Most, hogy Iniesta lövésének híre a legeldugottabb halászfalvakba is eljutott, lassan ülepedni kezd a futballáradat méteres hordaléka. Azon túl, hogy rendszeresen naplóztak, csodáltak, ekéztek, az NST szerzői megpróbálják egyenként szétbontani és összerakni a világbajnokságot. Szembesülnek saját jóslataikkal, elmesélik, milyen benyomásokat szereztek és egyáltalán, mi minden foglalkoztatta őket az elmúlt egy hónapban.

Nem szakértő szemmel bár, de láttam a vb-t, és azt állapítottam meg, hogy a négyéves ciklusok miatt, minden egyes világbajnokság új élethelyzetben találja az embert, mindegyik más miatt fontos. Kezdve a gyerekkori felismeréstől, a következő csodaváráson át eljutva a munkás hétköznapokban betöltött szerepig. Majd a legvégén leírom a lényeget, addig pedig az odáig vezető gondolatmenetet, hébe-hóba kilengésekkel és visszatekintéssel a szánalmasan mellélőtt tippjeimre, amiket így utólag inkább vágyaknak neveznék, mert a valóságtól igen távoli elképzeléseken alapultak. Szóval a tovább után, akinek van kedve még egy véleményt, összegzést elolvasni a világbajnokságról, talán más szempontok és egy-egy újdonság reményében, az ne habozzon, lapozzon!

Irigylésre méltó azok helyzete, munkája, akik egy világbajnokságot percről-percre követhetnek végig, azokhoz képest, akik a munkájuk, családjuk egyéb dolgaik miatt kénytelenek időt elvenni a vébétől, annak ellenére, hogy az érzelmi-fontossági sorrendben akár meg is előzi a fent felsoroltakat. Utóbbi helyzetemből fakadóan kicsit távolabbról, már-már kizárólag szurkoló-érdeklődő szemszögből láttam az eseményt, megpróbálva megbirkózni a töménytelen mennyiségű információval, amit a futballvilág egész éven át tartó követése és a vébéhez kapcsolódó boom biztosít a számomra. Az alábbiak jutottak eszembe.

Spanyol viasz

Az évközi spanyol posztok olvasóinak ismerős lehet a felütés, ami egy olyan néha banálisan egyszerű gondolatot takar, aminek a felismerése nem kunszt, de írásban viszontlátva elméletnek és kimondandó igazságnak tűnik. A spanyolok azért nyernek, mert egy csapatra épül a válogatott, a Barcelona adja a gerincet. Láttuk az Inter esetében, milyen hatással lehet egy megfelelő szakember munkája, kb. 2 év alatt egy klubcsapat játékára. Egy válogatottnál ennek a munkának az elenyésző hányadát lehet elvégezni, így üdvözítő megoldás egy létező csapatot átemelni a címeres mezbe. A csillagok szerencsés együttállása folytán, Spanyolországban most adott a képlet és nem sikerült elrontani egy-egy önmegvalósító, sikerhajhász szakvezető kinevezésével, hanem belátó, rutinos kapitányokat neveztek ki, akik a fenti előnyre alapozva sikert is értek el. Nagyon nem mindegy, hogy a pályán olyanokkal játszol együtt, akikkel együtt edzel, készülsz napi szinten vagy olyanokkal, akiknek az új kocsijáról olvasol néha a sajtóban. Mindez kiegészülve egy olyan figurával, aki az évek alatt hozzászokott a Zaragozában és a Valenciában, hogy a csapat játékától szinte függetlenül működve is rúgjon gólt, világbajnoki címet ért.

