Hiába énekeltük anno lelkesen, a föld mégsem dőlt ki sarkából, más szóval nem történt bombameglepetés, továbbmentek, akiktől jogosan elvártuk, hogy így tegyenek. Méltassuk néhány szóval a kiesőket, hiszen ahogy a Roma a Manchester B ellen, úgy a Schalke is helytállt Barcelonában, de egyiküknek sem jött össze még egy szépítő gól sem, pedig ennyit azért talán mindketten megérdemeltek volna. De ez itt nem altruista intézmény, kérem szépen, ez itt a Bl, ahol ha egy győzelemhez (nochdazu továbbjutáshoz) elég X erőfeszítés, akkor abból akkor sem lesz X + 1 joule energia-befektetés, ha Fergusson összes foga kihullik az egy Sir-höz egyébként sem különösebben passzoló mániákus rágózástól. Örömmel prezentáljuk Európa legjobb négy csapatát tehát, és belőlünk rögtön kikívánkozik a megállapítás, hogy tulajdonképpen az erőviszonyoknak csak akkor felelne meg jobban az elődöntők mezőnye, ha a Barcelona helyett az Arsenal lenne ott. Vagy a Fener.

Ferguson nem szarta össze magát, hiába ijesztgették a rómaiak, hogy majd most ők aztán úgy beleadnak mindent, hogy nem is jó szó az, hogy nemulass, de majd izé, meg huhúú! Az igazság azonban az, hogy Spalletti maximum ijesztő arcokat vágva tudta volna meglepni kollégáját, aminek a skót is tökéletesen tudatában volt, hiszen épphogy a lelátón didergő Cantonát nem jelölte a kezdőjébe – egy Bl-negyeddöntőn! A szerda este pályára lépő Manchester Uniteddel kapcsolatban nem túlzunk, ha azt mondjuk, a B csapat indult neki a meccsnek, és szedte kis híján ízekre nagy reményekkel, de szerény esélyekkel érkező ellenfelét az első 15 percben. Mit mondjunk, kísértett a 7-1 erősen, ám a Farkasok szerencséjére most csak Mexésen érződött a valódi elszántság, hogy ötöt rúgasson a vele aktuálisan szembenéző támadókkal, Doni viszont köszönte szépen, neki egyszer is elég volt ilyesmi, így két ziccert is megfogott. A vörösök aztán gyorsan átlátták, hogy itt bizony nincs mitől tartani, és a bevezetőben említett egyenletet követve szépen vissza is vettek, mire kicsit előrébb merészkedett a Roma és itt-ott már helyzetféleségekig is eljutottak.

Nem mondjuk, azért elég nagy bátorság volt Ferguson részéről, hogy Mancinivel Brownt, Taddei-el pedig Silvestre-t állította szembe, itt bizony megvolt az esély rá, hogy a Roma rákoppint a magukat szemlátomást nyeregben érző vörösök orrára, csak hát Mancini önértékelési zavara mellé egy masszívabbnak mondható hullámvölgyet is magáénak mondhat, Taddei pedig még a csonthideg francia balhátvéd mellett is úgy nézett ki, mint aki egy friss málnalekvárral töltött árokban fut, olyan rohadt lassú volt. Vucinicet felfalták, erejéből mindössze néhány a kapunak háttal állva kiosztott visszapasszra futotta, így csak abban rejlett a vendégek esélye, hogy a széleken bátran felbukkanó Panucci – Cassetti párosból valamelyik egyszer fejberúgja De Rossit. Már épp kezdtük élvezni a Roma kétségtelenül szimpatikus, de meglehetősen izzadságszagú küzdelmét, amikor a sors egy még nagyobb ajándékkal lepte meg őket: Mancini olyan fifikásan akasztotta bele a lábát az eléfekvő Wes Brown ezerszer elátkozott csülkébe, hogy a norvég sporttárs habozás nélkül a büntetőpontra mutatott, nekünk pedig erről egyből két dolog is eszünkbe jutott.

