklikusan ismétli önmagát, melynek villámszerű bekövetkezte esetén ma a Valdez – Oleguer, Puyol, Abidal – Xavi, Iniesta – Messi, Eto’o, Ronaldinho, Henry, Krkic kezdő tizenegy lép pályára.