Adja magát a párhuzam a ’94-es olasz válogatottal, melynek a gerincét az akkori világ első számú csapata a Milan adta, melyből 5-6 játékos stabilan játszott a válogatottban és ők egészültek ki Roby Baggioval, aki az akkori Villaként mindig továbblőtte a csapatot, ha arra volt szükség. Nem lehet összeszokottság nélkül sikeres válogatottat építeni, a másik szempontból pedig, ami a spanyolok kapcsán gyakran eszükbe jut ezen a fórumon is az embereknek, ezzel az egy erénnyel jobbnak lehet lenni a nem így építkező válogatottaknál. (Ezt rontotta el csúnyán Maradona, amikor túlgondolkodta és a Samuel-Cambiasso-Zanetti-Milito tengely kiegészítése – volna kivel - helyett ő akart mesterkedni és megmutatni, hogy okosabb ő Mourinhónál és másokból csinál csapatot.) Nyilván ellenpélda is akad, de érdemes megnézni az Aranycsapat, valamint a 70-es években játszó holland és német válogatottak összeállításait, amelyek az akkortájt uralkodó stílusú klubcsapatokra építve úgy nyertek világversenyeket/voltak a legjobban játszó csapat, hogy állítólag a csapaterények domináltak. Az sem véletlen, hogy az NST-tornákon az a két csapat szokott a döntőbe jutni, akik nem akkor játszanak együtt először.
Még egy fontos dolog, amit balgaság edzőként elfelejteni a kettő-három játékos közötti játékkapcsolatok kiemelése. Ami működik más labdajátékokban válogatott szinten, jégkorongban a védőpárok, támadótriók gyakran egy csapatból jönnek, kézilabdában az egy oldalon játszó lövő-szélső, lövő-beálló kapcsolatok, de még a Dream Teamben is mindig egyszerre pályára küldött Malone-Stockton, Jordan-Pippen párosok, a fociban is működik, annak ellenére, hogy kicsit nagyobbak a távolságok. Aki valaha focizott, az tudja, hogy van olyan, hogy az ember kivel szeret és tud együtt játszani és kivel nem. (Podolski látta Klosét, Pedro nem látta Torrest). A németeknél meglepő módon egy oldalra került Lahm és Müller, míg a franciáknál nem meglepő módon amellett, hogy Henry és Trezeguet nem játszhattak együtt, még Malouda és Anelka sem volt alap kezdő egyszerre. Ezek csak példák, de amikor először hallottam erről Marco Van Bastentől, hogy ő azt szereti, ha a válogatottban is Van’t Schip játszik a szélen, mert ő úgy ad be, ahogy várja, akkor elkezdtem figyelni. A spanyolok és a németek így kerekedtek a többi okos fölé. A harmadik látott módszer pedig alább következik.

„Csillagom vezess. Én utánad megyek.” – a harmadik módszer

Aki már nem szeretne többet hallani Uruguayról, az nyugodtan görgessen, de minden szubjektivitásával együtt írnék pár sort arról, ami nem szakértőként is óriásivá tesz egy-egy vébét. Rossi, Maradona, Romario, Baggio, Ronaldo, Zidane: ezeknek az embereknek volt egy-egy hónap az életében, amikor megőrültek és elvitték a csapataikat a vb-döntőbe. Nyilván nem csak rajtuk múlott, de mondjuk minimum 50 százalékban igen. Amikor Forlán az első meccsen elkezdett visszalépni labdáért és 10-est játszani, az adta vissza a hitemet a vébében. Ha egy ország lakosa vagy, ha egy nemzethez tartozol, te vagy a legjobb futballista és kint vagy a vébén, akkor így kell játszani. A többiek látják, hogy elkapott a gépszíj és csapattá válik, azonos akarattá az egész. Egy Alain Boghossian jól fog futballozni tőled. Ja, igen könnyű ágon voltak az uruk, szabálytalankodott Suárez, nagy csapatoktól hármat kaptak. Ez mind igaz, de ez mindegy, az őrület a lényeg. Suárez meg a moralitás: hagyjuk már! Ez a foci vébé, ami fontosabb az életénél, nagyon helyesen. Szóval, ha van egy ilyen arc, mint Forlán, akkor a csapat tovább fog jutni kb. két körrel, mint ahol nem szégyen nekik kiesni. Amellett, hogy a legtöbb meccset játszotta a szezonban, ő szinte az egyetlen, aki egynél többször is eltalálta a labdát úgy mintha futballista lenne (Van Persie hova rúgta, anyám). Ez koncentráció, ez a 100 százalék, aminél kevesebbet nem lehet elvárni egy vb-n. Messi is megpróbálta, mert Maradona ezt várta, és mert egy lelkiismeretes gyerek, de róla azért nem kellene poszter, mert nincsen benne minimális vadállat sem. Nézd meg a fentiek tekintetét, meg Forlánét, az hasonlít. Ha a pályán ott van – jó esetben 10-esben – az állat, akkor fog a csatár kézzel védeni az utolsó percben, Töfting és Davids szerelemgyereke feltűnni az ismeretlenből, és a cserecsatár a vébé gólját szerezni. Az idős edző meg a kitalálás után megköszönni, hogy megcsináltad. Forlánon kívül ebből a szempontból még Donovan és Villa emelkedett ki, a véleményem szerint. (Nem Schweinsteiger és Sneijder nem, bár bennük van).
Egy válogatott esetében a taktika nem olyan formában létezik, mint egy klubcsapatnál, a játékosok formájának és képességeinek ismerete valamint az ellenfél gyengéinek felismerése és kihasználása jelenti a taktikát. Összehangolt mozgáskombinációk helyett viszonylag sallangmentes összjáték és minél egyszerűbb támadás befejezés az üdvözítő.

