Ha valaki kicsit is lángoló szenvedéllyel tudja követni a Bundesliga eseményeit, néha érdekes törvényszerűségekre bukkanhat. Ebben a mondatban az a jó, hogy akár az NB1-et is behelyettesíthetjük a német bajnokság helyére, akkor is igaz lesz, szóval a wikipedia.org.hu/mocsing.html szócikk lehetőleg valami mással kezdődjön, de ne rontsuk el az örömömet. Szóval van ez a VfB Stuttgart nevű klub, amelyről általában nem tudnánk megmondani, nagycsapatnak érezzük-e Németországon belül, meg az utolsó stuttgartos emlékképünk Lisztes Krisztián KEK-ezüstje, azóta homály. Egy nem várt fordulattal megjegyezném, mennyire nem fontos, besoroljuk-e a friccek vezető klubjai közé a svábokat (azaz a 2007-es bajnokot), mert ami az igazoláspolitikát illeti, abban az egyik legnagyobbak.
Az általában a tabella első harmadában, de nem feltétlenül minden évben a dobogón végző klubok esetében rendszerint kétféle felfogás létezik, ami az egyszerűség kedvéért inkább három. Ezeket természetesen félig a körülmények alakítják, félig pedig a tulajdonos(i kör) üzleti céljai határozzák meg. Az első verzió szerint a portás is pénzt szarik, így, aki kell az edzőnek, és hajlandó is aláírni hozzánk, azt megvesszük. Ha később esetleg haszonnal adjuk tovább, akkor az örömteli, de prioritást nem ez a szempont élvez, hanem a trófeák száma. Ilyen klub a Bayern, a három nagy olasz, a két spanyol és a topX a zátonyon – utóbbinál leginkább top2-ről beszélhetnénk (nem, az Arsenal sem ebben a trófeákat számolgató kategóriában van), de a ManCity miatt ez sem igaz már maradéktalanul.
A b) felfogás szerint van egy helyezés, ami alá nem kellene menni szezon végén, ez általában az utolsó BL-t érő pozíció lenne, azonban klubja válogatja, hogy mennyire es(né)nek kétségbe, ha erről lemarad(ná)nak. Róma matriarchális felében jobban, mint Gelsenkirchenben, vagy Sevillában, London afro-francia negyedében még jobban, de nem ez a lényeg. Ezen csapatok egyik alkategóriája az a kaszt, amelyik gyakorlatilag úgy csinálja ezt az ’utolsó BL-helyezés-néha csak UEFA EL’ nevű játékot, hogy valamiért mindig jól jön ki a játékosüzleteiből. Ilyen csapat a Stuttgart is, amely csodálni valóan tud meggyőzni arról bárkit, hogy egyrészt az ő áruja elsőrangú, így az érte fizetendő díj is a prémium kategóriát hivatott képviselni, másrészt úgy sokkal igazságosabb a világ, ha ő olcsón vehet meg mindenkit. Néha már az is elképesztő, hogy egyáltalán elad valakit. De hogy tulajdonképpen mindig nyereséggel, az végképp skandallum!
Nem az előző gondolat folytatásaként, de általánosságban a történet apropója nyilvánvalóan Khedira Madridba igazolása. Feltételezhető, hogy 10 NST-olvasó közül hét még sosem látta a világbajnokság előtt a félarab álcát öltött Adam Sandlert (donnelly szerint olyan, mintha Sacha Baron Cochen a legújabb karakterét játszaná), de ők sincsenek nagy bajban, mert a vb alatt egész jól meg lehetett ismerni. Mármint a jelenséget, ahogy valaki a rombolóember posztján eléldegél a rombolni tudás képessége nélkül, ahogy egy teljes vb-t végigjátszik, pedig igazából semmiben nem kiemelkedő. (Miért, miben kiemelkedő?) De a félreértések elkerülése végett: Khedira egy kifejezetten jó játékos, viszont nem Real-szint és nem ér annyit, amennyit kifizettek érte. Garantálom, hogy kevesebbért fogja továbbadni (szerintem vissza Stuttgartba kb. a feléért két év múlva) Valdano, mint amennyiért hozta. Persze, tudom, kit ad tovább haszonnal a Real? Mármint Szalain kívül. Mourinho is csak egy gyarló ember, hibázik, ahogy Hoeness is, pedig legalább egy rövid ideig mindkettőt fordítva gondoltuk. Khedira szerződése 11 hónap múlva lejárt volna, a madridi fizetésre és _elméleti_ perspektívára ráígérni senki nem tud, nem ment volna máshová, ha tudja, várják a Bernabéuban. Valamiért mégse várta meg a Real, hogy elhozhassa ingyen, pedig még csak 23 éves.