Az egyik az volt, hogy De Rossi kihagyja. A másik az, hogy ezzel talán még jobban is jár a Roma, mert ha berúgja, a MU úgy megveri őket, hogy a tasliból való talpraállás közbeni szédelgés akár Tottiék elsőszámú célpontjába is kerülhet. Daniele viszont nem véletlenül kapta a Capitan Futuro nevet, pontosan tudta, mi a dolga és fölé is vágta a büntetőt, ezzel pedig a meccs is visszasüllyedt a korábban látott szintre. Jött a Roma, amennyire erejéből tellett, de Hargreaves és Anderson olyan szinten uralták a középpályát, hogy ha nagy nehezen sikerült is átpréselni a labdát rajtuk, az egyébként roppant fegyelmezett (és igen nagy számú) manchesteri védelem játszi könnyedséggel állította meg a vendégek okosan passzoló játékos hiányában nem meglepő módon igen sótlan támadásait. A szórványos hazai ellencsapások viszont veszélyesnek bizonyultak, ha Juan nem kapja össze magát (a meccs első negyedében ő is csak pörgött, mint a búgócsiga), már sokkal korábban jöhetett volna a gól. Amit aztán végül mégsem sikerült elkerülniük, a megmagyarázhatatlan módon a meccs emberének választott Tevez mutatós vágta után passzolt, loholt, birkózott, majd remek mozdulattal bólintott és ha valakinek volt még kétsége a továbbjutó személyét illetően, akkor azokat egy csapásra eloszlatta. A gól előtt egyébként tök feleslegesen beállt Giuly (kezdetni már sokkal ésszerűbb lett volna), majd angyalka szállott Spalletti mester seggig érő homlokára és a fülébe duruzsolta, hogy az a füstös képű, szimpatikus fiatalember ott mellette bizony nem más, mint egy csatár. Ezt a létformát ugyan Luciano élből nagy megvetéssel kezeli, most a szépítés reményében mégis pályára küldte, ezzel pedig nagyjából hetven mérkőzés után megtörtént a csoda, és két római csatár volt egyszerre a pályán kilenc teljes percig. Halleluja!

Nem mondunk nagy okosságot; sokkal jobb csapat a Manchester United, mint az AS Roma, így teljesen megérdemelten jutott tovább. Ugyanilyen triviálisnak tűnik az a megállapítás, hogy a párharc az első meccsen dőlt el, és sajnos számítani lehetett rá, hogy bár sokunk szimpátiáját bírja, a Roma mégsem lesz képes még csak ráijeszteni sem ellenfelére, mely viszont (csak hogy mondjunk valami bátrat is) talán jelenleg a világ legerősebb csapata. Nem, nem a szerda este látott – bár ez sem kapott gólt attól a Romától, mely korábban oda-vissza úgy szétszedte a Real Madridot, mint hülyegyerek a mesekönyvet. (Manchester United – Roma 1-0)

Őszintén szólva egyáltalán nem voltunk nyugodtak a Schalke barcelonai vizitje előtt, hiszen a katalánok idén már számtalanszor bizonyították, hogy bárkitől képesek kikapni – a németek pedig sosem akárkik! Ráadásul veszíteniük sem volt mit, kikaptak otthon, most mondd meg, mit fáj nekik, ha úgy rárontanak a Barcára idegenben, ahogy az előember az előasszonyra, ha üzekedni támadt gusztusa. A Gelsenkirchenben elszenvedett vereség alkalmával is számtalan lövőhelyzetet alakítottak ki, és a hátrányból megkezdett visszavágón is ők kezdtek veszélyesebben, Valdés érdekes védést kellett, hogy bemutasson az ordenáré égés elkerüléséhez, majd az agilis Kurányi maradt le centikkel egy beadásról, és bár közben a Barca is magára talált valamelyest, igazából pont annyira ikszes meccs volt ez is, mint a másik. Aztán egy beadásra remekül érkezett Bordon (igaz, a saját kapuja elé) és be is hullott volna a labda a lábáról, ha nem érkezik Kristajic, aki viszont pontosan a kapu előtt héderező Tourét találta meg a felszabadító fejesével, ő pedig 450 centiről nem hibázott – pedig majdnem.

A második félidőben nem sok említésre méltó dolog történt, egészen a 63. percig kellett várnunk, mire feljegyzésre érdemes esemény zavarta meg szendergésünket. Ekkor Puyol kapott sárgát, ez pedig azt jelenti, hogy a párharcnak egyébként sem kifejezett esélyesként nekifutó Barcelona emblematikus középhátvédje nélkül lesz kénytelen fogadni a Unitedet. A katalánok tehát ott vannak a négy között, de a Chelseához hasonlóan ők is úgy, hogy igazán komoly ellenfélbe idén még nem botlottak, pedig ha csak a számokat nézzük, bizony komoly esélyesnek is tűnhetnének akár: tíz idén lejátszott Bl-meccsükből csak kettőt adtak döntetlenre, az egyenes kiesése szakaszban pedig négyből négy a mérlegük – igaz a Celtic és a Schalke ellen. Fenntartjuk a jogot, hogy megünnepeljük, ha egyszer át talál szakadni a gát a Barcelonában, mert ez a keret valóban nagy célokra hivatott, más kérdés, hogy amit eddig láttunk tőlünk, az nem ígér ilyesmit, ez pedig – nyilván nem a Schalke kiverésének ténye, hanem az ellenfél személy miatt  – csak muflák nagy mákkal volt elég már arra is, hogy odáig jussanak. (Barcelona – Schalke 1-0)

A képekért Pötének tartozunk köszönettel, aki nem átallotta a római meccs után a visszavágót is élőben megtekinteni. És nem, egyáltalán nem vagyunk irigyek, jó volt nekünk itthon is a tévé előtt.