Az élmény

A bevezetésben szó volt olyasmiről, hogy már mást jelent a focivébé. Igen, volt olyan, hogy fel tudtam sorolni az összes csapat keretét kívülről, volt, hogy megértettem és le is tudtam volna rajzolni, hogy ki merre szaladt, ki merre passzolt a legtöbbször vagy, hogy egy csere miért volt jó vagy rossz és ez tűnt a lényegnek. Ezek mellett, most már előtt, az számít, hogy egy meccs legyen kurva jó. Annyi információ, annyi elemzés, annyi meccs áll már rendelkezésre, hogy kezdem unni. Viszont, aki ismer, tudja, hogy nem váltam kocaszurkolóvá, csak megváltozott az értékrend. Mindjárt el is mondom. A helyszín egy sörsátor egy fesztiválon. Kint Ákos nyekereg, utána Prodigy, de pár haverral, mi bent vagyunk belül a sátorban úgy másfél órával a meccs kezdete előtt, hogy a kivetítő és az arcunk között maximum a fröccsünk tűnjön fel néha. Uruguay-Ghána. Ízlelgeted, nem tudod milyen lesz, de valami alapján tudod, hogy az igazság azzal van, aki Uruguaynak szurkol, és felveszed a szerepet, mert az élmény kell. Akkor voltak jók, mint mi, nagyon régen, valahol ők is elveszítették az örökre megszerzettnek hitt futballt, vannak olyan embereik, akik nincsenek benn a tévémben minden hétvégén, van akinek hülye feje van, van aki zselézi a haját, van magas középhátvéd, szaladós szélső, ügyes és harcos középpályás, egy kis pöcsnek tűnő, de a foci kedvéért idomítható leendő sztár. Na most Ghána csapatában ehhez képest kevés van, semmi baj velük, de nem. Egy jó Uruguayhoz képest nem. Tudjuk, Suárez véd, Gyan kihagyja, majd berúgja, többiek rúgnak, majd Abreu panenkázik. A sörsátorban halk morajlás, inkább csalódottság, mi meg valamiért akkorát ugrunk örömünkben, mintha számítana Magyarországon 2010-ben, hogy Uruguay vagy Ghána jut a 4 közé. A „Ghána, Ghána” kórus eltűnt fesztiválozni, és csak páran maradnak, akik nem hiszik el, hogy ez milyen meccs volt már. Nem is a meccs, az élmény, az hogy jól szórakoztál foci által, nyilván az ismétlésekre már lekapcsolják a kivetítőt, de ez az egész így összességében fontosabb, mint, hogy Xavi mennyit passzol, a hollandok hányat szabálytalankodnak, Afrika nem jut 4 közé stb.
Az előző bekezdésben utaltam a vébé góljára, és mielőtt az a vád érne, hogy Uruguay-mániám van, hogy miért Abreu tizenegyese lett az számomra. Az ember azt csinálta, amit én is szerettem volna, akkoriban, amikor wimbledoni teniszbajnok is szerettem volna lenni. Negyeddöntő, utolsó tizi és akkor elgondolkozik, hogy mit miért éri meg kockáztatni és úgy dönt, hogy ez élete egyetlen Panenka-lehetősége. Az átlagemberek hezitálnak odalépni egy csajhoz a pultnál egy szombat estén, apró-cseprő napi döntéshelyzetekben pöcsölnek. Az ember meg odalépkedett a tizenegyeshez, azzal, hogy figyeljetek, ma én leszek a király. Egyszer mindenki szeretne az lenni, aki elkezd focizni, ő meg megvalósította.
A sör, hekk, német-argentin, tópart, spanyol-paraguay, fröccs volt a világbajnokság ritmusa nekem idén, de ez még mindig nem a lényeg.