1995 és ’97 között volt három stuttgarti futballista, az ún. mágikus háromszög, ami németül (magische Dreieck) nem hangzik ennyire idiótán, csak kicsit, tagjai pedig unalomig ismertek: Balakov, Bobic, Elber. Ez a három figura akkoriban tényleg ott szopatta a Bundás sorban érkező gárdáit, ahol akarta, természetesen legkevésbé Bobic mágiája miatt, de aztán a Bayern nyilván megbontotta őket Elber megszerzésével. A trióból Bobic a másodosztályú Stuttgarter Kickers-től jött, majdnem minden második meccsén gólt lőtt, és akkoriban kifejezetten erős összeget képviselő 6 millió eurónak megfelelő márkáért került Dortmundba, ahol amúgy túl sok mindent nem tett le az asztalra. Elber a Grasshopperstől érkezett és óriási haszonnal mehetett tovább, mert az fix, hogy az eredeti vételára meg sem közelített a Bayern által kifizetett hat és fél millió ajrót. A kakukktojás lehetne a bolgár karmester, hiszen nem sikerült pénzt csinálni belőle, de ő 37 éves koráig szolgálta játékosként a svábokat, majd másodedző lett Magath és Sammer alatt.
Ha UFO-magazinba illő stuttgarti eladás, akkor a legnagyobb sztori naná, hogy ő. A modern kori futball egyik legbájosabban megfoghatatlan rejtélye, amibe tuti, hogy istentelenül betépve mehetett csak bele a bajor vezérkar. A német Amauri Gilardino igazságos megítéléshez persze nem ártott volna látni a 24 gólos szezonját is, de megmagyarázni ez sem tudja a 30 milliós bizniszt – amit egyébként soha senki nem erősített meg; igaz, nem is cáfolt. Ez utóbbi arra volt jó, hogy elterjedt egy 35 milliós verzió is, ami a kezdeti urbanlegend státuszból immáron félig ténnyé érett. Sem Khedira, sem Gomez nem volt egy fillérjébe sem a klubnak, összesen 45 millió eurót kerestek rajtuk, de ez csak becslés, lehet, hogy ötvenet.
Említhetnénk Molinaro-t is, őt egy lesajnált, agyonszidott balbekként szerezték meg, és a sportal.de szerint a tavasz csapatába is befért. Most nem az a lényeg, hogy ez utóbbi egy baromság, hanem hogy kölcsönvettek valakit, akit aztán opciós jogukkal élve meg is szereztek, miután bevált, pedig a rosseb se gondolta volna. Nem, nem az a fontos, hogy Molinaro labdazsonglőr-e. Hanem a parádés féléve. Figyelem, még Lisztesnél is megvan a nullszaldó, pedig ott egy (EU-n kívüli) csereembert árultak: érte másfél milliónyi német márkát adott a Stuttgart anno a Fradinak, de ugyanennyit le is gombolt a Werdertől. Hogyan csinálták, rejtély.
Stefano Celozzi megvan? Részben Bayern-nevelés, úgyhogy a renitens kompániának ismerős lehet – őt a Karlsruhe II-ből igazolták, tavasszal egészen remek játékot nyújtott a Barcelona elleni odavágón (ahogy Molinaro is), simán a kezdő közelében van. A transfermarkt.de szerint most 3 millió eurót ér, anno a VfB nem hozta nyilvánosságra az átigazolási összeget, de a Regionalliga-ból ritkán vásárolnak vagyonokért. Egyébként a bohócok közt is a legnagyobb bohóc Lehmann szintén jó példa, meglátták a benne rejlő két évet, amit még le tud hozni a Stuttgartban szükséges színvonalon, és ingyen megszerezték.
Hitzlspergert, a rozsdás műanyagkalapácsot (sic!) dettó ingyen igazolták még az Aston Villától, a Lazionak meg pénzért adták oda. Ezt mindenki fel tudja fogni? Hitzlspergerből mint adás-vételek tárgyát képező termékből pozitívan kijönni. Úgy, hogy jó húsz perce is félévente van. Botrány.
Ellenpéldaként egyetlen esetet tudok hozni: Fernando Meira-t 7 és fél millióért hozták el Lisszabonból, majd hárommal kevesebbért adták el Törökországba, amikor betöltötte a harmincat. Közbevetés: előtte hat éven át 173-szor lépett pályára stuttgarti mezben. Egyébként van valaki, akiről évek óta nem tudom eldönteni, hogy az országos tréfa (azaz a brutálszar biznisz), vagy a csiszolatlan gyémánt akármi kategória - ő Ciprian Marica, ismereteim szerint a legmagasabb összeget érte fizette történelem során a Stuttgart. Egész fiatalon hozták, még mindig csak 24 éves, a potenciál elvileg megvan, amit akkor is le kell írni, ha én nem hiszek benne. Én abban sem hittem, hogy Thiamot megveszi Hoeness. Készséggel fogok végre röhögni Bobicékon (habár Heldt hozta anno). Keressünk még sötét foltot, üvöltsük be Dundee nevét, de csak finoman - a liverpooli parádé után 1 millióért megvették és akárhonnan nézem, tulajdonképpen megérte. További bukta lehet az öt millióért elhozott Pogrebnyak a 6 gól + 5gólpasszos idényével, akinek azért erősen megelőlegezett ekézés ez, egy éven van még csak túl. Ráadásul pár millióért bármikor visszaveszik az oroszok. Illetve Boulahrouz szintén 5 milliós üzlete is túlzottnak tűnik kicsit, de egyáltalán nem lepődnék meg, ha valahogy végül szereznének vevőt a futballvilág méltán elfeledett hentesére. Még amikor látszólag buknak, lásd Hildebrand lelépési díj nélküli távozása, akkor is saját nevelésű játékostól szabadulnak meg. Egy másik saját nevelést, Andreas Hinkelt 4 millióért adták tovább Sevillába, ott valakit tuti elküldtek ezen tranzakció okán: két év, 15 meccs, fele összegért mehet tovább Glasgow katolikus előírások szerint élő drukkereit boldogítani. Ha számít a véleményem: Hinkel egy bántóan fogalmatlan, teszkógazdaságos jobbhátvéd.
Itt van például Zvonimir Soldo, aki több mint 200 meccsen volt stuttgarti cséká, anno aprópénzért hozták Zágrábból. Vegyük Pablo Thiamot, hölgyeim és uraim, tisztelt publikum, talán nem meglepő, de a Stuttgart volt az a klub, amelyik elhitette a Bayernnel, kell nekik Thiam. Hát hogyne kellett volna, mint egy gyomormosás Mogadishuban. Következő évebn irány a Wolfsburg, ej, de meglepő. Kurányit is a Stuttgart adta nekünk, futballszerető embereknek (valójában a Schalkénak hétmillió euróért), ők fedezték fel a magyar-brazil-panamai pajeszkirályt. Más kérdés, hogy akkoriban úgy látta a jó Kevin, bányászként előbb nyer bajnokságot, mint a VfB tagjaként. Ez csak kezdetben tűnt jó ötletnek, mindenestre Bordon hasonlóan gondolkodhatott, mert egy évvel korábban ő is meglépte (itt sajnos sosem mondták meg az átigazolási díjat, de a nyakamat tenném a stuttgarti profitra). A felsorolás nem tudom, meddig tarthatna, de szerintem stílusos lesz egy Aranylabdással lezárni: Matthias Sammer-t is a svábok szerezték meg Drezdából, aztán adták tovább Milánóba...