Tippek

A tippjeim utólag visszaolvasva vállalhatatlanok, Domenech bukását leszámítva, de az meg könnyű volt. Az U 19-es vébé lelátóin ücsörgő Blanctól (Houllier támogatásával) nem nehéz többet várni, főleg, hogy a kisgyerekek éppen pofozzák szanaszét Európát (OJ posztjához: Alexandre Lacazette az emberem, aki a neve alapján egy Dumas-regény hintóban utazó bohém nemese is lehetne, de a franciák szerencséjére egy Karembeu-fejű jobblábas balszélső Lyonból)
Az argentin-angol végkifejlet, valamint Diego Milito sztársága nagy melléfogás, ami minden racionalitást nélkülözve egy ideális világban megállná a helyét, ahol a támadók technikai tudása, szezonbeli formája ellensúlyozza, illetve előrevetíti a világbajnoki szereplésüket és egy edző baklövései (és az egyetlen erényeként kezelt, de leggyengébb pontjának bizonyuló motivációs erejének hiánya) sem szabhatnak gátat a legjobban futballozók sikerének. Angol szempontból pedig Fabio Capello személyét gondoltam túl erősnek, ahhoz, hogy blama legyen a vége. Ettől függetlenül az összes vébé-résztvevő közül még mindig őt választanám, ha egyszer egy szakértővel szeretnék meccset nézni. Németország megjósolt bukása végül is nem sokon múlott, csak volt náluk kb. 30 rosszabb csapat. A feltűnő fiatalok közül Suárez rendben nagyjából, míg Kraszics és Barrios semmi olyat nem mutatott, amitől megjegyeznénk a nevüket, ha nem látnánk őket évközben is. A németeken kívül egyébiránt csalódást keltett sok olyan 23-25 körüli játékos, akiknek ez a világbajnokság lehetett volna a beugró világversenye. Több-kevesebb lehetőségével elmulasztott élni a nagyobb futballnemzetek számos olyan játékosa, aki a klubjában már meghatározó és sokkal többet vártak (vártunk) tőle. Gourcuff, Marchisio, Nilmar, Pastore, Lennon, Huntelaar mind-mind kutya volt és nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A vb legjobb meccse végül nem az Uruguay-Mexikó lett, de ebből legalább az egyik csapatot eltaláltam. Botrány pedig nem nagyon volt, ha az önalázó franciákat leszámítjuk, így szerencsére békében zajlott a világbajnokság.

Végre a lényeg

A magamban megfogalmazott konklúziója a világbajnokságnak érdekes módon aktualitást nyert, pont a mai napon. Elmélkedünk azon, hogy melyik csapat miben jobb, Dunga vagy Maradona, Lippi vagy Domenech bukott nagyobbat, les volt vagy nem, videóbíró, vuvuzela, Blatter és közben hajlamosak vagyunk (pillanatnyi szerencsére) elfelejtkezni az egész lényegéről. Arról, hogy a futball világbajnokság a legfontosabb dolog és mi még örülhetünk, hogy egyáltalán megnézni engedik nekünk, annyira távol vagyunk tőle. Kicsit olyan érzésem volt a világbajnokság előtt, ami már tényleg nem jelent felhőtlen gyermeki örömöt, mintha egy vegetáriánus étterem étlapjáról kellene választanom, amikor a legéhesebb vagyok. Tudok választani, mert van olyan, amit szeretek, megszoktam, van olyan is, amit nem ismerek, de jól néz ki, viszont bármelyiket azonnal visszavitetném egy báránybordáért. Amit fent említettem élményként, ahelyett azt szeretném, ami az U20-as vébé alatt volt, megőrültem, és mindenki más is a magyarok meccsei alatt. Ne legyen már az, hogy még, ha fasza is Uruguaynak szurkolok, vagy bárkinek, egyszer most már legyen vége a vesszőfutásunknak, mert legközelebb már nem szeretnék választani más országok közül.
A fenti módszerek helyett, melyek egyike sincs elérhető közelségben, nincs klubcsapatunk, nincs tüzes szemű bolondunk - ja de Sanyi – és talán a Koman-Németh párost leszámítva olyanok, akik játszottak már valaha egymás mellett 50 meccset. Csak remélni tudom, hogy valaki tudja a kiutat. Jó, hajlandó vagyok még egy ideig vízilabdának szurkolni, holland bajnokságot nézni és nemsokára kiderítem, hogy kik távoznak az Almeriából, de fogytán a tehetetlen türelem.
Nekem újra van a fejemben egy 30-as keret, amellyel szövetségi kapitányként nekivágnék, mert a lényeg, hogy most már – egy haveromat idézve – azt szeretném, ha a következő világversenyen nem a holland szurkolókról jutna eszembe, hogy „régen tép”. Mert annyira jó egy focivébé, amennyire szar az, hogy sosem vagyunk ott.