...miután nyertek vele a biztonság kedvéért egy bajnoki címet.
Nincs konklúzió, most szólok. Egyszerűen vannak csapatok, ahol össze tudják kötni az 5-10 évente – helyi mércével számítva – kiugró sikereket (bajnoki címeket?) és a nemzetközi kupákban való folyamatos részvételt azzal a gazdasági racionalitással, amelynek köszönhetően ezek a klubok gyakorlatilag mindenféle - pénzügyi és egyéb - kockázat nélkül „tartják el” önmagukat.
Ők tehát a néhabajnokok, a nagyok levesébe folyton beleköpők, ők az örök sötét lovak – nincsenek túl sokan. Az Arsenal mint gazdasági aranybánya, ha játékosokról van szó, adja magát, a Roma néhabajnokként jut az ember eszébe elsőre, a nagyok falra hányt levesét keresztülhúzó csapat iskolapéldája, a (spanyol) mérleg örökös nyelve pedig a Valencia. Más kérdés, hogy mennyire reálisan definiálja önmagát egy klub, azaz milyen viszonyrendszer van az önkép, az eredmények, a kitűzött célok és a magunkról kivetített kép között. Stuttgartban biztosan nincs kognitív disszonancia ez ügyben.
És két-három-négy év múlva teljes nyugalommal lehetne majd kiegészíteni ezt a posztot Tascival, Träsch-sel és még ki tudja, majd kivel.
A német felső és felső-közép csapatokra egyébként általánosságban elmondható a félelmetes racionalitás, a Bayernt leszámítva ez igazából a szigorúan vett élklubokra is igaz, de valahogy a svábok kiemelkednek. Ez egy olyan hely, ahol nincsen Timoscsuk (11 milla), nincs Amoroso, akiért 2001-ben fizetett 26 (hu-szon-hat) millió eurót a Dortmund, de mondjuk Ikpeba se az a kimondott sikersztori volt és akkor még finom voltam, mint Benkő Dániel másnapos lehelete. Nincs Alex Alves, ő tudtommal még mindig a valaha legmagasabb összegért igazolt Hertha-játékos, anyám, borogass, és talán nem lövök nagyon mellé, ha Bart Goor-t tippelem másodiknak. De sehol egy Jan Simak (nem, nincs meg, hogy ki ő? nem baj. Marica, illetve Alves és Simak között érzékelhető azért egy szintküldönbség), 8 millát fizetett a Leverkusen a játékjogáért, egy év múlva mehetett a levesbe, de ők a magyar származású Zoltan Sebescenért is képesek voltak több mint hatmilliót átutalni. Nincs Marcus Berg, akin Hamburgban sikerült egy év alatt 10 millió eurót bukni amolyan robikínesen. Brávó, háromszor is brávó!
A fenti ezer példán kívül viszont van Hleb, a BATE Boriszovtól rongyos 150.000 euróért elhozott fe
hérorosz spíler, akit éppen két nullával többért sikerült továbbpasszolni Wengernek.
A szakma és a kiváló gazdálkodás példás, kompromisszumokat valóban csak egészséges mértékben megkövetelő frigye virágzik a sváb fővárosban. De nem tudom, milyen érzés lehet ilyen klubnak szurkolni. Végignézni, ahogy egy Gomez, Khedira nálunk futballistává érik, aztán szenved valamelyik mamutnál. Végignézni, ahogy felépítjük a bajnokságot szétgyalázó triót, aztán két év után megerőltetés nélkül szedik szét azok, akiket gyaláztunk. Végignézni, ahogy találunk egy sápadt, senki fehérorosz srácot, öt évig neveljük futballistává, aztán ajaklebiggyesztve viszi valaki, mert ki szeretné próbálni. Nem tudom, szurkolóként tudna-e folyamatosan kárpótolni az érzés, hogy sokat keresett rajta a klubom.
Viszont egy ilyen klub bajnoki címe mindennél többet érhet, az érzést egy topcsapat szurkere valószínűleg sosem értheti meg. Azért a fílingért, ami nagyjából tízévente jön, dögöljenek meg, mert rohadtul irigylem őket.
Utolsó kommentek